A legnagyobb buktató

Az életben számtalan buktató van, a legnagyobb közülük azonban mégiscsak az, amikor az ember a buktatóktól való félelmében nem indul el semerre, vagyis megmarad valamilyen biztonságosnak tűnő illúzió fedezékében. Például az európai ember abban az illúzióban, hogy a világ más részein lezajló tragédiák távol vannak tőle, nem érintik őt, s kontinensének határvonala tűzvédelmi fallá is tehető, amelyen semmi nem ég át. Például a civilizált ember abban az illúzióban, hogy kitüntetett jelentőségű a nagyvilágban, és felsőbbrendű lényként bármit megtehet, hiszen ő csak fejlődik, az pedig mindenkinek jó. Például a vallásos ember abban az illúzióban, hogy vallása megkülönbözteti, sőt kiemeli őt a többi ember sorából, más életminőséggel ruházza fel, és nem kell megszenvednie ugyanazt, amit az összes többi ember végigkínlódik. Például a szabadságharcos abban az illúzióban, hogy ő nem hordozza magában ugyanazt a zsarnokságot, amely ellen küzd, és nem ő lesz az első, aki a saját maga által kivívott szabadsággal majd visszaél. Például, például, például... Sorolhatnám akármeddig, mert az ember tényleg elképesztően leleményes, amikor menekülőre fogja, hogy elkerülje azt a félelmetes, sőt rettenetesen felkavaró gazdagságot, amelyet úgy hívnak, hogy önfeledt élet. Mert egyetlen rendező elv sincs olyan valóságos és olyan kristálytisztán létező, mint a jelenvaló pillanat, és semmi sem hasznosabb annál, mint amit itt és most lehet tenni. Semmi nem helyettesíti annak a teljességnek az átélését, amely éppen ebben a pillanatban tárul fel, és senki sem tesz minket tisztábbá, őszintébbé, szeretőbbé, jobbá, mint az, akivel éppen most találkozunk. Legyen az akár a bennünk lakó tiszta gyermeki lélek, a másik ember, aki ugyancsak hordozza a maga tiszta gyermeki lelkét, vagy világ, a létezés egésze, mint megszólítható, odabújható, dédelgethető, ápolható személyes valóság...