Újévi köszöntő

Éld át életed minden pillanatát maradéktalanul, olyan intenzitással, amilyenre csak képes vagy! Ne ijedj meg semmitől, indulj el minden úton, amely kínálkozik, viszont bármihez fogsz, tudd, hogy azt mért teszed! Élvezd az életed sokarcúságát, élvezd, hogy minden pillanatban impulzusok ezrei érnek, élvezd ezeknek a hatásoknak a végtelen gazdagságát, és az örömöt, hogy ez a gazdag eseménysor Veled történik meg! Értsd meg, hogy személyes megszólítottság és szeretet van mindenben, amiben részesülsz, legyen az öröm vagy fájdalom, vihar vagy szélcsend, napfény vagy árnyék, könny vagy nevetés, szomorúság vagy megkönnyebbülés! Menj, maradj mozgásban, ne állj meg egy pillanatra sem, vagyis még a pihenőid is vigyenek valahová! A pihenőid vigyenek el az új kezdetekhez, az újabb nekigyürkőzésekhez! Ne legyél önző! Amikor adsz, Te magad többet kapsz vissza máris! Ne légy kishitű! Amit Te útnak indítasz, az a határtalan továbbterjedés által a világ végére is eljut, valakik valamikor észre fogják venni, és fel fognak figyelni rá, és meg fognak változni tőle. Ha nem teszel semmit, akkor a semmittevésed is továbbterjed, és valaki attól a hiánytól is meg fog változni, ám lehet, hogy nem jó irányba. Mert van jó, és van rossz irány, csak nem mindig látjuk elég tisztán, de attól még van, és soha, senkinek ne hidd el az ellenkezőjét! Inkább keresd magad is fáradhatatlanul, hogy merre vezetnek Téged ezek az irányok! Keresd az irányokat, és keresd magadat bennük, tudd egyre világosabban elmondani magadnak, és másoknak is, hogy ki is vagy Te tulajdonképpen! Ha ez egy este nem egyértelműbb, plasztikusabb Számodra, mint reggel volt, akkor az a nap elveszett az életedből, mert a Neked felkínált időből nem hámoztad ki a Számodra odakészített üzenetet. Ha ez történt, akkor tanulj belőle, és a javítás szándékával vágj neki a következő napnak! Ne féltsd magad, valaki vigyázz Rád! Folytasd azt, amit elkezdtél, vagy kezd el, ha eddig csak ácsorogtál! Örülök, hogy vagy, örülök, hogy együtt élhetek Veled ezen a bolygón, örülök akkor is, ha ellenemre szólsz, vagy ellenemre teszel, mert azzal kihívást támasztasz, ellenpontot adsz, vagyis segítesz kibontakozni, ahogy a zenében is kiemeli a dallamot az ellenpontozás. Menj, szállj le saját mélységeidbe, a függőleges tengely mentén mozdulj el, mert úgy kerülhetünk közelebb egymáshoz! Mert akkor válsz azzá, aki Te valóban vagy, és ha én is így teszek, akkor én is, és ha mindannyian, akkor felizzik a lét magja, és felragyog a fény, amelyben egymásra ismerünk! Boldog 2016-t!

Az ember súlypontja

Az ember súlypontja nem a cselekedeteiben van, még akkor sem, ha egész életében önfeláldozóan kötözi a leprások sebeit, mint Teréz anya. A cselekedetek szerepe sem jelentéktelen, de fontosabb az, hogy közben ő maga, mint szellemi lény, mivé, kivé alakul. Ehhez az életünk anyagi oldala "csak" a közeget biztosítja. Nem teljesen elhanyagolható, de nem is felmagasztalandó. Aki ezzel tisztában van, az még akár politikusnak is elmehet, viszont aki nem, az még takarítóként is veszélyes.

Nem sokat

Az élet nem azt várja Tőled, hogy egy csomó dolgot cselekedj, az élet azt várja, hogy elegendően figyelmes légy ahhoz, hogy ki tudd választani a szóba jöhető tettek közül a valóban Neked szántakat, azokat tényleg megcselekedd, és utána nyugodt lélekkel térj nyugovóra.

-------------------------------

Nem olyan nagyon fontos, hogy egy csomó dolgot megtegyél. Sokkal fontosabb, hogy az a talán kevesebb, amit megteszel, Belőled fakadó, tudatos cselekedet legyen. Nem olyasmi, amibe csupán belehajszolt valaki vagy belehajszoltak bizonyos kényszerítő vagy nagyon sokszor csak kényszerítőnek hitt külső körülmények, hanem olyan tett, amely teljes egészében átszűrődött saját lényed mélyrétegein, és személyiséged tüzétől megvilágítva is szükségszerű tennivalóként mutatkozott Számodra. Az ilyen jól megmért, próbát kiállt tettekben olyan erő van, amely semmi mással nem pótolható.

A XXI. század kihívása (egy magán levél alapján)

A mulandósággal való szembesülés nagyon lényeges összetevője minden ember szellemi fejlődésének. Nem azért, hogy fitymálóan legyinthessen egy nagyot, mondván, hogy minden elmúlik, tehát semmivel se kell törődnie, hanem azért, hogy a helyére kerüljenek a dolgok az életében. Egy kicsit legalább, mert nagyon úgy se tudnak. A "primitív" népeknél a férfibeavatás központi mondanivalója volt a jelölt valamilyen halálközelségben való megmerítése, olykor elég ijesztő dolgokat is át kellett élniük, de végül mégis csak bátrabbak és szabadabbak lettek tőle. (Megjegyzem a keresztelés is ez volt, nem csak egy kis locsolás, mint ma, hanem valódi kiszakadás az éltető levegővel kitöltött közegből legalább pár pillanatra, hogy utána a megkeresztelt újjászületve térjen oda vissza.) Nekünk, civilizált embereknek ez a beavatás úgy hiányzik, mint egy falat kenyér, és ha nincsenek bizonyos elég katartikus események az életemben, akkor valószínű, hogy ezt a hiányt még csak fel sem ismertem volna. Vagy csak sokkal később, egy esetleges másik nagy egzisztenciális válság súlya alatt, vagy akkor se, hisz a szenvedés magában nem elég, kell hozzá valamiféle érzékenység is, amelyről igen nehéz megmondani, hogy honnan jön és mikor. Nekem valahogy lett ez az élethelyzet, amely tényleg felért egy kis beavatással (ha megkésve is), és ebben az értelemben nem tudok eléggé hálát adni a Jóistennek. Mert a mulandósággal való szembesülés egy nagy kapu, és aki egyszer valahogy, valamennyire átmegy rajta, az már nem lesz ugyanolyan, mint amilyen előtte volt. Nem az a baj, hogy valaki a kapun túli látással szemléli a körülötte zajló eseményeket, hanem az, hogy a többség semmilyen értelemben nem lebbenti fel ezt a függönyt, mert még ha érték is nagy fájdalmak, abban valamiért nem tudta fellelni a üzenet lényegi mondanivalóját. Azok az emberek vannak őrült hátrányban, akik még el se kezdték a halállal való kibékülést, mert ők tényleg egy színtiszta káprázatban élnek, és tőlük tényleg nem is lehet elvárni értelmes, emberi reakciót. Egyébként tőlünk se sokat, mert az út nehéz része még nekünk is csak most jön...

Nem akarok nagyon bölcs dolgokat mondani, de a civilizáció egyik legfontosabb mozgatója nem más, mint a halálfélelemtől való menekülés. Az ember azért teszi szebbé, kényelmesebbé, "kulturáltabbá" a környezetét, mert amíg azzal van elfoglalva, addig nem a közelgő halálára gondol. És abból, hogy ez a fejlődés most már ilyen iszonyatos tempóban zajlik, én nem tudok másra következtetni, mint arra, hogy egyre jobban, szinte pánikosan félünk a halálunktól. És ebben a félelemben kényszerítve érezzük magunkat pattanó döntések meghozatalára, pedig ha olykor szükség is van rájuk, azért biztos, hogy nem olyan gyakran, mint hisszük. Mert nem is vagyunk rá képesek, és amivel az embert a természet nem ruházta fel, azt nem kell gyakorolnia. Az embert a természet arra biztosan nem ruházta fel, hogy ebben a végtelenül elbonyolódott világban pusztán gondolkodással kiismerje magát. Vannak rendkívül eszes emberek, nálam nagyságrendekkel is nagyobb koponyák, de amivel most szemben állunk, azt a gondolkodás szintjén tökéletes lehetetlenség megfejteni. Már az alrendszerek is annyira bonyolultak, hogy akárhol érsz hozzá, fogalmad sincs arról, hogy milyen események láncolatát indítod el vele, és például hány ember életével játszol. Márpedig az alrendszerek vizsgálata még nem is elég, hiszen minden mindennel összefügg. Két-háromszáz éve még megalapozottabbnak tűntek azok az elképzelések, amelyek a jóra és a rosszra vonatkoztak, voltak jó királyok, voltak árulók, voltak hősök, voltak gazemberek, könnyebb volt válogatni, könnyebb volt ide- vagy odaállni, ám mára ennek a relatív átláthatóságnak tökéletesen befellegzett. És ez már önmagában is egy nagy figyelmeztetés arra, hogy másként viszonyuljunk a dolgokhoz. Egy nagy figyelmeztetés arra, amit egyébként millió más dolog is erősít, hogy az eszmélésünkben, amely tényleg a környezetünkkel való interakcióinkban zajlik, saját magunkat értsük meg kicsit, mielőtt bárki mást próbálnánk megérteni. Ugyanis ez a természetes irány, hiszen még magunkról is nagyon homályos vízióink vannak csupán, és a cselekedeteink nagy része például gyermekkorunkban szerzett, fel nem tárt sérülések okán keletkező tudatalatti bosszú. Őszintén megmondom Neked, hogy pár meglepetés engem már ért, pedig pszichológusnál még nem voltam egyszer se. Szóval szerintem az az ember, aki magával kapcsolatban nincs a legnagyobb elővigyázatossággal, és óvatossággal, borzasztó veszélyes, ahogy azt például az evangélium szépen le is írja azokkal kapcsolatban, akik ezt egyáltalán nem akarták megérteni (farizeusok), és akik emiatt lényegében teljesen el voltak tévedve. És aki nem érzi ezeket a veszélyeket, az megy, mint a tank, és borít ott is, ahol messze nem kéne, hiszen soha senki nem kérte arra, hogy így cselekedjen, csak ő képzelte magának a borítása szükségszerűségét. Borzasztó nagy baj! A bűnös ember viszont, aki elég jól tisztában van azzal, hogy mennyire nincs tisztában még magával se, óvatosabban fog eljárni, és óvatosságának meg is lesz a gyümölcse.

Azzal, hogy a világ ennyire össze van zavarodva nincs vége semminek, csak nem szabad úgy élni ezután is, ahogy eddig éltünk. Személyes kapcsolatot kell létesítenünk ismét magunkkal, belső lényünkkel, mindenkivel, a lét egészével, és nem fog elmaradni a bő termés. El kell indulnunk azon az egyáltalán nem könnyű úton, amely elvezet minket az önazonosságig, a tudatosság egy magasabb fokáig, ahol már nem az ilyen-olyan ránk rakódott kondicionáltságok, meg a millió félelem fogja meghatározni, hogy mihez kezdünk, hanem a mi érett személyiségünk egyedi és megismételhetetlen valósága. Nem luxus ez az utazás, illetve elengedhetetlen, mert azokra a feszítő problémákra, amelyek lassan tényleg elviselhetetlen teherként nyomasztanak minket, ezen az úton megoldásokat találhatunk. Ez a XXI. század kihívása, a ember leválása azokról a gondolkodási sémákról, amelyek eddig talán jó szolgálatot tettek, de kiégve immár csak ballasztot jelentenek, és áttérése egy másik, személyesebb közelítésre, amely során találkozhat magával, a társával, a megszólítható, segítségül hívható léttel, más szóval Istennel. Mert ez a három találkozás tökéletes egységben van, a három egy és ugyanaz, és képtelenség bármelyiket is leválasztani róla. Ezért aztán nincs is értelme annak, hogy a szemlélődő és a cselekvő énünk között szembeállítást végezzünk. Az önmagával egyre azonosabbá váló ember társadalmi szerepvállalása is egyre megalapozottabb lesz, döntései pedig egyre inkább belőle magából fognak fakadni, és nem különböző kívülről köré vont pályák kényszereit fogják követni. Ennél többet elképzelni se tudok. Viszont kevesebbet se, mert erre szükség van, ha még sok nemzedéken át akarjuk benépesíteni a Földet.

A férfi önazonossága

A létem alapkérdése az, hogy mennyire jutok el az önazonosságomhoz, és mennyire tudok szolgálni azzal a szellemi függetlenséggel, amely az önazonosságomban gyökerezik. Ezt kevesen értik manapság, de valódi, nemes szolgálat mégsem fakadhat másból, mert minden egyéb csak földi hatalmasságoknak való kényszerű behódolás. Az önazonosság, és az abból fakadó belső szabadság minden férfi életének nagyon fontos összetevője, azt is mondhatnám, hogy a magja, amelyből minden ereje táplálkozik. Erről sokat írtam már, a primitív népek férfivá avatási rítusaitól kezdve, a népmeséken át, Odüsszeusz utazásán át, a Tao-n át, az Evangéliumon át, az Isteni Színjátékon át, az Ember Tragédiáján át egészen az én személyes kis beavatásomig - amely kicsit megkésve, az elmúlt években játszódott le - mindenütt ott zúg ez a követelmény. Legyél férfi, engedd el a kényeztetéseket, a menekülő utakat, a különböző eszméket, a különböző leszűkítéseket, az ilyen-olyan mankókat, a tiszavirág életű történelmi szituációk, jelenségek ilyen-olyan értelmezéséből fakadó káprázatokat, ne másoktól várd azt, hogy megmagyarázzanak Téged, ne csatlakozz semmilyen párthoz egy másik párt ellenében, ne ragadj le huszadrangú dolgoknál, ne bíbelődj részletkérdésekkel, az egyetlen egyet keresd, nézz szembe azzal, hogy nincs más, nézz szembe a pokol feneketlen mélységével, nézz szembe a halállal, és aztán eredj, és úgy gyógyíts, azzal az egész világot átfogó tágas öleléssel, amellyel a látásod felruházott. Ilyen ember volt minden fajsúlyos férfi személyiség, ilyen ember volt Mózes, ilyen ember voltak a próféták, ilyen ember volt Keresztelő Szent János, az összes nagy király, az összes nagy harcos, az összes szerelmes lovag, és ilyen férfiakra van most is nagy szükség, Ilyen férfi akarok lenni, sőt ilyen férfi leszek! És ha majd ilyen férfi leszek, akkor az látszani fog, és meg fogja érteni mindenki, hogy mit és miért csinálok! Vagyis nem lesz szükség semmi másra, mert minden egyértelmű és világos lesz minden kiegészítő mesterkedés nélkül is.

Ferenc pápa vádja

Az emberi tragédiákkal szembeni közömbösség vádja hangzott el Ferenc pápa szájából karácsony napján, és nem hiszem, hogy túl sokan vannak olyanok, akikre ez nem vonatkozna, mert hiszen ők már minden tőlük telhetőt megtettek. Valóban rettenetes az a védőernyő, amelyet magunk köré vonunk azért, hogy köreinket mások problémái ne zavarják fel túlságosan. És tesszük ezt józan megfontolásból, mert úgy gondoljuk, hogy először a saját házunk tája legyen rendbe, hiszen az előfeltétele annak, hogy másokon is segíteni tudjunk. És mivel a saját házunk tájának a rendbe tételére - ha úgy is fog folytatódni, mint ahogyan most haladunk vele - minden bizonnyal rá fog menni az egész életünk, egy picit sem kell meglepődni azon, hogy másra már nem marad sem időnk, sem energiánk. Nem is tudom, hogy mit lehet ezen nem érteni!

Akkor én most megkérdezem, hogy hol vannak a problémák a gyökerei? A politikusok tehetetlenségében? A rendszer struktúrájában? A fegyverkereskedők érdekszféráiban? A történelmi szükségszerűségekben? A geopolitikai helyzet sajátosságaiban? A gazdasági törvényszerűségekben? A globalizáció ellentmondásaiban? A nagyhatalmak civakodásában? És ezt a sort folytathatnám a végtelenségig, mert a mentségeink tárháza temérdek sok csillogó csecse-becsét rejteget. És ezeknek a csecse-becséknek a tiszteletét olyan szépen belénk nevelték, hogy lila kis marslakók lettünk a végére, akiknek lassan fogalmuk sincs még arról sem, hogy melyik bolygón élnek éppen. Én megmondom, hogy mitől, illetve kitől lettek azok a bajok, amelyek vannak, nagyon világosan megmondom: tőlünk mindannyiunktól. Nem X-től, nem Y-tól, nem Orbán Viktortól, nem Rogán Antaltól, nem a nemzetiektől, nem a FIDESZ-től, nem a KDNP-től, nem a fajgyűlölőktől, nem az egyháztól, nem bizonyos korrupt személyektől, egyiküktől sem, mert ha mi tiszták, határozottak, fedhetetlenek, egy szóval jók lettünk volna, akkor a fent említett emberek és csoportok kettőt se tudtak volna vakkantani, ezért aztán akármelyikre akarjuk is rákenni, az pont olyan, mint Pilátus kézmosása, mintha azt zúgnák a Föld minden határa felé, hogy ők igen, mert mi nem, mert mi ártatlanok vagyunk, hát ez az, ami akkora hazugság, mint ide Mekka! Mit mondott Jézus? Jelentkezzen, aki ártatlan, hajítsa el az első követ! Jelentkezzen, most szóljon! Ha most nem szól, akkor meg ne sírjon később, hogy Vona, meg Lázár, meg Kövér, meg Erdős Péter, meg Putyin, meg az iszlám állam. Ne sírjon, kérem szépen, hogy ne! Aki ki akarja vonni magát a közös bűn alól, és másokra akar mutogatni, hogy ők, az félelmetesen el van tévedve önmagát illetően. Annyira, mint a farizeus, aki elől imádkozott, amíg a vámos a hátsó ajtó vonalában. Aki befogad magához egy menekült családot, megosztja velük a lakása felét, annak talán lesz egy kis alapja, hogy kiválóbbnak érezze magát (bár az az érzésem, hogy akkor ő már nem fog túl sokat gondolkodni a saját alapjai mibenlétéről), de másnak nem! És amíg, mi magunk nem tudjuk kitalálni, hogy mivel segíthetnénk tevőlegesen is, addig hagyjuk abba a bűnösök keresését, és szálljunk magunkba, és gondolkodjunk el azon, hogy bennünk magunkban mi, mitől és mikor ment félre. Mert van anyag bőven ott is, mindenkinek van mit feltörnie magában. Abban, ha az ember magán dolgozik, van erő, abban van húzás, fejlődés, alakulás, jobbá válás. Abban, hogy elméleteket gyárt, és fújja tovább a ködöt, amelyeket már így is óriás turbinák ezrei állítanak elő, nincs semmi. Semmi, értésétek már meg, emberek, végre, hogy semmi!

Még egy karácsonyi üzenet, illetve lehet, hogy ez még karácsonyibb (levélrészlet)

...a karácsony nem egyszerűen Jézus születésnapja, illetve a valódi üzenet ennél sokkal-sokkal jelentősebb. Ha a kereszténységben van valami egészen különleges, akkor a megtestesülés pontosan az. Egyetlen másik vallásban sem ér össze ennyire a föld és az ég, az anyag és a szellem közti fal egyetlen más vallásban sem rombolódik ennyire porrá. Márpedig porrá kell rombolódnia, mert anyag és szellem csak együtt képes működni, mert mind a kettő béna és tehetetlen magában. Ez ugyanaz a dialektika, mint amelyik a forma és a tartalom között van, a tartalomnak szüksége van formára, hogy érzékelhető, fogható legyen, miközben a formának szüksége van a tartalomra, hogy szóljon valamiről. Forma és tartalom, anyag és szellem, föld és ég, Isten és ember végtelen egymásra utaltságának világossá kell válnia mindannyiunk előtt, pont ezt ünnepeljük karácsonykor, még akkor is, ha ezt kevesen fogalmazzák meg ilyen konkrétan. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kereszténység kitüntetett vallás, csak azt, hogy az Isten-ember együttélés mélységeit, amelyre egyébként az összes többi vallás is utal, a kereszténység mutatja fel a legtisztábban, legalábbis az európai ember számára a legplasztikusabban. Meg azt, hogy mindennek ez az Istennel való együttélés a kezdete, a kiindulópontja, illetve ennek az összetartozásnak a megértése. Innen indul minden zarándoklat, amely végül majd a Golgotára is elvezet. Nem csak Jézus esetében, hanem a mi esetünkben is, ezt ne felejtsük el! Boldog Karácsonyt, és próbáld elkerülni, hogy a világ, az egyház, és főleg a magad hazugságai elsodorjanak. Mert minden ember az utóbbitól, a saját hazugságaitól szenved a legtöbbet. Mert minden embernek - kivétel nélkül - azzal van a legtöbb baja. Csak ezt nagyon kevesen merik beismerni. És ez elég nagy baj! De most ne siránkozzunk, hanem együk a bejglit, és pihenjünk kicsit :-)!

Karácsony 2015

A körülöttünk lévő világ sokszínűsége nagy segítségünkre van azon az utazáson, amelyen mindnyájan ugyanazt az egyet keressük. Nagy segítségünkre van, mert rengeteg különböző impulzust ad, rengeteg szempontot ütköztet bennünk, rengeteg kérdést tesz fel, és rengeteg választ vár tőlünk. Vigyázzunk azonban arra, hogy világ sokszínűsége ne egy amorf, iránytalan közeg képzetét keltse bennünk, ahol minden mindegy, és minden tolerálható, sőt minden feloldódik egy általános meghatározatlanságban. Éppen ellenkezőleg van ugyanis, hiszen pont a sokféleség tartja meg bennünk és körülöttünk azt az erőteret, amelynek rendje és tendenciái vannak, és amelyben nekünk is meg kell találnunk saját helyünket, és saját irányultságainkat. A sokféleség nem egy álca, amely bármire felmentést ad, hanem egy ösztöke, amely arra indít minket, hogy jobban megismerjük magunkat, elmélyítsük kapcsolatunkat a világ egészével, és ezáltal közelebb kerüljünk egymáshoz is. A szférákon szétszóródó lelkek hiába nyújtóznak a körök mentén, mert túl messze vannak egymástól, de ha mindegyik törekszik az erőközéppont felé, akkor máris, minden egyéb elmozdulás nélkül is közelebb kerülnek egymáshoz. Ha mi, hétmilliárd szétszóródott ember a Földön, találkozni akarunk egymással, csak egy dolgot kell tennünk, egyre mélyebbre kell hatolnunk saját személyes valóságukba, saját személyiségünk eleven belső magja, szíve, tüze, kohója felé. Levetkőzve magunkról mindazokat a hamisságokat, amelyeket egy könnyebb boldogulás csalóka látszatának áldozva oly sokszor magunkra szedtünk...

Ákos utórezgések

Az ember belső, személyes valósága a döntő, csak az a baj, hogy az nagyon messze van. Mert különböző behódolásaink folyományaként tízezer réteg rakódott ránk kívülről, olyan rétegek, amelyek nem igazán vagy inkább egyáltalán nem mi magunk vagyunk. Ezek azok az álarcok, amelyek mögé gyönyörűen el lehet bújni a valódi kérdések elől, és amelyek mögé el is bújunk nagyon sokszor, illetve szinte mindig. Azért kell a zarándoklat, azért kell az Odüsszeusz utazásához hasonlatos hányódás, azért kell a mesehősök vándorútjainak végigjárása, azért kell Dante poklába való megmerítkezés, hogy kiderüljön, kik is vagyunk mi tulajdonképpen. Hogy kiderüljön az a személyes valóság, akire ki vagyunk találva, és helyette ne a kívülről ránk vert programozottságokat futtassunk gépiesen reggeltől napestig. Ha van valami az életben, ami értékes, akkor az nem más, mint az utóbbiról az előbbi felé történő elmozdulás, mely egy lépés a személytelentől a személyes felé vezető úton, egy lépés a tudatosabb élet, az emberré válás irányába. A különböző szempont ütköztetések ebben sokat segítenek, mert egy kicsit fellazítják a kérges talajt. Ezért írok elég provokatív stílusban sok mindenről, például a női-férfi viszonylatokról is. Mert nem csak az a nemiség van, amit most látunk magunk körül, és amit a túlnyomó többség készpénznek vesz, hanem vannak - vagy lehetnének - egészen más közelítések is. Mert nagyon zavar az, amikor emberek elmennek egy irányba úgy, hogy közben a másik háromszázötvenkilenc irány közül egy sem foglalkoztatja őket. Azért zavar, mert az ilyen emberek soha nem fogják megtalálni valódi önmagukat, szócsövei maradnak egy véletlenszerűen választott, kívülről jövő dolognak, amiben nem ők maguk vannak, ami igazából csak egy felszedett leegyszerűsítés, az út pora. Pont ezért kell túlnézni a prompt aktualitások szempontrendszerein, pont ezért kell nem csak az adott történelmi esetlegességben élni, hanem a mindent átfogó mély időben, hogy az ember az lehessen, aki, és nem csak az, aminek egy tiszavirág életű rendszer vetíti őt saját kénye s kedve szerint. Az legyen az ember, aki ő tényleg, vetkőzze le magáról azt, aki nem ő, és ezt folytassa addig, amíg él. Mert szolgálni másokat csak az tud, aki nem az adott perc követelményeihez igazodik, aki kilát a saját korából, kilát a saját földi királyságából, és mindvégig az Örökkévaló Egyet keresi mindenütt. Magában és a világban egyaránt.

A cím a december 17-én írt Ákost kirúgta a Telekom című bejegyzésre utal vissza.

A világ hazugságai

A világ tényleg tele van hazugsággal, de a hazugságok nagy részét, vagy inkább azt mondhatnám, hogy azok gyökerét, mi magunk is ugyanúgy hordozzuk, mint bárki más. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor abból nagyon torz dolgok sülnek ki, leginkább pedig az, hogy miközben falakat bontunk egy fronton, addig egy másik fronton új, még nagyobb falakat növesztünk szinte észrevétlenül. Az egész szellemi útkeresés rendesen meg van terhelve ezzel az ellentmondással, sőt azt hiszem, hogy ez a fő oka annak, hogy annyi rengeteg erőfeszítésünk jóformán semmit sem terem. A lényegi váltás akkor következik be, amikor az ember felismeri, hogy azt, ami ellen lázad, maga is létrehozza. A lényegi váltás akkor következik be, amikor az ember meri magában is beazonosítani azokat az erőpárokat, amelyeket maga körül általában nagyon világosan meglát. Mert minden bent kezdődik és mindennek mi magunk is részei vagyunk. Nagyrészt tudatalatti mechanizmusok százai dolgoznak azon, hogy ezt a tényt elfedjék előlünk, és általában sikerrel teszik, amitől megmarad a mi kis kiválóságunk káprázata, viszont közben jó pár egyéb káprázat is létrejön, mert hamis létállapotokban egy csomó mindent csak elnézni lehet. Nem lehet mesterségesen kívül helyezni magunkat a közös bánaton, mindenkit kiűztek a paradicsomból, és abban a mindenkiben mi is benne foglaltatunk. Ha ezt az összetartozást, ezt az egyetemességet megértjük, az már magában is egy hatalmas pálfordulás.

Kérdések

Minden létező hazugságot felismertél már vagy még csak egy részüket? Mi tudatosodott Benned eddig, és mit kell tenned azért, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg?
Mitől fogod megszólítható, találkozásra hívható személyes valóságnak látni a Körülötted lévő világ egészét és Benne magadat is?
Mitől lesz a lét egészével való kapcsolatod bensőséges, szerelmes kibontakozás? Mért nem volt eddig az, mi hiányzott hozzá?
Milyen személyes csak Rád jellemző érzékenységeket hordozol, mit látsz amit mások nem, és milyen feladatokat teendőket exponálnak Számodra azok a látások?
Ha férfi vagy, mitől fogsz sárkányölő mesehősök megvalósulásának szintjére emelkedni? Egyáltalán, hol vannak sárkányok és mi az óperenciás tenger, amelyen túl? Mik az etalonok a férfi számára és mért nem akarnak igazodni hozzájuk?
Ha nő vagy mitől válsz majd azzá a királylánnyá, aki képes inspirálnia szeretett lovagja személyiségfejlődését, aki őt nem otthon tartani, uralni, hanem háborúba elengedni és onnan visszavárni szeretné? Mik az etalonok a nő számára és mért nem akarnak igazodni hozzájuk?
És kinek a dolga lenne a megbomlott rend kiigazítása, a mély idő, az igényes, tartalmas, áldozatos élet felé vezető első lépések megtétele?

A tegnapi folytatása

A sztorinak lett sok olyan felhangja, amellyel nem akarok együtt zúgni. Például az összes kormányhivatalnak azonnali hatállyal fel kell bontania a szerződését a Telekommal, na, hát, én ezt már nem kommentálom. Ha valaki arra gondol, hogy én most Ákos és főleg a FIDESZ mögé álltam, akkor hatalmasat téved. Viszont azt azért tartom, hogy olyan kérdések mellett megyünk el minimális gondolkodással se, hogy az félelmetes. Úszunk együtt az árral vagy az ellen-árral, és tulajdonképpen mindegy, hogy melyikkel, mert egyiknek sincs semmi értelme. Készpénznek veszünk olyan véleményeket, amelyek alatt irtózatos erők feszülnek, és vulkánok törhetnek ki bármikor, és amikor ez bekövetkezik, mindig meglepődünk. Lehet, hogy mást nem, de ezt azért az idézet eset is nagyon jól bizonyítja. Az üzenet nem az, hogy az egyik csöbörből essünk át a másik vödörbe, az üzenet az, hogy vegyük komolyan az életünket, mert azt senki nem fogja megtenni helyettünk. Vegyük komolyan az életünket, merjünk leválni a sablonokról, merjünk sokkal nagyobb távlatokban gondolkodni, merjünk lényegi kérdéseket feltenni magunknak, és merjünk elindulni a lényegi válaszok megtalálása felé. Merjünk leválni azokról az előítéleteinkről, amelyek nagyon megkönnyítették a helyzetértékeléseket, ám az abból kapott eredményeket közben teljesen használhatatlanná tették. Merjük elhagyni azokat a kondicionáltságokat, amelyek alól a leggyönyörűbb, legszabadabb demokrácia sem mentesít minket, sőt a szabadság káprázatának megcsillogtatásával megszédítve minket, csak még inkább beléjük taszít. Ne éljük le az életünket legózással, huszadrangú kérdések unos-untalan ismételgetésével és huszadrangú válaszok szétcincálásával. Legyenek komoly, mély vállalásaink, legyen bennünk nagy elszánás, hősies eltökéltség arra, hogy mindent átéljünk, és végül mindent feláldozzunk. Mert oda, ahová megyünk, úgysem vihetünk semmit. Tele kézzel nem lehet meghalni, és tele szívvel sem. Amíg élünk, ezt tartsuk szem előtt.

Ákost kirúgta a Telekom

A nők dolga (link)

A Telekom kiszáll Ákos mögül (link)

A nemi azonosságokhoz köthető most zajló személyiség- és közösségfejlődésekben természetesen fellelhetünk pozitív jelenségeket is, azonban a női emancipáció egésze sokkal inkább egy veszélyes megszaladás, mint bármi egyéb. Ebben a folyamatban legalábbis nagy ellentmondásokat találunk, és sok olyan aránytévesztést, melyet az erősen kétségestől a tudatos megvezetésig terjedő skálán ki-ki vérmérséklete szerint helyezhet el. Sőt, ennél tovább megyek, mert a jelenségkör is szélesebb. A nemi tartalmak leépülése/leépítése, ködössé, csaknem láthatatlanná válása/tétele az újkori történelem egyik legnagyobb válságjele. A társadalom, a nép egyik legalapvetőbb és legfontosabb polaritását, és mindazokat a repítő erőket veszíti el így, amely minden emberi közösség létezésének alapvető feltétele. Lassan már nem is értjük, hogy mi a férfiasság és mi a nőiesség, igazi férfiakat és igazi nőket lassan már lámpással kell keresni, mert senki sem azt csinálja, ami a dolga lenne, mindenki csinál egy megzakkant környezetből szolgamódon átvett, semleges, puha, uniszex izét, ahelyett hogy komoly szellemi hagyományok nagyon világos útmutatását követve elindulna megkeresni valódi nemi identitását. A férfi például megküzdene a Csipkerózsikát benövő rózsabozóttal, Csipkerózsika pedig szíveskedne felébredni neki.

Európa

Európának meg kéne értenie, hogy fejlődése lassan tökéletes virtualitásba fullad. A csillogása egyre felszínesebb, a jóléte - illetve az, ami megmaradt a jólétéből - egyre materiálisabb, miközben az európai ember már jóformán semmi önazonossággal nem rendelkezik. Itt szinte senki sem tudja, hogy mit akar azon kívül, hogy nyugodtan ellenni a maga kis elefántcsont tornyában semmi egyébről, ami a világban még van, tudomást se véve (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Hogy jutottunk ide, milyen előzmények miatt van most ez a szörnyű tehetetlenség, életerőinket mi köti oly rettenetes gúzsba?

Nagyon szépen kérem, hogy ne beszéljünk a gazdasági, a politikai, a társadalmi folyamatokról, mert azoknak a lényeghez semmi közük sincs. Ezek ugyanis csak képek, kivetülések, anyagi manifesztálódásai mindannak, amely a tudatunk síkjain sokkal hamarabb eldőlt. Beszéljünk inkább azokról a tudati devianciákról, amelyek már oly régóta léteznek, és amelyek nagy részét mi magunk is siettünk átvetni mindenkitől, aki csak felkínálta azokat. Mert nem lehet évszázadokon keresztül büntetlenül elsunnyogni bizonyos alapvető ellentmondásokkal való szembenézést. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy az a civilizáció, amely tudományos-technikai szinten hihetetlen eredményeket produkált, úgy jutott el ide, hogy saját nemzettségeiből és más népekből is áldozatok százmillióit szedte, sőt komplett közösségek ezreit, nyelveket, kultúrákat, látásmódokat irtott ki maga körül, illetve teszi ezt még ma is ott, ahol talál magának egy kis irtani valót. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy mi vér tapad azokhoz az eredményekhez, amelytől a mi életkörülményeink is könnyebbek lettek, mint sok, nagyon-nagyon sok más emberé a földön. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy milyen szellemi fölénnyel tekintettünk a primitív népekre, sőt tekintünk még ma is olyanokra, akikről holnapután napnál világosabban látszani fog, hogy mi háromszor primitívebbek vagyunk náluk. Az itt zajló totális tehetetlenségnek, elképesztő bénázásnak ugyanis nincs semmi egyéb oka, mint ez a meghasonlottság, a menekülés a számvetések elől, melyet az itt élő emberek és közösségek nagy többsége évszázadok óta gyakorol. Ezt még lehet egy ideig így csinálni (elnézve az idők jeleit azt hiszem, hogy sokáig már nem), de attól semmi nem lesz jobb, illetve minden csak rosszabb lesz. Az a kontinens, amely úgy képzeli el a boldogságot, hogy először felépíti a maga kis kacsalábon forgó palotáját, és aztán majd neki lát, hogy néhány kunyhót felhúzzon a világ más tájain is, soha nem lesz termő. Az a kontinens, amelyik ennyit tud mondani a saját küldetéséről, nem lesz ellenpontja a világban elszabaduló vad erőknek, nem lesz kiegyensúlyozó, békét, rendet, harmóniát teremtő hatalom, és a hordák úgy fognak keresztül gázolni rajta, hogy észre sem fogják venni. Az az ember, akinek az életében minden törekvés saját anyagi és/vagy szellemi biztonságának megteremtésére irányul, soha nem lesz boldog. És az a férfi, aki belenyugszik abba, hogy körülötte bizonyos gazdasági törvényszerűségek irányítják a dolgok alakulását, amelyek neki kicsit magasabb értékű lapot osztottak, mint a világon lakó hétmilliárd ember többségének, soha nem lesz hős, kiszolgálója marad annak a rendszernek, amely benne a majmot felnevelte.

Egy új lovagkor hajnala

Az idők jeleire sokkal-sokkal több figyelmet kéne fordítani. Illetve legalább valamennyit, mert egyelőre inkább a semminél tartunk, mint a valamennyinél. Végig ezzel küszködöm, hogy itt van egy gyönyörű tengerjáró gőzös, az emberek nevetgélnek, mulatnak rajta, sőt ünnepelik magukat, és ez a luxus hajó közben félelmetes sebességgel rohan a jéghegyek felé. Ez még a múlt század elején történt, aztán jött két világháború, most pedig itt a harmadik szinte, és közben megyünk bele megállíthatatlannak tűnő környezetszennyezésekbe mellesleg, de nem is az a legnagyobb baj, mert a legnagyobb baj a tudatszennyezés, melynek elképesztően magas foka miatt jóformán senki nem fogja fel, hogy mekkora a baj.

A környezetszennyezést hagyjuk, mert lehet, hogy nem vagyunk megfelelő pozícióban ahhoz, hogy hassunk ellene, de a tudatszennyezés leküzdéséhez nem kell semmilyen kiváltságos munkahely. Ahhoz csak az kell, hogy az emberek becsületesen számot vessenek az életükkel, és benne azzal a több ezer menekülőúttal is, amelyet a lényeges dolgoktól való elfutásra használtak fel. Sajnos így van, mindannyiunk élete tele van millió ilyen devianciával, rettenetesen éretlenek vagyunk, és ha a világ szét fog hullni, akkor a mi bénázásunk miatt fog széthullni. Senki és semmilyen címen nem vonhatja ki magát ez alól a felelősség alól. Mert ami az emberek tudatában eldőlt, az kész, bevégeztetett, utána már csak idő kérdése, hogy mikor és hogyan manifesztálódik a döntés anyagi produktuma. Az emberek tudata viszont én is vagyok, meg Te is. Ez a rettenetes világhelyzet a a kapitalizmus nevű kilátástalan pilóta játékkal, a terrorizmussal, a menekültekkel, a globális felmelegedéssel, az elsivatagosodással, az elfogyó ivóvízzel a mi tudatunk kivetülése, a mi tehetetlenségünk kivetülése, és nincs kihez menni magyarázatért. Mind-mind az idők jele, értsük már meg végre, és olyan komolysággal tegyük a dolgunk. Nem homokozni jöttünk a földre, és nem talicskát tologatni, mint az ovisok. Harc van, háború, és ezt a háborút, mint a háborúkat általában is, tudati síkon kell megnyerni, hogy kikecmeregjünk a szűk látókörű szemléleteinkből, a szűk környezetünk által belénk égetett programozottságokból, hogy merjünk látni többet, merjünk észrevenni mindent, ami történik, ami van, merjünk mérlegelni tágas szempontrendszerek szerint, és merjünk megvalósulni, azzá válni, akikké válnunk ebben a nehéz időben szükséges. Na, ez a férfi munka a XXI. században, ez az új lovagkor hajnala, és ennek a kornak azok lesznek a lovagjai, akik nem riadnak meg attól a rögös úttól, amely önazonosságuk felé vezet. Van itt egy idézet, Albert Eistein-nek tulajdonítják, de nem vagyok biztos abban, hogy tényleg tőle van-e, bár könnyen lehet, hogy igen, mert jellemző lenne rá. Nagyon egyszerű, így hangzik: Problémáinkat nem oldhatjuk meg ugyanazzal a szemlélettel, amellyel azokat létrehoztuk. Hát ez az! A minőségileg más távlatok, az új dimenziók felé kell elindulnunk! Ott kell hagyni azt, amit eddig egyedül üdvözítőnek hittünk, ott kell hagyni a szűk tereket, a fojtott levegőjű sikátorokat, és nagyot kell lépni, sokkal nagyobbat, mint eddig bármikor, ki kell lépni pár szívünknek kedves szerep túlhangsúlyozásából, pár szívünknek kedves forma túlértékeléséből, a színfalak mögé kell látni, mindent kell látni, és vállalni az egészet. Most vagy soha! (A többi viszont nem a mi dolgunk.)

Kinek a felelőssége?

Pár hete, könyve kiadása alkalmából interjú készült Ambrus Attilával, aki valamikor viszkis rablóként vált híressé, viszont ezzel a mesterségével már jó pár éve felhagyott, és jelenleg kerámiázásból él. A könyv egyébként (közvetlenül) egy fillér bevételt sem hozott az asztalára, ugyanis szerzői jogdíjat nem kaphatott érte. A beszélgetés az alábbi kérdés-felelettel zárult:

Az első néhány oldalon felmerül a kérdés, hogy kinek a felelőssége, hogy a főszereplő idáig jutott [börtönviselt bankrabló, aki ismét elkezd bankot rabolni]. Ha nem a fiktív főszereplő válaszol erre a kérdésre, hanem te, akkor mit mondasz?

Erre nincs egymondatos válaszom. Eléggé azt gondolom, hogy mindenki vastagon benne van. Benne van az én hátterem, a szülői hátterem, a személyiségem, tehát eléggé komplex a felelősség. Nem kell ezt firtatni, minden döntés mögött én álltam. Utólag polemizálni, nyavalyogni azon, hogy rossz helyről indultam, hogy rossz mintával rendelkeztem… Az ember a szüleit nem tudja megválasztani. Az egy adott tény, kapsz valamit, és vagy jó, vagy nem. Kétségkívül ők is szerepet játszottak abban, hogy az életem elcsúszott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ők a felelősek, de ők is benne voltak ebben a történetben, hogy az életem így alakult.

Szép és igaz megfogalmazása annak, amit kár lenne letagadni, illetve bármelyik álszent leegyszerűsítés biztosan többet fedne el a lényegből, mint ez az árnyalt mérlegelés. A felelősség kérdésére ugyanis tényleg nincs jó válasz. Másra kenni nem lehet, aki egyszer felnőtt, ilyet nem csinálhat, de egyedül elvinni a balhét szintén lehetetlen, mert az olyan teher lenne, hogy nincs ember, aki meg tudna birkózni vele. És talán éppen ez a mérhetetlenség a legfontosabb benne. Ha ugyanis mérhető lenne a felelősségünk, nagyon valószínű, hogy vissza is élnénk az "eredményeinkkel", mert akkor egy ponton biztosan azt mondanánk, hogy köszönjük szépen, de nekünk ennyi már elég, és megállnánk, mint a cövek. Miközben pont az a vicc, hogy semennyi nem elég, és mindig tovább kell menni. Vagyis ebben a nem mérhetőségben inspiráció van, olyan inspiráció, amely egész utunkon kísérni fog minket, ezért az életünk egyik nagyon meghatározó eleme. Talán csak annyit tennék hozzá Attila szavaihoz, hogy a szüleink sem hibátlan közegben nőttek fel, tehát az ő felelősségük ugyanolyan megállapíthatatlan, mint miénk. Őket is érték sérülések, amelyeket aztán teljesen természetes módon továbbforgattak azokra, akikre lehetett, azokra, akik a környezetükben voltak. Sajnos ez így működik, valaki tesz valami rosszat egy másik embernek, és a hatásai, mint a vízbe dobott kő hullámai, továbbgyűrűznek még a nemzedékek hosszú során át is. Illetve addig, amíg valaki valahol nem állítja meg a gyűrűzést. Na, hát az az igazi teljesítmény, talán az egyetlen, amely méltó az emberhez. Az igaz viszont, hogy az ilyen teljesítmények nem jönnek ingyen, valamit áldozni kell értük. Az életünk egy darabját minimum! Sőt, néha az egészet! Bocsi...

Génkezelt napfény 2.

Génkezelt napfény és mesterséges formák,
De általuk és bennük a valódi élet hasad ketté

Az ember néz-néz, illetve sokszor inkább csak bámul,
És inspirációit csupán a gondolat halála formálja tetté

Háromszáz év múlva

Ha háromszáz év múlva is fog élni ember a Földön, akkor az csak annak lesz köszönhető, hogy időközben lezajlik majd egy nagy tudati átalakulás, melynek során az élet legfontosabb összefüggéseit, és a lét egészében betöltött szerepét mindenki alapjaiban újra fogja gondolni, és egy csomó jelenséget egészen máshogy fog értelmezni, mint mi ma, mert ha ez nem következik be, akkor addigra biztosan kinyírjuk egymást. Na, már most, ha az a háromszáz év múlva élő ember vissza fog tekinteni a XXI. évszázad első negyedére, bizonyosan nagy csodálkozással lesz a most élők történelmét illetően, hiszen felfoghatatlan lesz számára az állatságnak az a szintje, ahol most tartunk. És akkor hadd tegyem fel a kérdést, hogy abban a visszatekintésben vajon én hogy fogok feltűnni? Olyan valakiként, akinek a gondolkodása belemerevedett a környezete által rászuggerált káprázatokhoz való alkalmazkodásba, és az élete semmi más nem volt, mint kívülről érkező, ellesett viselkedésminták közül néhánynak az újrajátszása, vagy olyan valakiként, aki mert elszakadni a sablonoktól, mert elindulni tágasabb távlatok felé, merte felfedezni magában azokat az energiákat, amelyeket a környezete nagy erőkkel próbált kihazudni belőle, és személyes valóságával olyan egyedi és új dolgot hozott ide, amelyet csírájában már az ősei is hordoztak, de amelynek szárba szökkentésére, kivirágoztatására mégis pontosan ő lett kiválasztva, és ő azt valóban meg is tette. Nagyjából azon fog eldőlni az életem, hogy háromszáz év múlva az az ember erre a kérdésre milyen választ ad majd...