Fókuszpont

Mért kell a semmi határán lebegned sok évig ahhoz,
Hogy egy esemény végre megtörténjék Veled?
Ilyen nehéz a káprázatokkal számot vetni?
Ilyen nehéz megérteni, hogy mért vagy ott?

Egyébként az a hely nem a semmi határa,
Az a hely a fókusz, ahol minden fény,
És minden sötétség Rád összpontosul,
Hogy kirobbantson Téged... Hagyod?

A gyújtópont

Kitalációkból nem lehet élni, mert a kitalációk nem egyensúlyoznak ki semmit, egyensúly nélkül pedig nincs élet. Az élethez találkozások kellenek, mert csak a találkozásaink által tudunk eljutni személyes létünk középpontjába, arra az egyetlen helyre, ahol minden irányban támadó erőink képesek kiegyensúlyozni egymást. Abba a pontba, amelynek környezetében óriási viharok dúlnak, és ezt már a legkisebb kimozgások során is megtapasztaljuk. Abba a pontba, ahol az erőpárok néha szinte szétszakítanak minket, és ahol emiatt időről-időre rettenetes feszültségeket kell elviselnünk. Ám ez a feszültség, mely annyi szenvedést okoz nekünk, roppant szükséges, hisz feszültség nélkül nincs szikra, szikra nélkül pedig nem lobban lángra semmi. Az a pont a gyújtópont is, és igaz, hogy olykor rettenetes ott lenni, de aki nem vállalja, a soha meg nem gyújtott mécseshez lesz hasonlatos, melybe az olaj előbb-utóbb beleszárad...

Nehezen látunk túl

Nehezen látunk túl azokon az ábrázolásokon, amelyekbe - készületlenségeinket kihasználva - a körülöttünk lévő csoportok képeztek le minket azért, hogy a létstruktúrájuknak megfelelő funkcionalitást kapják meg tőlünk.

Aki nem hisz

Aki nem hiszi el, hogy a szíve mélyén, legbelül, belső lényege szerint ő jó, az nem fog hinni abban sem, hogy a körülötte lévők is pont ilyenek, és előbb-utóbb - pont e hitetlensége miatt - gazemberré fog válni.

A világ egésze (levélrészlet)

...az ember kerülhet borzasztóan nehéz helyzetekbe, és kerül is, de nincs olyan helyzet, amelyben fel kéne adnia egyensúly törekvéseit. A Leonidasz blog alcímébe került "Kussolsz, nem sírsz, csinálod!" egy balatoni (női) egyéni futó pólójának hátára volt írva, és nyilván azért fogott meg mindenkit nagyon (nem csak engem), mert a futásnál sokkal általánosabb érvényű. Nagyon örülök, hogy tegnap ezt idézted, szép áttörés, úgy hiszem, ha ezzel mész neki a napoknak. Én se gondolom, hogy mást kéne tennem, bár ez nem könnyű, de hosszabb távon működik, mert mindig fel lehet és fel is kell állni. Akkor is, ha az ember már nem tud mit tenni a kedvesével, mert már azt se tudja, hogy mit írjon neki, akkor is ha futna, de a lába valamiért nem bírja követni a vágyát, akkor is, ha nagyon sötét tendenciák tornyosulását észleli maga körül, és például fogalma sincs arról, hogy a gyermekei mit fognak tudni kezdeni magukkal az elkövetkezendő 10-20-30-50 év során. Mindig érkeznek impulzusok, amelyek tovább viszik az embert, néha nagyon megszégyenítő felismerések formájában, de az nem számít, az is hozzá tartozik, mert az is az élet része. A ember mindig próbál szigeteket keresni magának, ahol úgy érzi, hogy jól el tud lenni, de a világ egésze sosem volt könnyű terep. Márpedig a világ egésze számít, és nem a szigetek. Sajnos és szerencsére!

Majom

Attól, hogy az ember mérlegeli az általa létrehozott civilizáció súlyos ellentmondásait, és keresi, hogy ezeket az ellentmondásokat milyen tényezők váltották ki, még nem válik majommá. Inkább akkor válik majommá, amikor nem gondolkodik, és nem hajlandó lényegi erőfeszítéseket tenni, áldozatokat is hozni azért, hogy a körülötte lezajló - rengeteg szörnyűséget is generáló - folyamatok mögötteseit valamelyest megértse. Minder emberszellem legfontosabb küldetése, hogy tudatos lemondással törekedjék arra, hogy felidézze ittlétének feladatát. Honnan jött, és mi az, amit már csak ismétel? Hova tart, mi a konkrét előrevivő teendője? Kik a segítői és kik azok, akik hátráltatják? Hol rejtőznek a puszta kényelmességből eredő ismétlés buktatói? S ha már eltévedtünk hogyan juthatunk vissza az útelágazáshoz, hogy onnan újrakezdve most már a valódit, a méltót válasszuk? ... A világban cselekedni a legkönnyebb. Valamilyen tevékenységben éppen benne lenni. De azt cselekedni, amiért itt vagyunk, az valódi kihívás. Az emberlét célja, hogy szeretetképességünkben növekedjünk. (Dőlt betűs mondatok Gond-Illéstől)

A legnagyobb buktató

Az életben számtalan buktató van, a legnagyobb közülük azonban mégiscsak az, amikor az ember a buktatóktól való félelmében nem indul el semerre, vagyis megmarad valamilyen biztonságosnak tűnő illúzió fedezékében. Például az európai ember abban az illúzióban, hogy a világ más részein lezajló tragédiák távol vannak tőle, nem érintik őt, s kontinensének határvonala tűzvédelmi fallá is tehető, amelyen semmi nem ég át. Például a civilizált ember abban az illúzióban, hogy kitüntetett jelentőségű a nagyvilágban, és felsőbbrendű lényként bármit megtehet, hiszen ő csak fejlődik, az pedig mindenkinek jó. Például a vallásos ember abban az illúzióban, hogy vallása megkülönbözteti, sőt kiemeli őt a többi ember sorából, más életminőséggel ruházza fel, és nem kell megszenvednie ugyanazt, amit az összes többi ember végigkínlódik. Például a szabadságharcos abban az illúzióban, hogy ő nem hordozza magában ugyanazt a zsarnokságot, amely ellen küzd, és nem ő lesz az első, aki a saját maga által kivívott szabadsággal majd visszaél. Például, például, például... Sorolhatnám akármeddig, mert az ember tényleg elképesztően leleményes, amikor menekülőre fogja, hogy elkerülje azt a félelmetes, sőt rettenetesen felkavaró gazdagságot, amelyet úgy hívnak, hogy önfeledt élet. Mert egyetlen rendező elv sincs olyan valóságos és olyan kristálytisztán létező, mint a jelenvaló pillanat, és semmi sem hasznosabb annál, mint amit itt és most lehet tenni. Semmi nem helyettesíti annak a teljességnek az átélését, amely éppen ebben a pillanatban tárul fel, és senki sem tesz minket tisztábbá, őszintébbé, szeretőbbé, jobbá, mint az, akivel éppen most találkozunk. Legyen az akár a bennünk lakó tiszta gyermeki lélek, a másik ember, aki ugyancsak hordozza a maga tiszta gyermeki lelkét, vagy világ, a létezés egésze, mint megszólítható, odabújható, dédelgethető, ápolható személyes valóság...

Honnan veszik az erőt?

A menedék kérőket semmi sem állítja meg (link)

Honnan veszik ezek a menekültek az erőt, amellyel nekivágnak télvíz idején is a háborgó tengernek? Honnan veszik az erőt, amellyel képesek elviselni az őket ért hányattatások hosszú sorát? Onnan, hogy tudják, mit akarnak. Életben akarnak maradni. És honnan van az, hogy mi képtelenek vagyunk bármi értelmeset is kitalálni az így kialakult helyzettel kapcsolatban? Onnan, hogy nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mit akarunk. Illetve vannak kisebb céljaink, nagyobb, szebb lakás, új autó, színesebb tévé, több szabadság, utazások, munkahelyi és magánéleti sikerek, elismertség, kinek kinek a magáé, de hát hol vannak azok súlyban az ő igen egyértelmű és lényeget érintő egyetlen céljukhoz képest?

Egész biztos vagyok abban, hogy az összes problémának mi magunk vagyunk az okozói és a lehetséges megoldói is. Az a baj, hogy nem merünk elég tágas tágas távlatokban gondolkodni, és nem merünk elég tágas szívvel szeretni. Nincsen semmi más baj az emberrel, és a világgal se lenne, ha erre az említett kettőre találnánk valamilyen orvosságot. Az emberekben még óriási lehetőségek lapulnak, letapadt, használatba nem vett energiák Mega-, Giga, Terrawatt-jait hordozzuk magunkban mindnyájan nagy lelki nyugalommal anélkül, hogy erről a legcsekélyebb tudomásunk lenne. Nincsenek nagy céljaink, túl szeretnénk élni a napokat nagyobb megrázkódtatás nélkül, és ez egy ideig megy is (aztán persze nem, de arra most nem gondolunk, mert ha nem tekintünk egy problémát, akkor az olyan, mintha az a probléma nem is létezne), túlélünk ezt-azt, viszont közben nem történik semmi említésre méltó. Akinek nincsenek érdekes céljai, azzal nem fognak érdekes dolgok történni, és nem fog érdekes átalakulásokon keresztül menni.

Szóval, ha azt akarod, hogy legyen húzása az életednek, akkor először is találnod kell egy elég húzós célt. Ha kis célt találsz, kis húzása lesz az életednek, ha nagy célt találsz, úgy fogsz hasítani, mint a repülő hollandi. Ha pontosan olyan súlyú célt találsz, mint a menekültek, akik az életben maradásukért küzdenek, akkor Neked is pont akkora erőd lesz, mint amekkora az ő elszántságukban mutatkozik meg. Találj egy ilyen egyértelmű, határozott célt, és rögtön érkezni fog hozzá az erő, amellyel törekedhetsz majd kitűzött célod elérésére. Ha nincs ilyen célod, ne csodálkozz azon, hogy erő sincs Benned. Honnan lenne? Minek lenne?

Nincs olyan, hogy előbb az erő, és aztán a cél. Nincs. Ha így gondolkodsz, el vagy veszve. Előbb legyen egyértelmű és világos célod, amelytől semmi sem tud eltántorítani, úgy, ahogy a menekülteket sem lehet eltántorítani a céljuk felé vezető utazástól, és akkor majd szép fokozatosan a cél felé vezető út megtételéhez szükséges erő - amelyet egyébként letapadva már nagyon régóta hordozol - fel fog fakadni Benned. Először meg kell hallani a hívást, neki kell vágni a sivatagnak, aztán majd elkezd hullani a manna az égből. Ám a sorrend ez, és nem a fordítottja!

További kérdések és zárójelben egy válasz is

Vannak-e hely- és időfüggetlen, örök érvényű létbeli összefüggések, vannak-e minden időn átívelő fejlődési tendenciák, vannak-e olyan általános, irány kijelölő törvényszerűségek a szellemi létben is, mint mondjuk a gravitáció létezése az anyagi világban?
Ha igen, mik ezek, és milyen viszonyban van áll az ember velük? Szellemi lény is az ember, vagy pusztán anyagi? Foghatóak-e ezek az összefüggések a számára, feladata-e az embernek az, hogy figyelmet szenteljen rájuk?
Ha igen, mi módon lesz képes rá? Rendelkezik-e máris azzal a képességgel, amellyel érzékelhet valamit az egyetemes összefüggésekből, vagy folyamatosan tennie kell azért, hogy érzékennyé váljék rájuk? Ha az utóbbi, akkor mi ez a teendő? Mitől lesz látása, amelyben valami feltárulhat előtte a szellemi erőtér irányultságaiból?
Ha feltárul, mihez kezdjen a látásával? Mire képesíti és mire hívja őt ez a látás? Van-e olyan, hogy jóra és rosszra használni ezt a látást? Tud-e visszaélni az ember a látásával? És ha tud, akkor ez a veszély elegendő okot szolgáltat-e arra, hogy lemondjon róla?
Vagy nincsen semmi örök, csak egy önfejlődő, iránytalan közeg van, amely nem vár tőlünk minőségi, a lét egészét érintő impulzusokat, mert megelégszik olyan egysíkú, egyvillanású gazdagságokkal, amilyeneket most bőséggel látunk magunk körül? Hol vagyunk mi ebben? Hol vagy Te és hol vagyok én? Van-e olyan, hogy felelősség? Attól lesz szabad az ember, hogy azt mondjuk neki, hogy nincs? Vagy attól, hogy nem mondunk neki semmit? Illetve van-e, létezik-e olyan, hogy valakinek nem mondunk semmit? Nem nagyon beszédes-e a hallgatásunk is? (Dehogyisnem! Ahogy a nem döntés is döntés, úgy a nem mondás is mondás...)
Van-e olyan, hogy végítélet? És ha van, akkor mi az, mikor, hol és hogyan kezdődik el?

Kérdések

Minden hazugságot beazonosítottál már vagy még csak egy részüket? Mi tudatosodott Benned eddig, és mit kell tenned azért, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg? Hogyan, mitől tudod személyes valóságnak látni a Körülötted lévő világ egészét és benne magadat is? Mitől lesz a lét egészével való kapcsolatod találkozás? Mért nem volt eddig az, mi hiányzott hozzá? Milyen személyes, csak Rád jellemző érzékenységeket hordozol, mit látsz amit mások nem, és milyen feladatokat, teendőket exponálnak Számodra azok a látások? Mitől fogsz sárkányölő mesehőssé válni? Mitől fog lejátszódni Benned ugyanaz a személyiségfejlődés amely végbement Andrzej Kmicicben (Henryk Sienkiewicz Özönvíz című regényének főhőséről van szó)? Van-e etalon, s ha van, mi az, és mért nem akarunk igazodni hozzá? Hányszor korrumpálódtunk a könnyebb út választása által? Szellemi életünk hányszor volt bátor küzdelem helyett tökéletes bénázás? Hányszor fakadtál sírva saját tehetetlenséged láttán? Sírásod milyen megkönnyebbülést jelentett Számodra? Eleget sírtál-e már, vagy még mindig nyomaszt egy csomó minden? Mért nem sírsz többet? Mért nem örülsz többet? Mi hiányzik ahhoz, hogy többet tudj örülni és többet tudj sírni? Honnan van az öröm és honnan van a sírás? Honnan vagy Te és mért vagy? Mit akarsz és mért azt akarod? Mire vársz és mire nem vársz? Mért vársz és mért nem vársz? Ki vagy most és kivé kéne válnod? És mi lesz azzal a fallal, amely e kettő közt magasodik?

Carpe diem?

Mit fog gondolni Rólad az, aki több száz év múlva néz vissza erre a korra? Mersz-e az ő szemével nézni magadra most? Mered-e elhelyezni magadat és életedet időtálló, örök érvényű összefüggések erőterében, vagy elégeted lehetőségeidet és adottságaidat tiszavirág életű divatjelenségek oltárán? Mersz-e olyan lenni, olyat tenni, ami majd becsületet szerez Számodra az ő szemükben, vagy sodródsz félelmeid hullámain, és csak a pillanat kiskirályi előtt akarsz hódolva tetszelegni? Mi fontosabb Számodra? Gondoltál már erre? Életed, munkád, léted olyan időtávon fog hatni, amilyen időtávot ambícióid ölelnek fel. Ha bátor vagy, emlékezni fognak Rád, ha gyáva vagy, elenyészel!

Carpe diem? Igen! Az örökkévalót ragadd meg ebben a pillanatban!

Nagyon cuki újévi üzenet

Kaptam egy aranyos újévi ppt-t, a jókívánságok mellé jegesmacik pózoltak, tipikusan az a fajta üzenet volt, amelyre nincs jobb szó, mint hogy nagyon cuki. (Pár képet mutatok is alább, hogy mindenki ellágyuljon.) Szóval tényleg kedves, szívet melengető az egész, hiszen ezek az állatok néha olyan dolgokat mutatnak be, amelyek még belőlünk, emberekből is hiányoznak. Ennek az üzenetnek a szememben csak egy szépséghibája van, az, hogy a jegesmaci elég nagy valószínűséggel áldozatul fog esni a civilizáció térhódításának, hiszen ez a civilizáció például a jegesmacik életterét is drasztikusan rombolja, miközben egy nagyon érzékeny fajjal állunk szemben, akiknek a túlélése eddig is csak nagyon finom egyensúlyok meglétének volt köszönhető. Szóval az egyik szemünk nevet, miközben a másik sír, vagy kicsit drámaibban, az egyik kezünk simogat, miközben a másik öl. Mondjuk ki nyugodtan, mert attól, hogy kimondjuk, semmi nem lesz rosszabb, sőt valami talán még jobb is lesz. Mondjuk ki nyugodtan, mert talán akkor egy kicsit jobban el tudjuk helyezni magunkat abban a pusztításban, amit közösen csinálunk. Mi, akik felkapcsoljuk a villanyt, meleg vízben zuhanyozunk, megmelegítjük a vacsit a mikróban (a harmadik alól én mentes vagy, mert nincs mikróm), és örömünket leljük a cuki bemutatókban. És ha erre azt mondod, hogy mi mást tehetnénk, akkor én arra azt mondom, hogy senki nem fogja helyettünk orvosolni ezeket a bajokat, és ha én nem indulok el valamerre azért, hogy ilyen rosszak ne legyenek, csak széttárom a kezem, hogy milyen szomorú ez a válság, akkor már bűnrészessé is váltam. A gyertyafény valószínűleg több CO2-t termel, mint az erőmű kimenetének gyertyafénnyi világításra eső része, hideg vízben zuhanyozni elég kellemetlen (bár én néha megteszem, és attól mindig hihetetlenül felfrissülök), a húst nyersen utoljára az ősemberek ették, tehát az egyszerű utcák elég hamar zsákba futnak. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nincs teendő, és minden menjen nyugodtan tovább úgy, ahogy most haladgat. Mindenkinek van teendője, mindenkinek kell valamin változtatnia, ha máson nem a gondolkodásán. Azon a gondolkodásán, amely szerint ő kicsi és tehetetlen az ilyen rendű problémák elleni küzdelemre. Ha arra nem kicsi, hogy a maga kis világításával gerjessze ezt a problémát, akkor arra sem kicsi, hogy a maga kis eszével, szívével, szándékával tegyen valamit a probléma megoldásáért is. Nem kicsi! Senki sem kicsi, ha akar valamit! Az kicsi, aki nem akar semmit. Legalább legyen tudatában annak, ami történik, legalább zavarja, legalább foglalkoztassa ez a helyzet, legalább legyen egy kicsit érzékenyebb, és a döntéseiben mérlegeljen ideköthető szempontokat is. És ha teheti, folyamatosan egyszerűsítse az életét. Folyamatosan vizsgálja, hogy miről tudna lemondani, mi felesleges, és azt valóban engedje is el. És tartsa nyitva magát arra, hogy ha valami valahonnan beugrik, mint lehetőség a javításra, akkor azt észre vegye. Mert a cuki jegesmedvék mindenkinek fognak hiányozni, akárcsak azok a mosolyok, amelyeket kicsalnak belőlünk addig, amíg még láthatjuk őket. Boldog Új Évet!

Ne káromold az Istent!

Ne káromold az Istent! Ne állítsd, hogy tökéletlen, és ezért szüksége van egy szervezetre, és a szervezet rítusaira ahhoz, hogy Hozzád eljusson. Az lehet, hogy Te tökéletlen vagy, a saját tökéletlenségedet rávetíted a lét egészére, a film végére pedig odajutsz, hogy rítusok gyakorlásában látod az üdvösséget, de ez csak káprázat, mely nem az Isten tökéletlenségéből, hanem a Te tökéletlenségedből fakad. Ez nem a lét egészének a tökéletlensége, hanem a Te nem-készséged, a Te fejletlenséged. Neked pedig nem az a dolgod, hogy ebben a fejletlenségben megmaradj, és ezáltal mások felé is közvetíts egy megakadást, hanem az, hogy kinőj belőle, és másoknak is segíts nőni. Hiszen ahogy a jó tanító is, akkor végzi jól a munkáját, ha előbb-utóbb szükségtelenné válik, úgy az Egyház is akkor végez jó munkát, ha saját szükségtelenné válásának útját egyengeti.

Isten tökéletes egységben van Veled, a lét egésze tökéletes egységben van lényed legmélyével. Isten ott van, ahol Te is vagy, Isten pont ott van, ahol a Te legteljesebb, legegyedibb valóságod a legtisztábban felragyog, szíved, személyiséged legmélyebb rétegeiben. Ne káromold az Istent, ne mondd azt, hogy Ő oda képtelen eljutni. Képes rá, megtette, ezért lett emberré, azért halt meg, hogy oda eljusson. Lehet, hogy Neked szükséged van valakire, hogy ezt felismerd, de neki nincs szüksége senkire ahhoz, hogy ott legyen Veled, hiszen már ott van. Ne vetíts rá alaptalan korlátozó képzeteket, engedd, hogy átöleljen, és legyél Te is tágas szívű, Te is ölelj át mindent! Növekedj, alakulj, változz, halj el, szüless újjá! Ez a Te utad! Ne akadj meg képeknél, ne ragadj le formáknál, ne kössenek az elveid, menj tovább, mindenkit ezzel biztass, mindenkinek így segíts! Szabadulj meg a félelmeidtől, szabadulj meg a hazugságaidtól, szabadulj meg a kicsinyhitűségedtől. Vedd észre, hogy nem korlátoz senki és semmi, egyedül Te korlátozod magadat. Menj el akár a világ végére is, és közben égj, világíts, és szeress, szeress, szeress!

Új zászlócskát

Azt szeretném, ha senki se tudná megmagyarázni az életemet, ha senki se tudna besorolni valamelyik létező kategóriába, azt szeretném, ha ezek a próbálkozások majd mind eredménytelenek maradnának, azt szeretném, ha előbb-utóbb minden tudós kezéből kicsúsznék valahogyan :-)! Mert ha majd ez így lesz, akkor én most nem élek hiába, akkor valóban olyat teszek hozzá ehhez a világhoz, amilyet eddig még senki. Ha ez lesz a vége, ha a tudósok majd széttárják a kezüket tehetetlenségükben, mert rájönnek, hogy én aztán végképp nem vagyok besorolható egyik forgalomban lévő zászlócska alá sem, akkor a kudarcuk majd bizonyságot fog tenni arról, hogy nem egy korábban lejátszott darabot mutatok be újra, hanem egy soha nem játszottat viszek színre először, és én ezt szeretném, ez az álmom. Én azt szeretném, ha a meglévő fiókok vagy zászlócskák egyike sem lenne alkalmas a megnevezésemre, én egy új zászlócskát szeretnék, és ha majd azt megkapom, akkor azzal azt fogom jelezni, hogy nem éltem hiába.