Patt helyzetek (levélrészlet)

Amíg a világ egészével való kapcsolatunk valódi természetéről nem veszünk tudomást, és nem igazítjuk életünket, magunkat, minden tettünket ahhoz a kapcsolathoz, addig kénytelenek leszünk elméleteket gyártani, és azokat tenni az első helyre, amiből törvényszerűen olyan patt helyzetek alakulnak ki, mint például a levelezésünkben, vagy mondjuk a szír háborúban. Az elméletek nagyon jók, megvédenek minket a személyes kapcsolatok keserveitől, nem kell lemenni a sárba, tiszta marad a ruhánk, a becsületünk, sértetlen az egonk, csak közben nem fejlődünk semmit, nincs út, nincs haladás, elakadás van, elzárkózás van és önféltés. És amíg mi személyesen nem fejlődünk, addig a világ sem fog fejlődni, hiszen a világ fejlődése, a mi személyes fejlődésünk közvetlen folytatása. Erőfeszítéseink az elméletek dimenziójában tökéletesen alkalmatlanok a személyes dimenzióban lévő kötelezettségeink kiváltására. Fontos amit itt csinálunk, de messze nem annyira, mint hisszük, és mellette fontos lenne, sőt a legfontosabb lenne a mi saját személyiségünknek a fejlődése, az viszont nem mehet végbe addig, amíg nem vagyunk jelen a világ és főleg saját magunk személyes valóságában. Ez az a hiány a kultúránkban, amelyet nem old meg semmilyen szelleminek mondott munka, semmilyen gondolkodás, semmilyen tan, filozófia, vallás. Ha ezt nem tudjuk megérteni, nem lesz túlélés, akármilyen nagyszerűek vagyunk is az élet összes többi területén. Felelősségünk az a keserves küldetés, hogy ezt az életünkben rejlő személyes kapcsolatot, hívást, megszólítottságot elfogadjuk és válaszoljunk rá minden pillanatban. Ne a tannak válaszoljunk, ne az elméletnek, ne a mindenféle embercsoportok által támasztott külső kritériumoknak válaszoljunk, hanem annak, akiben mindannyian vagyunk, mindannyian mi magunk vagyunk. Feladatunk, hogy ezt értsük, feladatunk, hogy ebben a találkozásban töltsünk el annyi időt, amennyit csak lehet. Sokkal inkább feladatunk, mint bármi más, illetve a többi feladatunknak is innen kell fakadnia. Kultúránk nagy fogyatékossága, hogy jóformán szavaink sincsenek arra, hogy leírjuk a személyes és a személytelen közti különbséget, kultúránk nagy fogyatékossága, hogy nem is tudjuk elmondani a világgal való élő személyes kapcsolat mibenlétét, viszont ez nem mentesít minket semmitől, sőt annál inkább kötelez minket a számvetésre. Rosszak az alapjaink, el van temetve bennünk a valóság magja, viszont ott van mégis, és ki lehet, és ki is kell ásni. Keserves, nagy munka, sáros, piszkos munka, de egyedül ez a munka tud látást formálni bennünk, egyedül ez a munka tud valódi barátokká tenni minket, ez a munka tudja kiölni belőled és belőlem azt a két kakast, akik csak kukorékolnak, és mind a ketten a sajátjukra esküsznek. Mint a szír háborúban a szemben álló felek!

Tágasabb (levélrészlet)

Abban a kontextusban, amelyben felteszed a kérdést, hogy melyikünk látása tágasabb, én nem akarok létezni. Egyszerűen azért nem, mert elméletre elmélettel válaszolni teljesen értelmetlen, hiszen az elméletek csatája végül valóban olyan patt helyzeteket teremt, amelyeknek a megjelenéseit sok fronton nagyon világosan érzékeljük magunk körül minden nap, például a levelezésünkben is mindaddig, amíg azt hisszük, hogy elmélet fordul egy másik elmélettel szembe. Ha az írásaim Számodra egy elmélet szószólói, akkor nem értetted meg, hogy az utóbbi (mondjuk) hat évben mit éltem át. Szavaim mögött nem egy elmélet, hanem egy hús-vér valóság lüktet. Egy történet, egy folyamat, amelynek most egy adott pontjánál tartok, és amelynek majd lesznek egyéb pontjai is. Túl sokat a pontok magukban egyébként nem mondanak, ami igazán lényeges, az az út egésze.

Az emberek könyvtárnyi adathalmazokat dolgoznak fel, és azt képzelik magukról, hogy ezzel szellemi munkát végeznek, miközben az a munka lehet tízszer materiálisabb, mint a kertásás, illetve nagyon gyakran tényleg tízszer materiálisabb is. Hogy még a "szellemi" szót sem tudjuk hová tenni, az tisztán mutatja, hogy mennyire elfelejtettük már azt is, hogy mit jelent létezni. Hogy mit jelent a lét az ember számára. Van egy aranyos könyv, egy indiánok között felnőtt fehér ember meséli el az élete történetét, ő állapítja meg, hogy mi az indiánok és a fehér ember szemlélete közti lényegi különbség. Az, hogy az indián a körülötte lévő világra úgy tekint, mint egy élőlényre, miközben a fehér ember azt hiszi, hogy tárgyak között tölti el élete minden napját. Nagyon érdekes megfigyelés, és mutatja is, hogy mi az alap bajunk. A zártság, amelyből az elméletek halmozásával képtelenség kitörni. Ha bizonygatod, hogy a Te világképed tágasabb, végül is csak azt bizonygatod, hogy Te nagyobb majom vagy még nálam is. A világképek ugyanis szűkek és megnyomorítják az embert, és ezen a szinten teljesen mindegy, hogy mennyire kidolgozottak, illetve milyen szépre vannak pingálva. Ez az a zártság, amelyből egyedül a saját létünkkel való személyes kapcsolat felélesztése, visszaállítása tud kivezetni minket. Ezen a téren mindannyiunknak rengeteg teendője van még, pont azért, mert egy olyan környezetben nőttünk fel, ahol az, hogy személyes kapcsolat a léttel, majdnem értelmezhetetlen, legalábbis az emberek nagy többsége számára. Továbbá igaz az is, hogy a személyes lét kiszolgáltatottságot jelent, bizalmat feltételez, és általában a létünk legmélyéig felkavar minket, vagyis kibillent minket a különböző ál-biztonságok állapotából, és azt nem szoktuk szeretni. Mégis azt mondom, hogy szépen le kell tennünk a halott dolgainkat, a koncepcióinkat, a vallásainkat, a művészetünket, illetve vissza kell sorolni azokat az őket megillető alsóbb szintekre, és el kell kezdeni úgy élni, hogy a találkozás, illetve az életünkben való személyes jelenlét legyen a legfontosabb. Mert a találkozás, a személyes inspirál, kibont, emel, az elmélet, a személytelen viszont lezúz, megállít, blokkol. A személyes előtérbe hozása egy nehéz lépés a már említett okok miatt, és ez a nehézség független attól, hogy azt a mi saját, a társunk vagy a világ egészének a személyes valósága felé kell megtennünk, viszont elengedhetetlen, hiszen a fő torzulás pont akkor támad, amikor a személyes létbe nem kapcsolódunk be. Ebből a torzulásból lesz az elméleteink túlhangsúlyozása, az elméleteinkből pedig egy hiper fejlett, de végtelenül zárt rendszer (civilizáció), amely - főleg ha nem figyelünk - nagyon könnyen totális zsákutcában végződhet. Ennek a civilizációnak a zártságai és torzulásai nem közismert tények, de ennek csak egy oka van, hogy benne nőttünk fel. Ha nem benne nőttünk volna fel, sokkal jobban látnánk az ellentmondásait és az alap baját is. (Mint ahogy például az indiánok mindig is látták, csak csesztünk figyelni arra, amit mondtak, inkább leitattuk őket pálinkával, hogy hülyüljenek meg ők is, és utána könnyen el lehessen venni tőlük az életterüket.) Nem arról beszélek, hogy forduljunk vissza, és másszunk fel megint a fára. Nem arról beszélek, hogy bontsunk le mindent, amit építettünk. Arról beszélek, hogy a körülöttünk lévő világ torzulásait ismerjük fel, és ismerjük fel azt is, hogy ezek a torzulások milyen kapcsolatban vannak a mi saját torzulásainkkal. Mert ha ezt megtesszük, szép lassan, de szinte maguktól helyükre fognak kerülni a dolgok, viszont ha ezt elmulasztjuk, az összes többi erőfeszítésünk is meddő marad. Egyébként erről már nagyon sokat írtam, legutóbb nagyon konkrétan a szabadságom ideje alatt a balatoni levelemben, de nem csak, mert szinte mindig erről írok. Az aránytévesztésről írok mindig, amely az ember belső borulása, és amelyből minden egyéb borulás "táplálkozik". Egy viharos tengeren kár zoknit szárogatni, mert semmit nem fogunk elérni, akárhogy is küszködünk. Először le kell csendesíteni azt a nagy vizet, és utána lehet teregetni. Nem akarok más hierarchiáról beszélni se, mert minden más beszéd csak a ködöt eregeti magából, és zavarja össze a szíveket, a lelkeket, a fejeket. Mindent lehet csinálni, de csak abban a jó rendben, amely a léttel való személyes kapcsolatot helyezi az első helyre, és az összes többi dolgot abból vezeti le. Illetve azt lehet csinálni, amit ez a levezetés megenged, és azt nem lehet csinálni, amit ez a levezetés nem tartalmaz. Rázoomolni valamire, egy önkényesen kiválasztott részletet megcsípni és kiemelni féligazság, amelyről a zsidó ember nagyon bölcsen megállapítja, hogy teljes hazugság. Csak ezeket az aránytalanságokat itt és most nehéz észrevenni, és a nehézség miatt inkább más szinten kezdeményezünk huszadrangú akciókban éljük ki magunkat, mert valamit azért mégis csak csinálni kell, ha már a legfontosabb nem megy. Visszaadjuk a lovagkeresztet, acsarkodunk, szenteskedünk, jónak képzeljük magunkat, pedig ha egy jó lenne köztünk, a világ nem ott tartana, ahol tart. Nem, nem vagyunk jók. Sajnos nem, egyikünk se az, és nincsenek őrült nagy különbségek köztünk, csak az a baj, hogy a különbségekre is nagy előszeretettel szoktunk rázoomolni, és attól persze, hogy nagynak tűnnek. De ez nem egy valódi megfigyelés, ez csak egy érzéki csalódás, mely abból fakad, hogy nem mélyre nézünk, hanem felszínes jegyekből ítélünk, hiszen nem is tudunk máshogy, hiszen felszínes kapcsolatok vannak köztünk, hiszen még saját magunkkal se nagyon találkozunk, akkor pedig hogyan tudnánk találkozni egymással? A rend igénye ott van bennünk, de ezt a vágyat elégetjük az első parázson, persze, hogy akkor nem lesz tűz, és nem lesz húzása semminek. Mindenkinek az élete annyira lesz intenzív, amennyire engedi, hogy saját személyes valósága megérintse. Nem az elméletek, nem a kívülről diktált sirámok, hanem az ő legbensőbb, legszemélyesebb lénye.

Bayer Zsolt három tételben

1. tétel

A Bayer Zsolt kitüntetése körül kialakult tömeghisztéria (én nem tudom másnak nevezni) mérhetetlenül elszomorít. Bayer Zsolt soha nem keltette fel a figyelmemet, nem áll a szívemhez közel, és valószínű, hogy vannak olyan sorai, amelyeket én soha nem írtam volna, illetve ezután se írnék le. Mindazonáltal azt se tenném, amit most már vagy hetvenen tettek. Mert ez a hetven ember körülbelül nem gondolt bele abba, hogy mit üzen a viselkedésével. A egyértelműség kedvéért szavakba öntöm, íme:

Én vagyok a jó, a makulátlan, a tiszta ember, ott pedig van ő, a gonosz, akivel én nem akarok közösséget vállalni, és úgy piszkálom le magamról, mintha legalábbis egy leprás légy lenne.

Ha ebben az országban valamire szükség van, akkor ez a szeparatista elitizmus vagy elitsita szeparatizmus egész biztosan nincs a listán. Sőt, egész biztos vagyok abban, hogy ez a szeparatista elitizmus vagy elitista szeparatizmus legalább egy nagyságrenddel több haragot és több gyűlöletet vált ki, mint Bayer Zsolt egész munkássága. Sok mindent lehet csinálni, vannak fórumok, lehet vitatkozni, lehet keresni a szavak okát, forrását, mögöttesét, lehet felvetéseket tenni pro és kontra, lehet gondolkodni jó vagy rossz, szerencsés vagy szerencsétlen kijelentésekről, lehet, sőt valószínűleg kell is, de ezzel a reakcióval tulajdonképpen minden továbbinak a lehetősége is automatikusan felszámolódik, és marad az, ami minket magyarokat évszázadok óta jellemez, a sztyupid acsarkodás és a kibontakozás lehetőségének az érzelmi kitörésekbe való belesülése. Eljön majd az a pillanat, amikor meg fogjuk érteni, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen?

2. tétel

Tessék kapcsolatokat, fórumokat keresni mindenkivel, tessék beszélgetni, dialógusokat kezdeményezni, dolgozni, azért hogy megértsük egymást, dolgozni azért, hogy kiderüljön, ki miért mondja azt, amit mond és az is, hogy mit ért mögötte, tessék becsületesen végigmenni a szálakon, és nem sablonokkal meg bulvárba illő nagyjelenetekkel agyonvágni mindent 60 másodperc alatt. Nem hülye a félország, és nem is dezinformált, csak szükség van befektetésre azért, hogy legyen valami, szükség van valódi szellemi munkára is, nem csak hőzöngésre, meg zászló lobogtatására, meg sírásra, hogy nagy a köd. Szükség van rá, mert a semmiből nem fog megszületni az értés. Tessék megfogni az ásó nyelét, tessék lemenni kutyába, bele a sárba, azok közé a sebzett emberek közé, akik a pökhendiségünket látva már teljesen kiábrándultak belőlünk, azok közé az emberek közé, akiknek a szíve tele van szeretettel, csak még nem tudják, mert még nem sikerült ezt a tudást felébresztenünk bennük. Tessék ott hagyni az elméleteket, a virtualitás hegyeket, a harmatgyenge érveket, tessék valódi teljes életet élni!

3. tétel

Tessék megérteni azokat az ellentmondásokat és azokat a terheket is, amelyeket a civilizációnk tesz a vállakra, amelyek hordozásába milliók rokkantak bele a történelem folyamán a fejlett és a fejletlen országokban egyaránt, és amelyek most is elviselhetetlen fájdalmat okoznak egyre több embernek. Tessék megérteni, hogy a vívmányaink nem szolgáltatnak semmilyen mentséget azokra az elborult cselekedeteinkre, amelyekkel évszázadokon át durván, erőszakosan zavartunk meg természtes és kiegyensúlyozott önfejlődési folyamatokat. Tessék megérteni, hogy mi van az emberi szívek mélyén, tessék megérteni azokat a fájdalmakat, amelyek csak állatinál is nagyságrendekkel nyomorúltabb viselkedések formájában tudnak kifejeződést találni maguknak, és tessék megérteni, hogy hol van a mi részünk és a mi felelősségünk ezeknek a fájdalmaknak a előidézésében. Tessék nem a százemeletes ház legtetején lévő üvegkalitkában kitalációkat gyártani, nem kellemesen elbliccelni az időt egy szűk világképben, tessék lemenni a nép közé, tessék dolgozni, küzdeni azért, hogy emberi kapcsolataink valódi természete kicsit megvilágosodjék. Tessék a lóról leszállni, szenvedni, megaláztatásokat vállalni, összetörni, meghalni, belehalni abba, akik vagyunk, hogy megszülethessünk azokért, akik lehetnénk. Tessék nem sírni, hanem dolgozni, nem félni, hanem félteni, nem fejleszteni, hanem fejlődni. Tessék megtalálni a fehér foltokat, amelyek eddig elkerülték a figyelmünket, tessék belemenni mindegyikbe, és megnézni, hogy mi van ott! Tessék elfelejteni a régi formákat, tessék új tömlőt találni az új bornak, az új tömlő keresése közben pedig tessék mindent végigküzdeni azzal a tartalommal kapcsolatban, amelynek az az új tömlő lesz a háza. Tessék nem takarózni mások galádságával, nem bűnösöket keresni, nem értékelni, nem pontozni, nem ujjal mutogatni, nem súlytalan érvelésekkel hárítani, hanem látni, hogy mik vagyunk, illetve milyenek vagyunk mi magunk, és látni, hogy hány félévnyi távolságban vagyunk attól, akikké válhatnánk, hiszen az átalakulásra minden adottságunk és minden feltételünk megvan. Tessék megkeresni a letapadt energiák hasznosításának módját, tessék fáradhatatlanul munkálkodni a bennünk lakó jobb ember felébresztéséért. Ez a dolgunk, ez a kötelességünk, ez az erkölcs, a morál, a rend, ez minden, ami csak létezhet.

Lovagkeresztesek (levélrészlet alapján)

Lovagkeresztesek (link)

Biztos hallottad azt a kis esetet a lovagkeresztes kitüntetés körül, hogy páran visszadobták, mert nem akarnak semmilyen közösséget vállalni a durva kommenteket író Bayer Zsolttal. Eklatáns példája annak, amit nem kéne csinálni. Ugyanis ez pont az, amikor a farizeus bemegy a szentélybe és a mellét veri, mert hú, de nagy szerencse, hogy én nem vagyok olyan gazember, mint ő. Nagyjából ez a bajom egyébként az úgynevezett értelmiségiek viselkedésével általában is. Hogy ki akarják magukat vonni a közös bánatból, mert ők aztán egyáltalán, hogy is gondolhatom, pedig dehogy nem, sőt... És minél inkább próbálják láttatni az ellenkezőjét például ilyen sanszok kijátszásával, annál inkább, illetve abból látszik csak igazán, hogy mennyire. Amikor kiírják a facebook-ra, hogy ők nem ilyenek, akkor ők maguk állítják ki a legtökéletesebb, legtisztább bizonyítványt az ellenkezőjéről. Nem is csoda, hogy jó 9 millió ember utálja, illetve ugyanolyan majomnak tartja őket, mint az összes többi talpnyalót. Nem is csoda, hogy nem érnek el semmit, legfeljebb közröhej tárgyává teszik magukat, illetve születik róluk néhány hatásvadász cikk pár félig-meddig bulvár lapban, aztán három nap múlva mindenki elfelejti az egészet...

Én is szeretnék segíteni sok emberen, de abban elég biztos vagyok, hogy nem ezt kell csinálni, mert ez korrupt, és a korrupt dolgok a természet rendje szerint befuccsolnak egy perc alatt. Ha adódnak helyzetek, hogy segíts valakin, használd ki, de semmi olyat ne üzenj senkinek még véletlenül sem, hogy Te, mint ember, többet érsz egy másik embernél. Mert az a farizeus betegség, ők voltak Jézus idejében ugyanaz a szellemi elit, mint most ezek a kitüntetés visszadobó szentek. Jézus nem állt be közéjük, és elég valószínűnek tartom, hogy ma se tenné. És ha ez így van, akkor nincs több kérdés. Illetve egy van! Mit csináljunk most, ha nem ezt? Leírtam milliószor. Táguljunk! Hagyjuk el a ballasztot, amivel a közegünk megterhelt, nézzünk a világra tágasabb perspektívákból, például nézzünk, lássunk túl a civilizációs alapvetéseken, mert azoknak a nagy része hazugság, vagy legalábbis súlyos torzulás. Ez nagyon nehéz, mert nem erre vagyunk kondicionálva, kora gyermekkorunk óta az ellenkezőjét veri belénk mindenki, sőt ezt tették az előző generációk is a saját gyermekeikkel, tehát megvan a biztos alap a zsákutcába menéshez, de ne ezt akarjuk mégse! Férfiak és nők vagyunk, az a dolgunk, hogy kinőjünk abból a sarokból, ahova ültettek minket. Egy-két dolgot megváltoztatni magunk körül könnyűnek tűnő feladat (egyébként nem az), de nem elég, eljutottunk arra a pontra, amikor már nekünk magunknak kell megváltoznunk. Egyszerűen azért, mert más már nem segít. Ha nem tesszük meg, villany leó lesz nagyon hamar. Más szóval nem az lesz a kérdés, hogy kinél van lovagkereszt és kinél nincs, hanem az, hogy ki fog életben maradni és ki nem. Mert már ma is az az igazi kérdés, csak vannak olyanok, akik ezt még nem látják, nem hallják, és ezért inkább kereszteket hajigálnak. Miközben 13 éves gyerekekre szerelnek fel bombákat, hogy felrobbantsák őket valahol, szinte mindegy, hogy hol, csak elég sokan legyenek ott. Miközben Európában nincs egy ember se, aki kapcsolatot merne felfedezni az ember ilyen fokú lealjasodása, ilyen fokú tönkremenetele, és a civilizált embertömegek rettenetes pazarlása és közönye között. Amíg nincs egy ilyen ember se, addig minden csak rosszabb lesz. Mert az a zavar, amely minket most még nem zavar, csak kulminálódni tud, hogy aztán majd zavarjon. Mert lényegében az egész háború erről szól, pont ez az egyetlen mozgatója, hogy végre valaki vegye már észre, hogy mi történik, és azt is, hogy miért. Az egész háború egy ilyen üvöltés, hogy fáj, fáj, fáj, nagyon fáj, és sokan beleőrülnek ebbe a fájdalomba. Ne csodálkozzunk azon, hogy egyesek az állati züllöttség legmélyebb bugyraiba süllyednek le. A mi közönyünk, a mi hárításunk generálja, váltja ki az ő süllyedésüket. Az, hogy tizenötezred rangú dolgokkal foglalkozunk úgy, mintha minden azokon múlna, miközben nyilván semmi nem múlik a lovagkeresztek lelőhelyén akkor, amikor körülbelül nem lesz ivóvizünk, nem lesz levegőnk, nem lesz éghajlatunk, de lesznek kezelhetetlenül nehéz sorsú emberek milliárdjai, olyanok, akiken se maguk, se mi nem tudunk majd segíteni, mert már most teljesen szétestek a fájdalomtól, és később ez még csak rosszabb lesz. Miközben mindannyian nyakig ülünk egy trutyiban, amit közösen állítottunk elő, addig azon dolgozunk, hogy egyikünk másfél centivel jobban kilátszódjék a saját ürülékéből, mint a másikunk az övéből. Ezt csináljuk ahelyett, hogy elindulnánk begyógyítani a föld sebeit. Hurrá!

Bobpálya

Sajnos, eszünk ágában sincs kilépni abból a feje tetejére állított arányrendszerből, amely mindannyiunk belső borulásaitól jött létre, és amelynek lényegében minden bajunkat köszönhetjük. Azt kéne nagyon világosan látni, hogy az a civilizáció, amelyben élünk, egyáltalán nem mindenható, számtalan vívmánya ellenére sok sebből vérzik, és azért ilyen, mert mi hoztuk létre, akik sok sebből vérzünk szintén. Attól, hogy egy zárt rendszerben keringünk, nem lesz megoldás. És akkor sem, ha belehülyülünk a sok forgolódásba, hiszen a megoldás nem a rendszerben, hanem azon kívül van. (A kerti csapot benn a házban soha nem fogjuk megtalálni, akkor sem, ha egy hétig kutakodunk megállás nélkül, akkor sem, ha tűvé tesszük érte, az összes helységet.) Amíg ezt nem vesszük észre, és öljük egymást halomra, mert reméljük, hogy attól majd előbb-utóbb elfogynak a gonosztevők, addig nincs az embernél szánalmasabb lény a Földön. Minden, amit mondunk, igaz, de a következtetéseink, amelyekre az igazságainkból jutunk, világosan mutatják, hogy mennyire túlsúlyozunk bizonyos igazságokat, miközben más igazságokra ügyet sem vetünk. Minden szavunk igaz, nem is azzal van a baj, hanem azzal, hogy az egész egyben, úgy ahogy van, hazugság. Mert nem csak azok az állításaink igazak, amelyeket fennen hirdetünk, hanem azon kívül még millió egyéb olyan dolog is, amelyről szót sem ejtünk. Például igaz az is, hogy az igazságok helyes árnyalásában olyan kezdők vagyunk a kétezer éves kultúránk ellenére, hogy az ősember is előrébb járt nálunk ezen a téren. Ezt látni kell mert ha nem látjuk, akkor jön a bobpálya, amelyen rekordidő alatt csúszhatunk egy nagyot, egy utolsót, bele a tökéletes megsemmisülésbe. Szokatlan dolgokat mondok, de csak azért hangzik olyan furcsán, mert nincs fülünk rá, meg szemünk a három centinél szélesebb távlatokra. Csak ennyi a baj! Hogy kukorékolunk ahelyett, hogy becsületesen végigjárnánk az utunkat. Csak emiatt fog összedőlni minden... Ha nem vigyázunk.

Nem gordiuszi csomó

Mottó: Nem azért nem merjük, mert nehéz.
Azért nehéz, mert nem merjük. (Seneca)

A vallásnak semmi köze sincs a lényeghez. A vallás olyan, mint egy tányér, meg lehet teríteni vele az asztalt, vagy földhöz lehet vágni mérgünkben. Az embernek van köze a lényeghez. Nem a vallás csinál belőlünk állatot, hanem állatok vagyunk a vallásainkban is. Ez egy összetett kérdés, de azért nem gordiuszi csomó. Gordiuszi csomóvá attól válik, hogy alapvető dolgokat nem mondunk ki. Például nem mondjuk ki, hogy mi a mi részünk ebben a most zajló háborúban. Nem azért, mert valaki nagyobbat hibázott másnál, ez önmagában édes kevés, sőt a lőtéri kutyát sem érdekli. Viszont el kell indulni valamerre, mert ha nem indulunk el semerre, akkor tényleg nagyon hamar vége lesz a dalnak. Gyökeresen más, új távlatokra, új vizualitásokra van szükség. mert a meglévőek nem elegendőek a túléléshez. Akkor sem, ha csúcsra járatjuk azokat, illetve akkor a legkevésbé. Észre kell vennünk, hogy egész civilizációnk mennyire specifikus, mennyire belterjes, mennyire levegőtlen, mennyire zárt, illetve főleg azt, hogy mi magunk mennyire belterjesen, zártan, embertelenül viselkedünk ebben a civilizációban. Észre kell vennünk, hogy hányszor váltunk a környezetünk játékszerévé, kiszolgálóivá, közkatonáivá, és utána kell gondolnunk annak, hogy korrupt, szűk látókörű szemléleteinknek hol vannak a gyökerei, és annak is, hogy azokból a szemléletekből milyen egyensúlyvesztések, milyen borulások fakadtak. Ki kell gyógyulnunk abból a tévképzetből. hogy minket majd megment az őrült nagy tudásunk, meg a több ezer éves kultúránk. Nem fog megmenteni, sőt ha így folytatjuk, akkor az fog minket betemetni. Ha van bátorságunk megtenni ezeket a felismeréseket, akkor lesz jövő, és akkor mindaz, ami a civilizációnkból ér valamit, megmaradhat. Ha nincs bátorságunk ezekhez a felismerésekhez, akkor nem a pusztulás ténye, csupán a mikéntje és az időtávja kérdéses.

A felelősségünk

Fejlett országban felnőni, és utána ott élni nem rossz, de nagy felelősség, és amiatt nehéz, de azért nem bánom, hogy ez a kihívás engem is elért. A civilizáció szintén jó részben, de ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy milyen ellentmondások terhelik, és minket ugyanúgy, akkor nem fog fennmaradni. Vagyis ha úgy folytatjuk, ahogy most csináljuk, akkor nem fog fennmaradni, és az se, ami jó benne, pedig pont amiatt mégis tovább kéne élnie valamilyen formában. Viszont van rossz része is, nagyon rossz része is van, és ha ezt nem mondjuk ki, vagy kimondjuk de utána bénán, széttárt kézzel állunk az utóbbi tény előtt, hogy ez van, ilyen a világ léte, bocsi, de ezen nem lehet segíteni (mert a törvényszerűségek, meg a jó ég tudja még, hogy micsoda), akkor az elődeinknél is sokkal, illetve egyre inkább bűnrészesekké válunk. Mert az elődeink a kevés tapasztalat alapján követték el a hibáikat, mi viszont az egyre több tapasztalat ellenére követünk el még nagyobb hibákat. Tudatosítanunk kell, hogy emberi érettségünk, megvalósulásunk mai foka kevés a hosszú távú életben maradáshoz, tudatosítanunk kell, hogy szükség van mindannyiunk belső fejlődésére, mindannyiunk sokkal tovább lépésére. Sokkal tágasabb vizualitásokat kell elsajátítanunk, mert ha ezt nem tesszük meg, unokáink teljes joggal fognak kárhoztathatni minket. Nem a már ismert, bejárt, kijárt dimenziókban kell még inkább csúcsra járatni magunkat, hanem el kell kezdeni dolgozni azokon a területeken, ahol harmat gyengék vagyunk. A közhiedelemmel szemben ugyanis vannak ilyen területek. Abban a tágasabb vizualitásban meg fogjuk érteni például, hogy a vívmányaink nem szolgáltatnak semmilyen mentséget a gazságainkra, mert a vívmányokat ugyanígy el lehetett volna érni több tíz, több száz millió ember kiirtása nélkül, és az ellenkezőjét sugalló ködösítés már önmagában is egy olyan hazug elkenés, hogy attól a bicska nyílik ki a zsebemben. Nagyszerű gyógyszereink vannak, jó, hogy tovább élünk, persze, ez nem kérdés, de azt nem lehet megmagyarázni, hogy mért kellett ehhez annyi szörnyűséget elkövetni. Illetve meg lehet, az ember akkor ott tartott, és ez így rendben is lenne, ha ma már nem akarna ott tartani. Ha merné azt mondani, hogy tegnap olyan voltam, de látom, hogy az kevés, és most már másmilyen akarok lenni. Ennek a kimondása minden szellemi ember feladata, és aki ezt nem teszi meg, az nem építi a jövőt, hanem rombolja. Mert ha a jövő nem épül fel, illetve leromlik az, ami most van, akkor azért nem a politikusok baklövéseit, nem az egyéni hatalmi ambíciókat, meg az iszlám állam harcosait kell okolni, mert az utóbbiak léte is csak következmény, mindannyiunk sündisznó állásokat építő, bástyákat állító, szellemi energiákat nem felszabadító, hanem megkötő, szűk látókörű, beszari, életszemléletének a következménye. Ez az életszemlélet, és az abból fakadó vakság pillanatnyilag kivétel nélkül mindannyiunkra jellemző, és abból fakad az összes zűr, amelynek egy tisztább szellemiségű közegben eszébe se jutna létezni. A zűr is "civilizációs vívmány", ezt kell nagyon világosan észrevenni. Lehet, hogy egyszer az indiánok is olyan "fejlettekké" váltak volna, hogy nagy hajókkal átkeltek volna az óceánon, és leigáztak volna minket. Lehet, és akkor mondhatnánk, hogy fifti-fifti, de ez csak fikció, viszont amit mi csináltunk, az népirtás volt, és amíg ezt nem mondjuk ki egész világosan, addig nem tudunk túljutni magunkon, és nem tudunk segíteni senkin, mert addig mesterségesen elbonyolított, nyakatekert érveléseink minket magunkat zavarnak össze a legjobban. Bődületes hazugságokban élünk pillanatnyilag, ki se látszunk belőlük, és erre semmilyen mentség sincs. Itt tartunk, innen kell valahova mennünk, nekünk, akik fejlett országokban élünk.

Az csak az itt és most mellékbaj, hogy amíg nem kezdjük el nagyon tudatosan és nagyon következetesen végigjárni azt az utat, amely szemünk elé tudná tárni igazi emberi énünket, és ki tudna vezetni minket a körénk és belénk épült civilizációs hazugság hegyek közül, addig az azokból fakadó torzulások a mi élményeinket, a mi találkozásainkat, a mi kapcsolatainkat, a mi életünket is szennyezni fogják. Addig nem lehet nyugodtan gyönyörködni egy naplementében, addig nem lehet igazán belefelejtkezni egy Vivaldi concerto lassú tételének meghallgatásába, nem lehet felhőtlen nyugalommal kávét inni a városaink főterén, nem lehet önfeledten örülni a testünkre ömlő meleg víznek, és nem lehet ártatlanul megsimogatni egy finoman hajló női kéz lágy ívét. Addig semmi nem fog igazi békét hozni a szívünkben, mert addig minden mögött ott lesz az elüldözöttek, az ártatlanul meggyilkolt sok milliók mérhetetlen szenvedése, és a mi közönyünk, a mi csinált, látszat kívül állóságunk, amellyel elszeparáljuk magunkat az ő nyomorúságuktól, addig hordozzuk azt a terhet, hogy mi sem megyünk a megoldás felé, és mi sem tesszük meg a tőlünk telhetőt, hogy ilyen szörnyűségek ne fordulhassanak elő. Ezért is számot kell vetnünk a zártságainkkal, a zártságainkból fakadó bénaságainkkal, ezért is fontos, hogy soha ne akadjunk meg azon előttünk nyíló úton, amelyen a járás folyamatosan tágítja, újabb és újabb dimenziók felé nyitja ki a látásunkat azáltal, hogy állandóan ráirányítja figyelmünket elmaradottságainkra...

A dzsihád jegyese

Az Iszlám Államot 2014 nyarán kiáltotta ki egy dzsihádista csoport azzal a céllal, hogy a világ összes muszlimja fölött közvetlen politikai és vallási befolyást szerezzen. A magát kalifátusnak tekintő terrorszervezet sem területi, sem ideológiai terjeszkedése során nem válogat az eszközeiben: előszeretettel szervez be soraiba harmadik generációs, európai születésű muzulmánokat – köztük egyre több nőt is. Az Anna Erelle álnéven publikáló fiatal francia újságíró könyvében annak próbál utánajárni, hogyan zajlik a toborzás a virtuális térben, vagyis a közösségi portálokon. A dzsihád jegyese több hónapos oknyomozó munkájának feszült és lebilincselő krónikája, amely idő alatt a szerző az Iszlám Állam belső köreihez tartozó egyik terroristavezér jegyeseként egyre közelebbről vehette szemügyre a szervezetet működése közben. A nemzetközi bestseller, amelynek megjelenése óta Anna Erelle állandó rendőri felügyeletet kap, nem csupán izgalmas, valós történet, de annak megértésben is segíti az olvasót, hogy miért olyan vonzók a szélsőséges nézetek sokak számára, és miként csábítja magához, manipulálja és formálja át az Iszlám Állam a sebezhető fiatal nőket.

Lehet, hogy ennek a lánynak van valamilyen halvány fogalma az iszlámról, de erről a háborúról (Ferenc pápa szavaival élve a harmadik világháborúról), a kiváltóiról, a mozgatóiról és a lezajlásáról valószínűleg még annál is kevesebb a valódi ismerete, és szinte biztos, hogy magáról és arról, hogy ő hogyan került bele ebbe a történetbe, tulajdonképpen lövése sincs. Szinte biztos, hogy annak az embertelen ideológiának a torzulásai, amelyekkel tökéletesen félremagyarázzuk a lezajló eseményeket, őt is ugyanúgy megtévesztették, mint rajta kívül körülbelül félmilliárd európait. Mert itt Európában mi tényleg úgy hazudunk, mint a vízfolyás, csak azért, hogy a valódi problémával, saját magunkkal, társadalmaink, kultúránk belőlünk magunkból fakadó ellentmondásaival ne kelljen szembenézni. Megpróbáljuk vallásháborúnak feltüntetni a kudarcaink következményeit, megpróbálkozunk egy világméretű félremagyarázással, egyébként elég ügyesen, mert a fejlett országok lakosságának többsége beveszi, a többi meg nem számít, hisz ők elmaradottak. A fejlett országok lakosságának nagy többsége elhiszi, hogy mi vagyunk itt az ártatlan báránykák, az arab világ pedig a fanatizált, sötét erő, amely ész nélkül támad ránk. Igen, valószínű, hogy ész nélkül támad, csak tegyük hozzá, hogy azért így, mert mi vettük el az eszét. Mi voltunk azok, akik odamentünk az olajért, és széttúrtuk az országaik, a társadalmaik, a kultúráik önfejlődési rendjét, olyan változások ezreit gerjesztettünk, amelyre azok a társadalmak még messze nem voltak megérve. Durván beavatkoztunk abba, amihez semmi közünk se lett volna, ugyanúgy, ahogy pálinkával leitattuk, majd kinyírtuk az indiánokat és más ősi kultúrák ezreit tüntettük el a Föld színéről. Mi voltunk azok, akik figyelmen kívül hagytuk ezt az éretlenséget, mert fontosabb volt számunkra az olcsó tüzelő, mint az, hogy a folyamatok a maguk természetes medrében és időtávjában le tudjanak játszódni. Mi vagyunk azok, akik ezeket a szempontokat már nem is értjük, csak óbégatunk, amikor talajvesztett, szétzilált emberek teljesen ellehetetlenített közössége valamit megpróbál kifejezni a fájdalmából. Mert nem történik más, csak ennyi, ez az iszlám állam létének a valódi gyökere, és ez a háború valódi oka. Borzasztó és rettenetes az, hogy mennyire nem vesszük észre a saját részünket ebben. Borzasztó az, ahogy ezt az egész feszültséget generáljuk, és borzasztó az, amit utána vetítünk belőle. Nagyon szellemes dolog egy dzsihádista harcost lóvá tenni, nagyon jó best-sellert lehet belőle írni egy olyan Európában, amely önmagával, gyökereivel, értékeivel való kapcsolatát már réges-rég elvesztette. Nagyon jó best-sellert lehet írni a hűtőmágneseket vásárolgató turistáknak, aki utána elkávézgatnak Strasbourg belvárosában, majd elmennek a térre megnézni a katedrális oldalára vetített fényfestést, ahogy én is elmentem egy hete. Kicsit morcognak amiatt, hogy előtte a biztonságiak átnézik a táskáikat, de hát ilyen a világ, jaj-jaj, el kell viselni! Nagyon jó best-sellert lehet írni nekünk, akik egy akkora felhőben élünk, hogy őrület, és már egy morzsányi fogalmunk sincs arról, hogy mi és miért megy végbe körülöttünk. Tökéletes színjáték, tökéletes hazugság, tökéletes tehetetlenség és tökéletes távlattalanság. Ugyanaz, amit az öngyilkos terroristák is nagyon világosan éreznek. A kör bezárult.

Ferenc pápa és az iszlám - 2. rész

...avagy elmegyek a könyvesboltba és veszek egy Koránt, lehet, hogy már így is elkéstem vele egy kicsit (szójáték)

Ferenc pápa és az iszlám (link)

Pár napja már írtam azzal kapcsolatban, amiről Ferenc pápa nyilatkozott Krakkóból Rómába tartva a repülőn. Akkor kicsit elragadtattam magam, amit most csak azért sajnálok, mert egy fontos szempont amiatt elsikkadott. Nem akarom visszavonni az első írást, de egy kis kiegészítést azért szeretnék tenni mellé. Az, hogy Ferenc pápa nem az iszlám vallásban jelöli meg a most folyó háború fő kiváltóját, forradalmian új és egyben nagyon tiszta megállapítás. Az igaz, hogy erről a megfigyelésről világosabban, plasztikusabban is lehetett volna beszélni, de már az is nagyon nagy dolog, hogy elhangzott a szájából ez a kijelentés. A fejlett világ egyik legnagyobb hazugsága ugyanis pont az, hogy a szír meg az összes többi konfliktust megpróbálják rákenni a mit tudom én hány évszázados vallási fanatizmusból fakadó indítékokra, miközben napnál világosabban látszik, hogy azokhoz van a legkevesebb közük, és akárhogy is nézzük, ezt most Ferenc pápa is kimondta. Mondhatott volna többet is, de nagyszerű, hogy legalább ennyit mondott. Mert kevesen vannak olyanok, akik idáig elmerészkednek, a hozzá hasonló pozícióban lévő emberek között meg jóformán egyedül találja magát ezzel. Szóval, ha belegondolok, akkor azért le kell írnom, hogy becsülöm őt ezért, és nem is kevéssé!

Most pedig elmegyek a könyvesboltba, és veszek egy Koránt. Régóta érik bennem ez a döntés, de ma már szüretelni is lehet. Meggyőződésem, hogy ha egy embernek a könyvespolcán megtalálható a Biblia, akkor mellette a Koránnak is ott kell lennie. Lehet, hogy ez eddig nem így volt, de most az aktuális események engem figyelmeztetnek e lépés szükségességére. Aki úgy gondolja, hogy van igazság a szavaimban, az nyugodtan kövessen. A Korán Magyarországon magyar nyelven könnyen elérhető. Az interneten pedig korán reggel is lehet rendelni belőle.

Felnőni

Minél szűkebb létsíkokra korlátozza magát valaki, annál könnyebben át tudja tekinteni környezete összefüggéseit, de ugyanakkor annál virtuálisabb is lesz a világ egészével való kapcsolata, hiszen annál több miden fog kimaradni a látóteréből. Egy szűk térrészben könnyű ott fixnek tűnő viszonyítási pontokat találni, de azoknak a pontoknak a fix volta igen csak megkérdőjelezhető lesz, mihelyt csak egy kicsit is tágasabb távlatból tekintünk rájuk. A leegyszerűsítésekbe, a korlátok közé csúszás veszélye borzasztó nagy. Általában ragaszkodunk elméleteinkhez, azokhoz a szinte mindig túlsúlyozott koncepciókhoz, melyek jelenségek egy szűk körére érvényesek csupán, de az utóbbi ténnyel nem szeretünk szembesülni, mert egy ilyen szembenézés arra figyelmeztetne minket, hogy milyen kicsik és gyámoltalanok vagyunk, illetve gyávák, hiszen nem merünk messzebbre is tekinteni. Ezért aztán kitüntetett jelentőséget tulajdonítunk az általunk bejárt földrajzi helynek vagy történelmi kornak, illetve azoknak az észleleteknek, amelyeket azon a kitüntetett helyen vagy abban a kitüntetett időben szereztünk, sőt minden ítéletünket és minden döntésünket ezeknek a kitüntetett helyen és kitüntetett időben szerzett észleletek alapján hozzuk meg, amellyel nem hogy közelebb jutnánk a valóság egészéhez, hanem még inkább szakadunk el attól. Ezért mondom, hogy a világ egészével való kapcsolatunkat gyökeresen más alapra kéne helyeznünk. Ezért mondom, hogy bátor szívvel ki kéne lépnünk a különböző falakkal jól megtámogatott és biztonságosnak tűnő, de a valósággal nagyon kevés kapcsolatot mutató gyerekszobánkból, és el kéne kezdenünk felnőni ahhoz a teljességhez, amelyről most még fogalmunk se nagyon van. Ez egy egészen más szemlélet lenne, de attól tartok, hogy nagyon szükséges, ha mi emberek, illetve a gyermekeink, az unokáink, majd az unokáink unokái, és az ő leszármazottaik tovább akarnak élni ezen a Földön, mint a Krisztus utáni xxi. század. Igen, amiről én beszélek az sokkal nehezebb, mert ott aztán tényleg nincsenek fix pontok, illetve minden fix pontról nagyon hamar kiderül fix voltának a relativitása, de éppen ezért van szabadság, mert nem kötnek senkit az előítéletei, és ezért mindenki kreatív és megújuló tud lenni. Ebben a szemléletben az emberrel bármi megtörténhet, meg az ellenkezője is, de nem baj, mert ebben a szemléletben egészen világosan látszik, hogy az Isten szeretőknek, vagy inkább azt mondanám, azoknak, akik szeretik saját életük, saját sorsuk, saját lényük Istentől kapott végtelen gazdagságát, szóval nekik minden a javukra válik. Végtelenül fontos, hogy minden reggel összegyűjtsünk elegendő bátorságot ahhoz, hogy a következő napot ne valamelyik kedvenc elméletünkbe bezárkózva töltsük el, hanem ebben a tágasságban, ebben a vitalitásban, ebben a nagyszerű szabadságban, más szóval úgy is mondhatnám, hogy szeretetben. Nehéz és veszélyes ez a tágasabb közeg, és minden érzékünk, minden ösztönünk berzenkedik az abba való belemerüléstől. Olyan ez, mint a stégen remegő úszó, aki fél beugrani a tó hideg vizébe, de a folytatása is olyan, én még nem láttam olyan úszót, aki megbánta volna, hogy a végén mégis beugrott. Azt a kis harcot önmagunkkal a tó, a tenger vizével való összeolvadásért megéri megküzdeni. Azt a kis harcot a tágasabb, a határtalanabb, a fogalmival, az elméletivel le nem zárt élettérért megéri megküzdeni. Lépjünk ki a klasszikus gondolkodási rendszereinkből, lépjünk ki a kínnal ácsolt, és a teher alatt folyton recsegő-ropogó fogalmi struktúráinkból, nézzünk szabadon és a gyermek, a tiszta és ártatlan gyermek csodálkozásával a világra. Merjük azt látni, ami van, és ne csak azt, ami évszázadok millió félelme és a millió félelemből fakadó eltévelyedésének, félresúlyozott, szennyezett, felnőttes gondolkodásának függönyén árnyképként visszatükröződik. Merjük lefokozni a filozófiáinkat, a vallásainkat, merjük kimondani, hogy gondolkodási rendszereinkhez csak félelemből ragaszkodtunk, életmódunk formai elemeinek jelentőségét csak tunyaságból, restségből kifolyólag nagyítottuk fel. Ha ezt a váltást nem lépjük meg, nem fogunk tudni segíteni senkin a legjobb szándékunk ellenére sem, sőt pont a legjobb szándékaink kétségbeesett erőltetése közben fogjuk kikövezni a pokolba vezető utat. Muszáj, muszáj többet tenni, mint az egysíkú jó szándék, muszáj átlépnünk a magunk állította korlátokat, muszáj felnőni a Lét teljességéhez. Nincsen más út az ember előtt, nem is volt soha, csak általában azt hitte, hogy kevesebb is elég, de ezt a feltevését még egyetlen példa sem igazolta, pedig már sok ezer éve lakja a Földet.

Még nincs vége

Egyelőre nem az a feladat, hogy temessük vagy magasztaljuk azt, amit körülbelül a görögök kezdtek (bár annak is voltak előzményei). Nem kell, és nem is lehet végítéletet mondani, mert a történetnek még nincsen vége. Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy az eddig elért részeredmények tulajdonképpen nem sokat számítanak. Ha ez az egész egy nagy összeomlásba fog torkolni, ha tönkre vágjuk a Földet, természeti, szociális és mentális környezetünket élhetetlenné tesszük, akkor nem sokat fog érni, hogy valamikor volt Homéroszunk, Bachunk, pár szép katedrálisunk, egy rakat gyors repülőnk és jó orvosi ellátásunk. Ha viszont valahogy kikecmergünk abból a nem kevés nagyon veszélyes tendenciából, amelyben most nyakig merülve sodródunk, akkor eddigi vívmányaink is meg fognak maradni, illetve a történetünk értelmes részévé fognak válni.

A baj az, hogy ez a kérdés még nincs eldöntve, illetve éppen most dől el, és a döntésnek mi is részesei vagyunk. Egyelőre az a feladat, hogy szembenézzünk azokkal az ellentmondásokkal, amelyek egyfelől a szédületes technikai fejlődés, másfelől a félállati vagy annál kicsit rosszabb viselkedéseink között húzódnak, és valamennyire feltárjuk ezeknek az ellentmondásoknak az okait. Nekem az a tapasztalatom, hogy ezekkel az ellentmondásokkal azért nehéz szembe nézni, mert nem csak a környezetünkben mutatkoznak meg, hanem bennünk magunkban is vastagon. Pedig, ha ezeket a szembesüléseket mindenféle kitalációkra hivatkozva elblicceljük, akkor nem kell sokat gondolkodni azon, hogy az előbb vázolt két kimenetel közül melyik fog bekövetkezni. Persze, hogy senkinél sincs ott a teljes igazság, de ez azért nem ok arra, hogy folyamatosan hazudjunk, mint a vízfolyás. Ugyanis most ezt tesszük, és szó szerint össznépi szinten. Kaptunk már pár pofont, de nagyon úgy néz ki, hogy még messze nem eleget. Még mindig nagyon el vagyunk szállva magunktól, és nemcsak el vagyunk szállva, hanem nyomorítjuk is a világ többi részét, legalábbis addig, amíg marad neki többi része is. Én személy szerint nagy tehernek és nagy kihívásnak is érzem, hogy egy fejlett országban élek...

Születésnapom alkalmából

Nem arra születtem, hogy bárányfelhők terelgetésével töltsem el az időmet, hanem arra, hogy a lényegi kérdésekre legyek figyelmes. Nem csak arra születtem, hogy állandóan a napon süttessem magam, hanem arra is, hogy belemenjek a viharok közepébe, oda, ahol szétrázódnak a rossz beidegződések, és ennek a virtuális világnak az összes hazugsága megmutatkozik. Egyre inkább érzem, hogy lényegében az egész nyugati civilizáció és az abból kinövő lassan globális dominanciát nyerő szocio-kulturális-politikai-gazdasági rendszer rettenetesen belterjes, és egy nagyon szűk, nagyon egysíkú, nagyon lebutított látást és gondolkodást kényszerít ránk, amely tele van torzulásokkal. Miközben arra a feltételezésre kondicionálódunk folyamatosan, és mindent abból a feltételezésből vezetünk le, hogy mi vagyunk az emberi fejlődés betetőződései, egy lufi világot építünk, amelybe még gyúlékony gázokat is töltünk, hogy jobban szálljon. Utána pedig, amikor teljesen természetesen létrejövő folyamatok próbálnak szembesíteni minket azzal, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen, kézzel-lábbal kapálózunk a beismerés ellen, mint a hisztis gyerekek, amikor a szüleik rájuk szólnak. Korunk lényegi kérdései kissé felkavaróak, ezt tudomásul kell venni. Viszont ha nem lennének felkavaróak, akkor valószínűleg nem is történne semmi, és a válaszokhoz sem jutnánk közelebb. Mert így is nagyon lassan haladunk... 54 éves vagyok, és mindenkinek megígérem, hogy az életem hátralévő részét igyekszem hasznosan tölteni, keresve a kitörési pontokat, azokat a lehetőségeket, amelyekkel ez az össznépi bénaság, mely nagyon nagy részben az én saját bénaságom is, meghaladható. Nem akarok álomvilágban álommegoldásokkal villogni, ki akarok menni a pusztába, egy csomó fájdalmas dolgot is átélni, ha kell. Tudni akarom újra, hogy nem egy tiszavirág életű esetlegességnek, meg nem mindenféle kitalációknak, hanem a lét egészének vagyok szeretett gyermeke, és tenni akarok mindent, ami ebből a tudásból következik. Ha nem lesznek sokan körülöttem olyanok, akik ezt egy kicsit értik, akkor is. Ha egyedül maradok a harcommal, akkor is. Egyébként a végére biztosan egyedül fogok maradni, mert a végére mindenki egyedül marad. Szóval ez az egész nem is olyan különleges, mint amilyennek hangzik. Mert mindannyian ezt csináljuk, csak nem merjük kimondani, és ezért aztán csinálni se igazán...

A Föld megmentése

Klímaváltozás (link)

Természetesen nem az a baj, hogy a Föld megmentése pusztán technikai értelemben lehetetlen. Az a baj, hogy az ember érettségének, tudatottságának, felelősség vállalásának és hitének mai foka nem elegendő ahhoz, hogy hathatósan cselekedjék. Nagyon szép dolog használat után kihúzni a mobil kütyü töltőjét a fali csatlakozóból, de sajnos már nem ott tartunk, hogy ez meg még pár tucat hasonló nagyságrendű akció jelentse feladataink teljes körét. A hárításoknak még mindig tág tere van, főleg azért mert sok mindent tényleg nem tudunk, és amíg sok mindent nem tudunk, addig lehet reménykedni, hogy jön majd egy előre nem látható megkönnyebbülés vagy legalábbis valamilyen mérséklő tényező. Pedig a nem tudásnak racionálisan pont az ellenkezőjét kéne kiváltania. Pont azért kéne sokkal több szellemi energiát mobilizálni magunkban, mert sok mindent nem tudunk. A gazdasági, politikai folyamatok jó része tökéletes kényszerpályán mozog, nyilvánvaló, hogy senki sem tud maga megállítani egy robogó mozdonyt, de aki azt hiszi, hogy ezzel az ő dolga be is fejeződött, az óriásit téved. Azért téved, mert a praktikus lépéseknek belső tudati folyamatok, az emberek tudatában lezajló változások készítik elő a terepet. És a belső tudati változások mindnyájunkban lejátszódhatnak, és le is játszódnak, ha merjük beazonosítani magunkban az ellenállásokat és merünk tudatosan ellenükre cselekedni. Ne mástól várjuk a megoldásokat, mert az életveszélyes stratégia. Ha az emberiség mai fejlettségén nem alkalmas arra, hogy választ adjon a helyzetei által nagyon világosan feltett kérdéseire, akkor tenni kell azért, hogy holnapi fejlettségével már képes legyen erre. Hogy kinek mi a része abban a tudatfejlődésben, amely A-ból B-be visz minket, azt nem tudom megmondani, de hogy mindenkinek van valamekkora része benne, az nem kérdés. Vizsgálja meg magában mindenki, hogy amivel most foglalkozik, az beleillik-e ebbe a tudati fejlődésbe vagy sem, és ha az utóbbi, ha mostani tevékenysége csak egyszerű pótcselekvés, figyelem elterelés, egyéni szociális problémájának megoldása, akkor korrigáljon. Mindenki vizsgálja meg, hogy a létfeladatán dolgozik-e, vagy valami mással múlatja az időt. Mindenki vizsgálja meg, hogy tevékenysége szolgálja-e azt a végtelenül szükséges kibontakozást, amelyért megszületett, vagy csak valamiféle számára fontos, de egyébként a lőtéri kutyát sem érdeklő biztonságérzet megszerzésén fáradozik. A kérdések fel vannak téve, csak arra van szükség, hogy mindenki megértse és komolyan vegye a maga részét a válaszok megtalálásában. Hétmilliárd ember él a Földön, vagyis elég mindenkinek a válasz egy hétmilliárdod részét megtalálnia. Az egy hétmilliárdod rész picinek tűnik, de nem elhanyagolható, mert hétmilliárddal beszorozva egyet ad, miközben a nulla akárhányszor véve is csak nulla marad. Rossz hír viszont, hogy az a mindenkire kiszabott picinynek tűnő egy hétmilliárdod válasz rész, minden adott ember szintjén nehéz feladat. Ám a közhiedelemmel ellentétben senki sem arra született, hogy pusztán jól érezze magát a világban, hanem arra, hogy nehéz feladatok megoldásán dolgozzon. Az utóbbi emberhez méltó becsületes tevékenység, miközben az előbbi csak szánalmas sodródás. Nem népszerű dolog ilyeneket írni, mert most az a trendi, hogy mindenki csinálja azt amit akar, aztán majd csak kijön belőle valami. Hát egyelőre nem úgy néz ki, hogy bármi is kijönne ebből az általános csodavárásból. Egyelőre eléggé úgy néz ki, hogy a lét egésze által feldobott labdával valamit kezdeni kell. Mert ha nem kezdünk vele semmit, akkor rossz helyre fog esni. És arról mindenki tehet majd, illetve leginkább az, aki azt hiszi hogy ő nem része a csapatnak... Mert része!

Ferenc pápa és az iszlám

Ferenc pápa és az iszlám (link)

Egy kicsit kezd pislákolni. Ez még mindig nagyon kevés, de talán valami elkezdődik lassan. Én azért jóval határozottabban fogalmaznék, mert nincs sok időnk, a kis lépések taktikája pedig rengeteg emberéletet követel. Körülbelül így:

Az öngyilkos merénylőkről tisztán látszik, hogy maguk is áldozatok, egész pontosan a mi áldozataink, mert azok a hazugságok teszik lehetetlenné számukra az önmagukkal való tisztába kerülést, illetve belső feszültségeik megértését és robbanás mentes megoldását, amelyeket káprázataink életben tartása végett mi "civilizált" emberek folyamatosan mondani kényszerülünk. Nincs elegendő mennyiségű értés és belátás, amellyel leróhatnánk velük szemben felhalmozott tartozásunkat, hiszen szemünk előtt lejátszódó kudarcaikat a mi sokkal nagyobb és sokkal mélyebb kudarcaink teremtik. Személyes devianciájuk a mi társadalmaink devianciáiból jöttek létre, és az egyértelmű okozatiságot csak a vak nem látja, meg az, aki nem akar szembesülni magában az őt körülvevő közeg rettenetes ellentmondásaival. Az iszlám ebben a történetben legfeljebb egy kristályosodási pont, amelyre a fájdalomnak van szüksége ahhoz, hogy megfoghatóvá váljék. Könyvtárnyi irodalmat hozunk létre a vallási fanatizmus gyökereiről meg a mechanizmusairól csak azért, hogy a jelenségek valódi oka véletlenül se kerüljön szóba. Fizetett és beetetett íróink elképesztő hatékonysággal telepítik a ködöt mindannyiunk tudatába. Ehhez képest a bolygónk természetes biológiai ökológiai és klimatikus rendjének szisztematikus rombolása egyszerű ujjgyakorlat. A szellemi környezet megfertőzése, a huszadrangú dolgok figyelemelterelés végett gyakorolt kiemelése, a századrangú légypiszkokra való évszázados rászűkülések hosszú sora, a látás, az értés célzott visszaépítése, ezek az akciók a mi nevünkhöz kapcsolódnak. Ha lesz valaha is szellemibb, érettebb, földi társadalom, történelemkönyveikbe elrettentő példaként fog bekerülni szinte minden amit most csinálunk azért, hogy a királyságunk megmaradjon! De hát hol van itt a királyság?

Ez az én verzióm Ugyanaz mint Ferenc pápáé, csak egy kicsit kevesebb rajta a fojtás, vagyis egy kicsit szókimondóbb talán, bár attól félek, hogy még mindig nem eléggé az...

Levél a Balaton szívéből

Minden koncepció, képzet, idea strukturáltabbá teszi valóságról alkotott képeinket, viszont ugyanakkor minden koncepció, képzet, idea el is takar valamit a személyes jelenlét tüzének lobogásából. Minden koncepció, képzet, idea ad valamelyes biztonságérzetet, viszont ugyanakkor meg is nehezíti számunkra azt a szükséges továbblépést, amely a lét egészével való személyes találkozáshoz visz vagy vinne minket közelebb. Minden koncepció, képzet, idea lakhatóbbá teszi a lét egy külső héját, viszont ugyanakkor blokkolja azokat a legmélyebb emberi vágyakból kiinduló energia pályákat, amelyeken a létezés szívébe tudnánk repülni. Minden koncepció, képzet, idea neveli bennünk a mérnököt, a tudóst, a filozófust, a művészt, a papot, de fojtja a lelkünk legmélyén lakó tiszta gyermeket, személyes létünk legbensőbb hordozóját, akinek pedig ki kell nőnie elhagyatottsága szűk teréből ahhoz, hogy szeretni tudjunk. Minden koncepció, képzet, idea materializál, miközben minden személyes találkozás szellemibbé tesz. Egy olyan civilizációban élünk, amelyet koncepciók, képzetek, ideák hoztak létre. Technológiai fejlettségén ugyanolyan világosan látszik, hogy miből lett, mint a szinte összes egyéb területén megmutatkozó ellentmondásain, megoldatlanságain. Koncepciók, képzetek, ideák nélkül nem tudnánk életben maradni, de az a hierarchia, amely a koncepciókat, a képzeteket, az ideákat isteníti, miközben a személyes jelenlétről jóformán tudomást sem vesz, hamis, és ezzel a hamissággal mindannyiunknak számot kell vetnünk. Életünk valódisága veszik el, ha koncepcióinkat, képzeteinket, ideáinkat a léttel való személyes kapcsolat megteremtésének kárára túlsúlyozzuk. Lehet, hogy az emberiség történetében szükségszerű kitérő egy koncepciók, képzetek, ideák túlsúlyozására épülő civilizáció létrehozása, de ennek a civilizációnak a zártságát, távlattalanságát, hosszú távú életképtelenségét egyre nehezebb lesz nem észrevenni. Hamarosan el fog jönni az az idő, amikor majd újra kell gondolnunk alá- és fölérendeltségeinket, és megtört szívvel, meghatódva kell leborulnunk ott, ahol az általunk elpusztított természeti népek mindig is leborultak, és azzal példát mutattak az eljövendő nemzedékek számára is. Hamarosan el fog jönni az az idő, amikor nem halogathatjuk tovább a léthazugságainkkal való szembenézést, mert a halogatás a pusztulásunkat jelentené. Hamarosan el fog jönni az az idő, amikor majd újra kell értelmezni prioritásainkat, hogy távlat nyíljon egy boldogabb jövő, egy élőbb és megvalósultabb emberség szárba szökkenésére. Vagy meglépjük ezeket a hangsúlyváltásokat, és akkor növekedhetünk tovább, vagy végleg belecsúszunk a látszatok, a virtualitások, a káprázatok egy olyan egyre erősödő sodrásába, ahonnan előbb-utóbb nem lesz visszaút.

Kilátás a Kisfaludy háztól

Badacsonyi szőlőhegy a víz felől

Tapolca - Malomtó

Kőkerítés Kővágóörsön