Tévhitek a tévhitekről

Tévhitek a kapitalizmusról (link)

Abból, hogy a pipacs szebb, mint a csalán, még nem következik az, hogy a pipacs a világ egyetlen említésre méltó növénye. Ha valaki a pipacsnál leakad, pusztán azért, mert talált egyet, amelyhez képest az szebb, akkor én azt az embert elsiratom. Abból, hogy valaki eddig csak csalánt és pipacsot látott, még nem következik a nárcisz, a margaréta, az ibolya és a rózsa hiánya. Az pedig, hogy egyéb növények létezésének még csak a lehetősége sem merül fel ebben az írásban, gyalázatos megvezetés, a valóság bődületes elferdítése, hiszen ezáltal mindenkiben azt a tökéletes tévképzetet erősíti, hogy csak ez a kettő létezik, vagyis nincs más dolgunk, mint örülnünk e kettőre vonatkozó egyébként igen csak korlátozott jelentőségű felfedezésünknek és hirdetnünk a pipacs előkelőségét a csalánnal szemben. Erre mondom én azt, hogy NEM, egy ember nem attól válik szellemivé, hogy ilyen hazugságokba békésen beletörődik, hanem attól, hogy meglátja küldetése sokkal nagyobb ívét, és ahelyett, hogy a pipacsot bámulná reggeltől estig, inkább elindul felfedezni az egész kertet.
 
A tényekkel az a baj, hogy nagyon sokfélék, a számokkal pedig az, hogy mindent meg lehet magyarázni velük, meg mindennek az ellenkezőjét is. A hazugságnak nincs könnyebb, de egyben galádabb módja sem annál, mint amikor az ember a tényeket és a számokat hívja segítségül. Vezérünk ebben vérprofi, de nem biztos, hogy a népe is akkor jut előrébb, ha átveszi tőle ezt a stílust. Európa öregedése és az ebből fakadó erőviszony eltolódások nagyon érdekes jelenségeket vetnek fel, ez teljesen világos, mert növekszik azoknak az embereknek a száma, akik már nem érzik annyira a bőrükön az üzleti trendek napi hatásait, mint a fiatalok, legalábbis a kisebb fluktuációkra érzéketlenebbek, és így könnyebb őket érzelmileg befolyásolni, viszont ennek alapján azt mondani, hogy Európának semmi más baja sincs, mint az, hogy Farage hatalmi ösztöne találkozott egy aktuális számára kedvező körülménnyel, legalább akkora (de lehet, hogy kétszer nagyobb) kábítás, mint azt állítani, hogy a rezsicsökkentés fogja megoldani a magyar háztartások anyagi gondjait. Egyik oldalon van egy populista maszlag, a másik oldalon van egy szellemi értelemben ugyanolyan igénytelen és sekély érvrendszer, csoda, hogy egyikből sem jön ki semmi? Nem, nem csoda, mert nincs is köztük igazi törésvonal, felszínes, látszati elemekben különböznek, annyiban viszont tökéletesen egyformák, hogy a jelenségek szálait nem követik végig, az első fordulónál megállnak és ott kukorékolnak valamit. Erre mondom én azt, hogy ez nem szellemi munka. A szellemi munka a jelenségek értelmezése, az ok-okozati szálakon való becsületes (és általában igen keserves) végigmenés egészen addig, amíg el nem kezd körvonalazódni a tudatunkban, hogy magunk körül pontosan ugyanazokat az ellentmondásokat teremtjük, amelyeket magunkban is hordozunk. Hogy a világban semmi meglepi sincs, mert a világ olyan, amilyenek mi magunk is vagyunk, és olyan is lesz mindvégig. Hogy a külső tehetetlenségekben, bénázásokban, háborúkban, öldöklésekben a mi belső harcaink, a mi nem készségünk, a mi befejezetlenségünk, a minket magunkat belülről is feszítő ellentmondások tükröződnek vissza. Nem az csinál valamit, aki jobbra vagy balra áll, hanem az, aki vállalja és átéli a körülötte való világ és az ő saját belső létének a kapcsolatát, és ennek a szembesülésnek a fényében indul el oda, ahová küldik a helyzetei, az indíttatásai, fokozatosan kifejlődő személyes érzékenységei, és főleg a találkozásai. A találkozásai más emberekkel és a találkozásai saját maga személyes valóságával. Itt van a valódi törésvonal, nem a csalán meg a pipacs között, hanem ott, hogy akarom-e felfedezni a kertet vagy sem. Akarom-e saját létem minden távlatát végigjárni, vagy csupán az anyagi felhalmozóról beszélek. Arról nagyon logikus és koherens dolgokat mondok el, de semmi mást még csak meg sem említek. Nem említem meg, hogy az ember nem a technológiai fejlődésért jött a földre, és nem említem meg azt sem, hogy az ember egy egydimenziós technológia fejlődéstől soha sem lesz boldogabb. Ez pontosan olyan, mint egy bűvésztrükk, amit látsz az igaz, de a lényeg nem abban van, amit látsz, hanem abban, amit elhallgatnak előled. Ezek a kapitalizmus dicséretét zengedező írások pont ilyenek, rettenetes bűvésztrükkök, hogy ne is gondolj másra. Mindenki tudja, hogy a kulákozás gazság volt, nem Rákosit sírom vissza, de nem szeretem, amikor valakinek az ötvenes évek borzalmaiból ez az egyetlen tanulság képződik, és azt meg pláne nem szeretem, amikor ezt ilyen galád formában, ilyen félrevezető és manipulatív súlyozással tálalja. Ezek a cikkek egy adott pillanatban előremutatóak lehettek volna talán, de az az idő évtizedekkel ezelőtt volt, és nekünk nem évtizedekkel ezelőtti tanulságokon kell csámcsognunk ma. Azóta minden nagyon sokat változott, és egy csomó minden kiderült, amire akkor még nem gondoltunk. Se Te, se én, se senki. És azokban a látásokban, amelyek most tárulnak fel, mindent újra kell gondolni, és tovább kell menni. Az nem elég, hogy hagyjuk szabadon a világot, és örüljünk annak, hogy a saját vesztébe rohan. Igen, hagyjuk szabadon az embereket, de tudjuk, hogy ezt mért tesszük, és tudjuk, hogy hova és miért tartunk. Ne mutassunk be az életünkkel hamis arányrendszereket, ne álljunk be aktuális propagandistának, aki rám néz, ne azt lássa, hogy liberalizmus címén minden felelősség alól felmentem magam, aki rám néz, ne azt lássa, hogy azért, mert őrületesen kicsi vagyok a teendőkhöz képest, és az sem tudom, hogy hol foghatok hozzá, neki se kezdek. Akkor rám néz, ne azt lássa, hogy a könnyű végét fogom meg a munkának, mert az ok-okozati láncon csak az első kanyarig megyek, és ott elküldöm Putyint, meg Orbánt, meg Farage-t a búsba, miközben azt hiszem, hogy ezzel tettem valamit az emberiségért. Nem, ez nem szellemi emberhez méltó, nem azokhoz méltó, akik előttünk jártak és nagyot akartak. Az ismeretlennek kell nekivágni, gyökeresen máshogy gondolkodni, gyökeresen máshogy létezni, alakulni, gyötrődni, meghalni, feltámadni. Ez a férfi útja, nem a hírportálok, meg egyáltalán az egész média féligazságaival való handa-bandázás, hazugságaiban, leegyszerűsítéseiben, szellemi igénytelenségeiben való dagonyázás. Nem, és én ettől sírva fakadok, mert ez rettenetesen kevés! A kapitalizmus sikeresebb, mint a kommunizmus gazdasági értelemben, igen, volt történelmi szerepe, de közbe feltárult egy csomó minden, például az is, hogy az ember létére feltett kérdésre ugyanúgy nem ad választ, mint ahogy egyik korábbi ideológia vagy ügyrend sem adott. Aki nekiáll himnuszokat zengedezni a kapitalizmusról, az tegye hozzá ezt az apró kis lábjegyzetet, mert különben hazudik, és utána menjen tovább, és keresse maga is, hogy akkor mi fogja megadni azt a választ. Azt a választ, aminek a kereséséért élünk. Aki pedig az utóbbit nem akarja, az hagyja abba a himnuszok zengedezését, és főleg hagyja abba az anyázást. Mert akkor az anyázása csak egy takaró, amellyel saját maga kudarcát, saját maga megrekedését próbálja palástolni, illetve másokat is igyekszik lebeszélni minden előrehaladásról.

Brexit

Nagyobbik lányom aggódó hangnemű levelére a következőt írtam:

Én már régóta aggódom, de nem csak Európa, hanem az egész világ sorsát illetően is. Mert az nem megy, hogy félmilliárd ember dőzsöl, miközben 6 és fél milliárd nyomorog. Ez egy olyan globalizált, minden mindennel összefüggő világban, mint a jelenlegi nem lehet tartós állapot, ezek a különbségek olyan feszültségeket halmoznak fel, amelyek valahol robbanni fognak. Európában történtek szép dolgok, létrejöttek szép országok, szép városok, de a tudati fejlődésünk messze nem volt olyan átütő erejű, mint a technikai, és most éppen ott tartunk, hogy nagyon szétnyílt az olló két szára. 500 millió embernek papíron nevetve be kéne tudni fogadni 2 millió menekültet, de a valóságban beletörött a bicskánk. Akkora égés volt a világ többi része előtt, mintha felgyújtották volna Rómát. Van egy gyönyörű ideológiával megtámogatott eszme, de mit ér, ha nem védhető, ha nem váltható gyakorlatra, ha csak az ünnepségeken világít, ha az emberek nagy, illetve egyre nagyobb százalékát nem tudjuk meggyőzni arról, hogy az majd jó lesz nekik. Jó volt kiszabadulni a vasfüggöny mögül, elmenni Európa nagyvárosaiba, de rettenetes szembesülni azzal, hogy ezeket a nagyvárosokat most belengi a félelem. Hogy a francia hatóságok kénytelenek voltak betiltani az EB mérkőzések kávéházi teraszokon való kivetítését. Rettenetes szembesülni azzal, hogy egy felől nagyon világos előttem még az öngyilkos terroristák indítékrendszere is, másfelől viszont nagyon világosan látszik az is, hogy ezzel az indítékrendszerrel jóformán senki sem akar szembenézni, és így aztán nyilván nem is lesz más, mint egy fokozódó fenyegetettség egyre több tragédiával. A Brexitben annyi a jó, hogy talán elgondolkodtat pár embert, illetve rádöbbent sokakat arra, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy szükség van egy felelősebb, tudatosabb, ön- és társkímélőbb, a természeti, a szociális és a mentális környezetet is védő szemléletre, valamint sokkal több szolidaritásra és figyelemre egymás iránt. Hogy ez az esély gyümölcsöt terem-e vagy sem, az jórészt rajtam és Rajtatok is múlik. Abban nem szabad gondolkodni, hogy majd a politikusok megoldják. Nem fogják megoldani. A világ olyan lesz, amilyenné mi alakítjuk. Ha jóvá alakítjuk, akkor jó lesz, ha rosszá alakítjuk, akkor pedig rossz lesz. Ennyire egyszerű! Hajrá!

Durva molesztálás - enyhe ítélet még egyszer

Az dobja rájuk az első követ, aki bűn nélkül való... Csak ennyi! Egy prűd, hazug, álszent világban élünk mindannyian, ahol a tömegpszichózis elveszi a józan eszünket. Az egész struktúra rossz, és az embernek nem az a feladata, hogy ezt az általa is létrejött rossz struktúrát kiszolgálja. Az embernek az a feladata, hogy ezt a rossz struktúrát személyes fejlődésével meghaladja, ellenpontozza. Ezt régen valaki már nagyon világosan látta. Az, aki egy hasonló helyzetben kimondta ugyanazt a mondatot, amellyel én e bejegyzést indítottam.

Durva molesztálás - enyhe ítélet

Durva molesztálás - enyhe ítélet (link)

Azt kell mondanom, hogy ezúttal példás bírósági döntés született. A joggyakorlat eleve borzasztóan nehéz terület, mert a bűnösök soha sem csak azok, akiket végül a bíróság elítél, sőt az esetek nagy többségében ők tehetnek kevésbé arról a rosszról, amelyik megtörtént általuk, hisz azt általában számtalan aprónak tűnő, de valójában nagyon jelentős torzítás vezeti fel, készíti elő. A konkrét eset minden részletét lehetetlen megtudni egy ilyen terjedelmű cikkből, de azt tudom, hogy a ma felnövő fiatalok szinte kivétel nélkül egyáltalán nem létező vagy komolyan sérült nemi tudattal érkeznek a felnőtt kor küszöbére, és erről a legkevésbé sem ők maguk tehetnek. Nincsenek példaképeik, nincsenek olyan szüleik, akikre tekintve eltanulhatnák a férfiasságot és a nőiességet, egyszerűen hiányoznak azok az erővonalak, amelyek mentén esélyük lenne férfivá és nővé fejlődniük. Biológia értelemben megérnek, tudati, szellemi értelemben viszont nem (mint ahogy én sem értem meg), sőt azt mondhatom, hogy a tudatos, szellemi értelemben vett érés egy sokkal későbbi életszakaszra tevődik át, ha egyáltalán lezajlik belőle valami. Ilyen körülmények között a fiatalokat elítélni nagy galádság. Ha valakit, akkor inkább a felnőtt társadalmat kéne elmarasztalni, akik képtelenek bemutatni a nemiség vonzó felemelő távlatait fiataljaink számára. Fiaink, lányaink nem romlottak, egyszerűen tükröt tartanak nekünk, megmutatják azt, hogy mi elől tértünk ki mi magunk is, és mivel tettünk borzasztó terhet a vállukra. Nem börtönbe kell zárni őket, hanem végig kell járni velük az útjukat, amely egyben a mi eddig elsunnyogott, elkerült utunk is.

Az élet nem biztonságos

Az élet nem biztonságos, mert nem élet az,
Mely magát csak a biztonságos területek bejárására korlátozza.
Ha egyszer elindultál, visszatérni már nem fogsz úgyse,
A következő lépést mindig az előző hozza.

Az élet nem lesz soha biztonságos,
Ne tedd tönkre, ne heréld ki magad egy biztonságos tannal,
Szemléld a félelem szövetek foszlását, vesztüket csupán kuporgató vágyad bánja,
Az érintést érezd, a fájdalmat éld át, az öröm borítson fel,
Legyél rettentő vihar a tengeren,
De legyél a villám sújtotta mélység is magad,
Legyél a háborgó ég, és legyél a szerelem sistergő óceánja

Még egy őrült vers

Az egyetlen bűn az, ha valaki lázad saját létével szemben,
A többi csak annak a következménye... Rendben?

Őrült versek

Őrölt vagyok
Ez a szakmám,
A foglalkozásom,

A föld alatt van egy gödör,
Valaki réges-régen betemette,
Én meg lehet, hogy most kiásom

------------------------------------

A lila ködtől ne félj, az a varázslás része,
Varázslás nélkül nem dolgozik az érzés,
Nem rezdül meg a lélek, sőt a szív se dobban

Arra kérlek (ha nem terhellek meg vele),
Hogy szabadságod részleteit
Dolgozd ki kicsit jobban

------------------------------------

Aki nem gyakorolja az odaadást a saját viszonylatában,
Mástól hiába vár odaadást... Általában

------------------------------------

Kicsit álmodni nem kunszt,
Az nem embernek való

Ide új bor, új tömlő, új ötlet kell,
Olyan, mint a trójai faló

Ballagási emlék

Az ember élete azon múlik, hogy mit választ,

Mert ha rosszat, gyorsan elborítja a köd,
De ha jót, kérdéseire kaphat választ
 

Én sokszor a rosszat választottam,
Könnyű kudarcot a megtartó fájdalom helyett

Önnek még várakoznia kell - szólt a hang ilyenkor -

Megkérem, hogy odakint foglaljon helyet
 

Elfoglaltam tehát egy külső pozíciót,
Egy helyet, hová másnak kellett volna ülni,

S közben elfoglaltam magamat is rendesen,

Hogy ne kelljen magammal szembesülni
 

Nem kellett, de besültem,

S végül nem szökkentem szárba...
Nagyon fog fájni, de Te azért nyugodtan

Kapaszkodj továbbra is a napsugárba

Felhők

A felhők egyik osztályát a gomolyfelhők képezik, a másikat pedig a gomolytalanok,
Sok bölcs ember hirdet megérlelt, komoly igazságokat,
De elhangzanak néha komolytalan tanok

Én nem tudom, hogy hova sorolódom, hova sorolnak majd be a tanok,
Mi vagyok én itt az izzó föld felett? Egy energiafelhő talán?
És az energiáim komolyak vagy komolytalanok?

Komoly vagy komolytalan e felhő, szinte mindegy,
Egyszer majd úgy is eloszlik, mint a pára,
De addig szeretne lebegni, létezni, élni,
Esőt hullajtani mezőre, bokorra, fára

Záporozni, oltani bajt, öntözni rétet,
Termést növeszteni, szétszóródni egészen,
A kiszáradt, kérges felszínt ma eső harmatozza!
A piszkosat megmosni, a szomjúhozót itatni,
Komolyan vagy komolytalanul,
Úgy, ahogy kell,
Úgy, ahogy az élet hozza :-)!

Alfa-béta (levél a Velvet-nek)

Megcsaltam 32-szer (link)

Én elhiszem, hogy a forgalomban lévő szocializálódási sablonokat követő viselkedések nem képesek kibontakoztatni senkiben személyisége azon összetevőit, amelyek a nemiségéhez kapcsolódnak. Azt is elhiszem, hogy ez őrült nagy baj, és forrása egy olyan feszültségnek, amely igen változatos menekülési kísérletek felé vezető kirobbanásokat okozhat. Azt viszont nem hiszem el, hogy Klaudia válasza, a párhuzamosan futó alfa és béta kapcsolat fenntartása, bármit is megoldana a számára. Az ember valóban nem az, akit a szocializálódási minták egyike vagy másika rávetít, de legalább annyira igaz az is, hogy nem egy állati ösztönvilág törvényei diktálják számára a nemi szerepet, nemi szerepe nem egy automatikus, kész adottság, hiszen annak egy tudatos személyiségfejlődés eredményeként kell kitisztulnia benne. Azokkal, akik elindulnak, megteszik az első lépést, észreveszik, hogy a környezetük által felmutatott kép számukra nem elegendő, és fellázadnak ellene, nem az a baj, hogy erre rászánják magukat. A baj az, hogy nem haladnak tovább következetesen önmaguk mélyebb megismerése felé, az első felvillanó fényen megállnak és azon égetik magukat, emberi lényük méltóságát, ahelyett hogy további lépések sokaságával jutnának közelebb életük, létük alapösszefüggéseinek megértéséhez. Klaudia megtette az első lépést, ezért dicséretet érdemel, de további lépések is várnak rá, amelyekre előbb vagy utóbb egyre súlyosabb válságok fogják figyelmeztetni őt. Nektek pedig azt szeretném üzenni, hogy mostani állapotához vezető résztanulságokat nem kéne önmagában, egyéb értelmezés nélkül bemutatni hiszen egy ilyen egyoldalú, nem eléggé megtámasztott, nem eléggé megmagyarázott bemutatás megtévesztő, másokat is megállíthat, megzavarhat, lefékezhet azon az úton, amely őket életük, létük és benne nemiségük mélyebb megismeréséhez vezethetné.

A női egyenjogúság folytatása (levélrészlet)

Emberek sokasága állítja, hogy a világot hagyni kell arra menni, amerre akar, és nem kell beleszólni a dolgaiba. És ez részben igaz is, hisz, aki nem megy el, soha nem fog visszatérni, ahogy azt a tékozló fiú és a testvérének a története gyönyörűen példázza. Tehát, hagyni kell elmenni, igen, én is azt mondom, még akkor is, ha belefacsarodik a szívem abba a töménytelen mennyiségű pusztításba, amellyel magunk, egymás és a környezetünk, a bolygónk természeti rendje ellen vétünk. Hagyni kell elmenni, sőt nekünk magunknak is végig kell járni ugyanazt az utat valahogy, hisz mi magunk se vagyunk kiválóbbak a többieknél. De közben tudni kell, hogy ez az egész egy személyes jelenlétben játszódik le, nevezhetjük sokféleképpen, én a legjobban úgy szeretem mondani, hogy saját személyes lényegünk jelenlétében, aki sír értünk, minden nap kimegy a mezőre, és kémleli a látóhatárt, mert visszavár minket nagyon. (Mondhatjuk Istennek is, csak azzal az a baj, hogy az Isten szóhoz a legtöbb embernek egy rajta kívül álló valaki asszociálódik, az a misztérium, hogy Isten és a mi belső lényegünk milyen mélységes egységben van egymással, gyakran elsikkad.) Tudni kell ezt jelenlétet, és néha azért lehet írni olyan blogbejegyzéseket is, mint az, amelyiket Te most továbbküldeni készülsz, hiszen valóban áthat miket az elmenés és a visszatérés feszültsége, és ebben a feszültségben szikrák is kipattannak. Számomra az előbb vázolt kettősség egyben a szabadság kvintesszenciája is. Szabad vagy, de nem azért, hogy a szabadság egy szintjén megakadj, hanem azért, hogy azon keresztül eljuss a szabadság egy minőségileg magasabb fokára. Mondhatnám azt is, hogy kapunk egy külső szabadságot azért, hogy azt a rettenetes poklot végigjárva, amelyet a külső szabadság jelent, eljussunk egy egészen másmilyen szabadsághoz, a belső szabadsághoz, az Atyához visszatérő fiú szabadságára, aki utána már nem akar elmenni sehová.