A szavakban

A szavakban nem az a legfontosabb, amit elmondanak, hanem az, amit elhallgatnak.

Gorkij

"...az ész nem ad erőt. Azt csak a szív adhat!" Gorkij gyönyörűen összefoglalja pár szóban azt, amit én csak hosszú évek megfeszített munkájával tudatosítottam magamban. Az emberi élet természetét képtelenség szavakba önteni, nincs elmélet, amely képes lenne leírni, minden létező közelítésnél több, bárhogy is igyekszünk megfoghatóvá tenni, mindig kicsúszik a kezeink közül, mindig titokzatos, mindig kiszámíthatatlan marad, mert felfoghatatlan, befoghatatlan valóság, nincs egyetlen eszme sem, amely ki tudná fejezni, összetettségét akárcsak közelíteni tudná*. Ezért válik ideologikussá minden gondolkodás róla, ezért sánta, sőt hazug, sőt korrupt minden olyan érvelés, amely az emberről tett állításokkal próbál praktikus célokat elérni, ezért nincs ereje a koncepcióknak, ezért szűk minden fogalom, ezért viszonylagos minden, ami elmondható, és ezért bánt nagyon minden olyan leszűkítés, amely fogalmi köré akarja rendezni a fogalmon túlit. Hiszen ezek a leszűkítések a lényeget veszik el az ember életéből, a titkot, a mélységet, a kifürkészhetetlen dimenziók sokaságát, pont azt, amitől az egész borzasztóan gazdag és izgalmas. Ezek a leszűkítések kiherélik az emberi életet, mert az emberi életről úgy gondolkodnak, mintha az néhány vetületével lenne egyenlő. Az életet szeretni kell, szenvedélyes, határtalan szeretettel kell közeledni felé, bárkiben is találkozunk vele, nincs más esélyünk, ez az egyetlen hozzá és hozzánk méltó távlat, ez az egyetlen elegendően tágas horizont, és egyben az egyetlen valódi is....

*János evangéliumának első sorai nem az ember szavait említik, az Ige ott a Teremtő szava, akinek hatalma van létrehozni, létbe hívni, létezővé tenni. Mi is hordozzuk azt a szót, de kimondani nem tudjuk, mert még nem vagyunk magunknál. Még el kell jutni odáig, még el kell jutnunk a magunkkal és a Léttel való teljes egység állapotába. Ha már ott lennénk, ki tudnánk ejteni azokat a szavakat, akkor már prófétálnánk, szavaink hatására betegek gyógyulnának, bűnösök térnének meg, halottak támadnának fel, kezdene helyreállni a kizökkent világrend. Ám hiába kezdünk el beszélni, mindezek egyelőre még nem történnek meg, ami intő jel, figyelmeztet minket arra, hogy még nem vagyunk készen. Derrida kiindulása, hogy minden érv olyan erős, mint a közvetítője, nagyon találó. Igen, mert hatalommal az szól, aki belső hangját már megtalálta, és szavai szíve bőségéből fakadnak. Mindannyiunk feladata az odáig való növekedés...

Én azt nevezném

Én azt nevezném embernek, aki a jövőt nem mástól várja,
Mert tudja, hogy magját pont ő hordozza,
És rászánja életét a növekedésre

Neveli személyes, belső szabadságát, örül, hogy él,
A világmegmentés rá eső részét elvégzi,
De soha sem jelenti készre

Nem könnyű

Nem könnyű eljutni odáig,
Hogy saját személyességünk valóságát tekintsük adottságnak,
Idegen eszmékből sokkal szívesebben építkezünk,
Mert az nem jár felelősséggel

Ugyanis ha valami nem megy,
A bűnösök után nem kell sokáig kutatni,
Az eszménk ellenségei e célra kiválóan megfelelnek,
S belőlük mindig van bőséggel

Vörösmarty (levélrészlet)

Nem érez, ki érez szavakkal mondhatót - írta egyik nagy misztikusunk: Vörösmarty Mihály! Nem zenélnél, ha azt hinnéd, hogy mindenre elég a szó - írom én, egy másik misztikus :-)! Az ember a legösszetettebb lény a világon, és aki kimondhatónak véli, csak legkülső rétegét fogja megérteni, a címkéket, melyeket magára aggatott, vagy mások aggattak rá. Képzeteink és koncepcióink ál-biztonsága csábító, az általuk elérhető technikai tudás lélegzetelállító csodákra is képes, de a fejlődés visszájára fordulhat, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy mit áldozunk fel mindezért. Gyermekeink ellen akkor követjük el az első merényletet, amikor a körülötte lévő élőlények nevét megtanítjuk nekik. Abban a pillanatban alkalmassá válnak arra, hogy életeket külső jegyek alapján osztályozzanak, viszont látásuk közben tompul, mert a szó blokkolja bennük azt az érzékenységet, amellyel a nekik bemutatkozó élőlény létének mélyére tudnának nézni. Tulajdonképpen a létező legkegyetlenebb tettet visszük végbe ilyenkor azért, hogy bekapcsoljuk őket strukturált gondolkodásunkba, amelyet a szabadságnak nevezett eszme égisze alatt gyakorlunk. Amikor egy óvodásnak azt mondjuk, hogy nézd csak, ott egy cinke, diktátorok vagyunk, mert elvesszük tőle azt az esélyt, hogy behatoljon az előtte ugráló tollas pihés valami egyedi valóságába. Vetítünk neki egy absztrakciót, és ő attól kezdve azon az absztrakción át fog nézni minden cinkére, és egyik sem lesz több számára, mint a cinke nevű absztrakció több százezer reinkarnációjának egyike. Nem megtanítunk neki, hanem elveszünk tőle valamit, közkatonákat toborzunk, és kiképezzük őket arra a zsarnokságra és kizsákmányolásra, amelyet eddig mi műveltünk. Csak ennyire nehéz kérdés ez... De ha kívülállóként nézel a Téged felnevelő civilizáció belső dinamikájára, ha mered kimondani e szellemi közeg értékeinek viszonylagosságát, ha levetkőzöd magadról azokat a környezetedből átvett elfogódottságaidat, amelyeket a fogalmi gondolkodás irányában tápláltál eddig, és kilépsz a nagy semmibe mondván h nincs más javad, mint az a pillanat, amely éppen most játszódik le az életedben, akkor egy nagy utazás veheti kezdetét, mely könnyű ugyan nem, de legalább igaz lesz, vagy legalább egy kicsit igazabb mint a szabadságharcosok igen csak kétes értékű dicsősége...

A misztikus

A misztikus első közelítésben azt jelenti, hogy a szavakon, a kimondhatón, a fogalmin túli, második közelítésben pedig mindent, amit még nem ismerünk, illetve azt az embert, aki meri felnevelni saját személyes belső érzékenységét, meri meghallani azokat az indíttatásokat, amelyeket ez a belső érzékenység közvetít számára, a meghallott indíttatásokat követve meri elhagyni a kijárt utakat, a számára biztonságot adó, de korlátot is jelentő szellemi környezetet, mer nekivágni a tűfokán átvezető keskeny útnak, mer Kolombusz elszántságával útra kelni a terra incognita felé, a fehér foltok felfedezéséért, és mindazért ami e felfedezés során belőle magából is feltárulhat, mert tudja, hogy az élet hívja őt erre az utazásra, és tudja azt is, hogy felfedezésétől az egész világ jobbá fog válni...

A jövő embere

Nincsenek válaszok, csak kérdések, illetve a válaszok lényegtelenek. Utak vannak, amelyek kivezetnek minket a zártságainkból, ha van elég bátorság bennünk ahhoz, hogy elinduljunk rajtuk. Karl Rahner híressé vált mondása szerint a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni. Én ezt a mondást úgy tágítom ki, hogy a jövő embere vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni.

A szoba

Összetett, érzékenyen kidolgozott, szépen kiegyensúlyozott mégis megrázó, sőt szívet tépő filmdráma rabságról és szabadságról, és arról hogy milyen rettenetesen nehéz mind a kettő, főleg pedig a kettő közti átmenet mennyire az. Nem lehet sírás nélkül végignézni...

Szellemi teljesítmények

Primordiálisnak tekintünk olyan kritériumokat, amelyek egyáltalán nem azok. Bizonyos szellemi teljesítményeket kiemelünk, másokat viszont közömbösen szemlélünk vagy megvetünk, és ezzel olyan véráramoktól vágjuk el magunkat, amelyek a mi személyes fejlődésünkhöz és a környezetünk fejlődéséhez is végtelenül fontosak lennének. Először mi magunk válunk torzóvá így, utána pedig a műveink, amelyeket létrehozunk. A torzulások pedig halmozódnak, és lassan globális méretűvé válnak. Ez a tendencia egyetlen egy módon fordítható meg, úgy hogy mindannyian lemondunk azokról az egyirányúságainkról, amelyek kívülről rakódtak ránk ugyan, viszont azokat mi magunk is nagy örömmel üdvözöltük, mert szellemi biztonságérzetet, illetve az életünk feletti valamilyen fokú rendelkezés lehetőségének képzetét keltették bennünk. Hiszen az életben az egyetlen, amellyel valóban rendelkezhetünk, a jelen pillanat, az összes többi hatalom vindikációnk csak kivetítésen alapul, ezért illegitim, és foltot is hagy rajtunk. A jelen pillanatok végtelenül bizonytalan és elképesztően sokszínű vonulatának áramával kell utaznunk azok felé az egyensúlyok felé, amelyekben mindannyiunk szellemisége képviselve van, hiszen mindannyiunkat egy személyes egyensúly törekvés hozott létre, és életünk egyetlen elegendően tágas perspektívája nem más, mint az oda, illetve a hozzá való eljutás. Nem a viselkedésünket kell megváltoztatni, hanem gondolkodásunkban kell átsúlyozódnunk, és bíznunk kell abban, hogy ez a belső átalakulás majd utat tör magának, előbb-utóbb külső, mások által is érzékelhető gyümölcsöt fog teremni.

Összefüggéstelen gondolatok a szabadságról (levélrészletek)

Nagyra tartom a szabadságot, de nem vagyok az a típusú ember, aki gondolkodás nélkül hipp-hopp áttérítene bárkit is a liberális gondolkodásra. Ez alatt például azt értem, hogy ha egyszer valahogy (véletlenül) átkeveredem az óceánon túlra, és valahogy (véletlenül) összefutok néhány indiánnal, akiknek a földjéhez, meg az életteréhez egyébként semmi közöm sincs, akkor nem játszom el a nagy arcot, hogy vagyok a szabad, felvilágosult félisten, ők meg az elmaradott sárevők, hanem tudatában vagyok annak, hogy én is rab vagyok, a magam kis torzulásaim rabja, ahogy ők a hagyományaik, meg az életmódjuk rabjai talán (bár az utóbbi nem biztos), és tudatában vagyok annak, hogy ha van is valamilyen relatív szabadságom, az akkor is csak egy évezredes kultúrának köszönhető, amelyben sok ősömmel együtt felnőttem, és nem várom el azoktól, akiknek az a kultúra teljesen ismeretlen, hogy két nap alatt megértsenek belőle bármit is, illetve két hét alatt eljussanak oda, ahová a mi is csak generációk hosszú során keresztül jutottunk el. Meg azt értem, hogy ha leáll velem beszélgetni X, Y és Z, és azt látom rajta, hogy kötik őt bizonyos előítéletek, gondolkodási sémák, akkor jó sokáig valószínűleg semmit sem fogok mondani neki ezekről a benyomásaimról, hanem először megpróbálok kialakítani vele egy olyan személyes kapcsolatot, egy olyan kontaktust, amelyben már lesz valamennyi súlya és elfogadhatósága a szavaimnak. Meg azt értem, hogy nem akarom kizavarni az embereket a templomokból még akkor sem, ha momentán magam nem járok oda, mert tudom, hogy a hagyományok, a vallások tisztulása egy borzasztó összetett folyamat, rengeteg nagyon érzékeny pontot érint, rengeteg esetlegességtől függ az, hogy ki hol tart benne, és ezért minden arról szóló kommunikáció borzasztó sok figyelmet, és ugyanannyi egyéni mérlegelést követel. Meg azt értem, hogy senkitől nem akarok elvenni semmit, még az elmaradott, buta szokásait sem, amíg nem vagyok egész biztos abban, hogy tudok neki adni valami sokkal többet ahelyett, és nem vagyok egész biztos abban, hogy fogom is adni neki azt a sokkal többet, amíg csak élek. Nagyon nagy felelőtlenség lerombolni a másik várát úgy, hogy nem adok neki semmit cserébe, még akkor is az, ha a vára jórészt várbörtön. Akinek a várait lerombolod, azért egy életre felelősséggel tartozol, azt az embert Neked kell majd megvédened, ha a jövőben bármi éri, különben csak elárultad őt, kitaszítottad a semmi közepére és ott hagytad csupaszon, fegyvertelenül ebek harmincadjára. Különben csak azt csináltad vele, amit a világ csinál olyan rondán visszaélve a szabadsággal, ahogy még soha semmivel nem éltek vissza. Felnőtt, értelmes szabad embereknek legyen elég eszük, és vigyázzanak! Ha azt érzed, hogy Te már egy kicsit szabad vagy, akkor úgy nyúlj ahhoz a nem szabadhoz, mint a hímes tojáshoz. Mert ha az operációd közben eltörik, nem fogja senki se összerakni őt Helyetted. Olvasd el Máté 12-t, Jézus világosan elmondja, milyen kockázatokat vállal az, aki felelőtlenül szabadít fel valakit, csak senki nem érti meg a szavait, mert sokkal könnyebb visszabüfögni a világ gyomrának gőzeit, mint értelmes emberhez méltó módon kockázatokat mérlegelni és a mérlegelés eredménye szerint cselekedni...

Mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből, puszta helyen bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Akkor azt mondja: visszatérek házamba, ahonnét kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, sőt még kisöpörve és földíszítve is. Erre elmegy, hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbakat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt. Így jár ez a gonosz nemzedék is.

---------------------------------

Nagyon fontos a szabadság, de egészen más módon kell küzdeni érte, mint ahogy általában szoktunk. Nem lehet rendszert váltani fegyverrel vagy politikával, idő, sok idő, rengeteg lemondás, nagy tudati átalakulás, formálódás kell hozzá olyan területeken, ahol az emberek legnagyobb része rettenetesen nehezen mozdul. Úgy nem lehet elérni semmit, ahogy azt most sokan képzelik, hogy kiűzni az oroszokat vagy a FIDESZ-t, az ugyanis totális zsákutca. A demokrácia nagyszerű de Szókratész fajsúlyú emberek kellenek hozzá, akik készek a mérget is kiinni. Áldozat nélkül nem megy semmi, ami áldozat nélkül való, az csak hőzöngés, lárma. Mit gondolsz, mért várok még mindig arra a hölgyre, akiről Te is nagyon jól tudsz? Mert időt adok neki arra, hogy szabaddá váljon, szabaddá érjen és szabadon döntsön! Na, ennek van értelme! Ilyesmiket csinálj, mert ez távlatos, arányos kiegyensúlyozott szemlélet, miközben Orbán gyalázása semmi, olyan egysíkú és olyan sztyupid gondolkodás a szabadságról, hogy az ember szíve belehasad. Értsd már meg végre a szabadság nevű fogalom végtelen összetettségét és sokarcúságát, és azt, hogy még sebész szikével sem lehet közelíteni hozzá, nemhogy gépfegyverrel! Értsd meg, hogy olyan titkok előtt állunk, amelyek minimális értéséhez se nagyon nőttünk még fel, értsd meg, és borulj le, és örülj, ha szabad vagy, de legyél tudatában a felelősségednek, és legyél tudatában annak, hogy a szabadságod nem piaci portéka, és szinte érthetetlen, hogy mért juthattál hozzá egyáltalán! Legyél tudatában mindannak, amit az előbb írtam, hogy milyen nagyon sokkal tartozol mindenkinek, ha csak egy kicsit is meglebbented a fátylát! Vigyázz vigyázz, legyél óvatos és főleg azt ne hidd, hogy annak, ami a politikában szabadságnak van címezve, bármi köze is lenne a szabadsághoz, mert már ötszáz éve se volt, és azóta a helyzet csak romlott Állj le az ideológiával, állj le a tudatmódosított gondolkodók aránytalanságainak szajkózásával, ne állj be a civilizáció imádók vallásába, ne legyél liberális, ne formálj, és ne alkalmazz torz képet a szabadságról, ne pusztítsd azokat a kiegyensúlyozott reflexiókat, amelyekre oly nagy szükség lenne, inkább segíts a jobb értésben, Te magad is keress, kutass, éld át az árnyalatok gazdagságát és legyél nagyon óvatos és megértő és szeress!

---------------------------------

Nincs az a csodálatos rendszer, amely az ember nélkül működni tudna. Ha az ember nem tud felnőni hozzá, nem ér semmit. Ezt a kérdést lehetetlen megkerülni. Lehet az a rendszer kristálytiszta, lehet benne olyan fogalmi precizitás, hogy a matematika is megirigyelné, ha nincs hozzá ember, semmit nem ér, és korrumpálódni fog a másodperc törtrésze alatt. Ezért nem lehet rendszerekben gondolkodni, ezért kell sokkal-sokkal tovább menni. Ezért van még mindig sokkal több kérdés, mint válasz, és ezért van tisztulás, érés mindenben, ami csak történik, ha hagyjuk, ha nem akarunk népmozgalmat csinálni belőle, ha vállaljuk a saját részünket, de nem többet annál, ha tudjuk, hogy hol vannak az illetékességünk határai, és azokat nem lépjük át, ha tudunk alázattal és megértéssel közeledni a egymáshoz, és ha tudunk felelősséget is vállalni egymásért, különösen azokban az esetekben, amikor valahogy egymás mellé sodort minket az élet, és szóba került köztünk pár kis téma, olyanok, mit a szabadság, mondjuk...

---------------------------------

Végtelenül mély, szent és intim dolog a szabadság, és alig van fogalmunk arról, hogy mit jelent. Olyan, mint egy Bach fúga, mely a gótikus katedrálisok ívei alatt zúg fel, olyan, mint a reggeli napsugár, mely a szélesre tárt ablakon át ömlik be a szobába, és olyan is, mint a telihold, mely lopva hálószoba titkok ezreit világítja meg, miközben a keleti égboltról a nyugatira vándorol át. Úgy lépj be a szabadság birodalmába, ahogy egy templomba lépsz be, úgy gyönyörködj benne, ahogy fényárban úszó nappalid látványában szoktál gyönyörködni, úgy érintsd, ahogy kedvesed meztelen testének vonalait szoktad simogatni az ágyban, amikor Hozzád bújik. Ha majd meghaltál a szabadságért, akkor kicsit többet fogsz tudni róla, addig pedig engedd, hogy hasson Rád, alakítson át, és felnőtt emberré tegyen.

Harag

A harag csak egy másik szó a tehetetlenségre.

Történések

Arra vágysz, hogy valami végre történjék Veled?
De hát mindenki arra vágyik, mindenki pont azt szeretné!
Egészen természetes, hogy lecsupaszítod magad,
Nincs ember, aki vágyadat szemedre vetné

A történések gátját elég jól ismerem,
Bennem is ott van, magasodik régóta, mégis töröm,
Meghalni egyért, s harmadnapra feltámadni:
Nem létezik ennél nagyobb öröm

-------------------------------------------

Annyi minden történik velünk, tele van a világ eseményekkel, de csak azért van ennyi belőlük, mert az, aminek tényleg meg kéne történnie, nem jön el, nem érkezik meg, hiszen nem neveljük, nem ápoljuk, nem gondozzuk, és így végül bennünk hal meg anélkül, hogy meglátná a napvilágot. Ez a rettenetes zsongás, az ál-események burjánzó rengetege csak arról szól, hogy nincs, még mindig nincs itt az a történés, az az igazi, az a valódi, az az egyetlen egy, amelyre mindannyian oly régóta várunk.

Igazolja

Ha az élet nem igazolná azt, amit csinálok,
Már rég felhagytam volna vele...

Ne félj, mert igazolja! Nem mindent, és nem egyformán,
De annyit bőven, amennyi kell ahhoz,
Hogy utam folytatni tudjam zuhanva felfele

Változtatni és változni

Nem hiszek abban, hogy az ember úgy tud segíteni másokon, hogy közben vele magával nem történik semmi. Nem hiszek abban, hogy olyan emberek, akik maguk képtelenek a változásra, bármit is meg tudnának változtatni a környezetükben, illetve azt gondolom, hogy az ember pontosan annyit tud változtatni a környezetén, amennyi változáson ő maga is hajlandó átesni.

----------

A politika ilyen vagy olyan volta nem oka semminek, hanem következménye, tükre a társadalomnak  és benne magamnak is, egy tükörnek pedig nem lehet nekimenni, illetve lehet csak nincs értelme. Az, hogy pusztán a politikával bármit is el lehet érni, tökéletes illúzió. Jézus például tudta ezt, és meg se próbálta, pedig ő egyedül talán tényleg kívülálló volt, vagyis tehette volna, viszont inkább az emberhez méltó utat választotta, és nem indított népmozgalmat a szegények megsegítésére. Biztatott mindenkit, hogy segítsen ahogy tud, de tüntetően nem szervezett meg semmit. Te magad légy a változás, amit a világban látni akarsz, ne mástól várd el! - mondta Gandi élete egyik legvilágosabb pillanatában, Jézus pedig azt, hogy szeresd ellenségedet mert Te ő is vagy és ő Te is van. Minden pártosodás elhatárolódás akar lenni, minden pártosodás annak a szétkiabálása, hogy van ott egy ember, aki nem én vagyok, mert ő ezt akarja, én meg mást, és erre jön Jézus, és mondja Neked, hogy azért csak szeresd őt nyugodtan, mert bizony hogy Te ő is vagy, és bizony, hogy semmi alapja sincs annak, hogy különbnek vagy akár csak különbözőnek tartsd magadat nála, akkor pedig kár úgy csinálni mintha a közös nyomorúságotok nem kötne Benneteket össze.

A tulajdonságok nélküli ember (levél)

A tulajdonságok nélküli emberről azok írnak, akik rettenetesen félnek a haláltól, és ezért kénytelenek folyamatosan kreálni azt a tévképzetet, hogy a szellemiségek között minőségi különbségek vannak, és az övéké az így létrejövő skála egy magasabb fokán helyezkedik el, természetesen. Na, ebből a tévképzetből épült fel az a siralomház, amelyben most leledzünk. Ennek az építkezésnek az elején az a kérdés, amelyről most beszélünk, még fel sem merült. Görögországban a stadion szentély volt, a szentély pedig stadion. Mindenki nagyon világosan tudta, nem is kellett elmagyarázni, hogy sport, vallás, gondolkodás, színház, építkezés, kézművesség, földművelés. ezek ugyanannak a belső dolognak a különböző kifejeződései. A tulajdonságok nélküli ember nem létezett, mert mindenki tudta, hogy nincs. Most sincs, csak vannak olyanok, akik azt hiszik, illetve azt a képet vetítik fel, hogy létezik. (Megjegyzem, az Egyház pontosan ugyanezt csinálja, amikor az eredendő bűnt, meg az ember rosszra hajló természetét kukorékolja.) És aztán ezt a vetítést - sajnos - sokan elhiszik, magukra veszik és simán tönkre mennek tőle. Vagy tönkretesznek másokat, indiánokat, eszkimókat, pápuákat, hindukat, arabokat, mert többre tartják a maguk civilizációját, a maguk kultúráját, a maguk vallását, a maguk szellemi teljesítményét a másik emberénél. Amire egyébként sem logikai, sem tapasztalati érv nem kínálkozik, de ők mégis megteszik. Rámondják arra, amit a másik ember csinál, hogy az nem szellemi teljesítmény, vagy nem olyan rendű, mint az övéké. Miközben az igazság az, hogy minden ember szellemi lényként van jelen élete minden pillanatában, és erről még ha akarna, akkor se tudna lemondani...

Hogy a sport mért szellemi teljesítmény, azt már leírtam. A küzdősportok különleges jelentőségűek, mert minden fizikai összecsapás csak kívülről fizikai, a lényeges dolgok odabent játszódnak le, abban az inspiratív, katalizált felfokozottságban, amely a másik nélkül nem jöhetne létre, és ezért a küzdő felek - látszólagos szembenállásukkal ellentétben - tökéletesen egymásra vannak utalva. (A vicc az, hogy ez még most is ugyanúgy működik, mint a görögök stadionjaiban, még most is, amikor a sport sokak szerint már rég nem szól másról, mint a pénzről meg az üzletről. Ha két cselgáncsozó egymásnak feszül, az még most is pont ugyanaz a küzdelem, ami kétszáz éve volt, ha két birkózó megmérkőzik, abban ők ugyanúgy küzdenek, mint hajdanán, Olimpiában a poros birkózó udvarokban az elődeik. Ezt a mozzanatot szerencsére dollármilliárdokkal sem lehet kivásárolni a sportból.) A futás nem küzdősport, illetve nem ilyen értelemben az. Nagyon nehéz erről beszélnem, mert nagyon mélyen van bennem is a futás gyökere, hadd érzékeltessem egy picit azért. Nyáron rengeteget kerékpároztam, augusztus végén egyik reggel felültem a bicajomra Nyíregyházán, és este kilenckor megérkeztem Szentendrére, a húgom lakása elé. Pontosan 300 km-t kerekeztem aznap, de ha valaki ott a ház előtt azzal várt volna, hogy akkor most irány a Dobogókő, biztos elmentem volna vele, mert az egész napos kerékpározásba jóformán el se fáradtam. Aztán október végén volt egy hasonló élményem, bár az nem volt olyan hosszú, de legalább annyira megfogott, Miskolc-Mátraszentimre a Bükkön és a Mátrán át. Az egyik legszebb kerékpárosút Magyarországon, meg az egyik legnehezebb is, de úgy végigmentem rajta, mintha motor lett volna a kerékagyban. (Most már léteznek ilyen kerékpárok, nem is olyan nagy csoda, elhúz melletted a 80 éves bácsi 30-cal ellenszélben, és nem érted, hogy mért nem tudsz vele lépést tartani :-)! Na, akkor vált teljesen bizonyossá bennem az, hogy a kerékpárt nagyon sürgősen le kell tenni, és nincs kifogás, futni kell, pedig a futás akkor még színtiszta kínszenvedés volt. Ha én egy versenylóvá akartam volna válni, hajtom tovább a bicajt, mert piszok jó formában voltam, de éreztem, hogy annak ott véget kell vetni. A futás most már kicsit könnyebben megy, a térdem tényleg meggyógyult, de a Balaton körbefutása nagy falat, és biztosan nem lehet megcsinálni úgy, hogy az ember ráfeszül. Ki kell alakítani azt a nagyon finom egyensúlyt, amelyet nemrég egy Zoli barátomtól kapott idézet ír le: "Megragadni, ami adódik, anélkül, hogy erőltetni akarnék bármit is." Na, ennek az egyensúlynak a megtalálása, kiküzdése például szellemi teljesítmény, nem is kicsi. A futásról egyébként köteteket tudnék írni, és csak páran érzik, hogy mekkora szellemi tartalom van mögötte, viszont ők nagyon jól. Talán már egyszer mondtam Neked, hogy az ember fel tud fejlődni futásban odáig, hogy az emlősök nagy részét lehagyja, legalábbis hosszú távon, voltak futó népek, akik úgy ejtették el a zsákmányt, hogy addig futottak a vad után, üldözve, hajtva, míg az össze nem esett a fáradtságtól. Az az ember, aki reggel elindult vadászni, és végigfutotta az egész napját, és délután diadalmasan leölte az antilopot, amely akkor már mozdulni se bírt a kimerültségtől, hallatlan szellemi teljesítményt vitt végbe. Csak mi ezt a szellemi teljesítményt már nem fogjuk fel, és egyáltalán nem értékeljük, és írunk olyan baromságokat, hogy egy marslakó azt sem értené, hogy egyáltalán mitől tudunk mi még létezni. Nem csak Te, én is, mert jobbat én sem tudok, de közben azért próbálom kidörzsölni a csipát a szememből. Ahogy növök fel, úgy érzem, hogy alapvető kérdések vannak figyelmen kívül hagyva, és azt is, hogy az egész gondolkodásunk, az összes ítéletünk olyan aránytalanságokkal van megterhelve, hogy mindenki attól üvölt körülöttünk fájdalmában. Ki kell látni ezekből az elfogultságokból, ki kell látni, és meg kell érteni, hogy a számunkra kellemetlen jelenségek összességét pont azok a torzulások generálják, amelyekről most beszélek, és azért mondom, hogy nem Orbán, meg nem Putyin, mert az falra hányt borsó, amíg nem értjük, hogy az egész honnan lett, és hova visz minket. Magyarországon most nem történik semmi különös, egy réges-régóta egyensúlyát vesztett, és ezért halódó civilizáció igyekszik talpon maradni Európában, de ha alapjaiban nem tud megújulni, akkor x évtized múlva el fog tűnni a Föld színéről, ahol x egy elég kicsi valós szám, mert be fogják darálni bizonyos hatalmi körök, akik már most is ezen dolgoznak gőzerővel. Ez történik mindenütt, még Németországban is, Angela is adja lejjebb, az osztrákok is kerítést építenek, mindenütt minden csukódik be, rosszak a tendenciák, gyilkosabb a verseny, el nem hiszed, hogy az én cégemnél is mi minden változott meg csak azalatt a 17 év alatt, amióta ott dolgozom. De nem ezekre a hatalmi körökre, meg a tendenciákra kell ujjal mutogatni, mert attól nem lesz jobb semmi, hanem magunkra, mert a változtatás lehetősége bennünk van, nem bennük. Először nekünk kell megváltoznunk, mert ez a dolog úgy tényleg nem működik, hogy én nem akarok változni, csak a másik legyen olyan szép, amilyennek szeretném látni őt. Nem nem működik, soha és semmilyen relációban nem is működött, kár rá időt, energiát és szót vesztegetni. A fantazma, hogy ez lehetséges még mindig él sokunkban, de az attól még egy kapitális méretű átverés. Belátom, hogy csábító, belátom, hogy egobarát, csak nem életszerű, illetve végtelenül életidegen.

Akkor mi? (levél)

Egyébként pedig tényleg agylobot kapok attól, hogy összeraboljuk a fél világot, vagy a háromnegyedét, vagy a kilencven százalékát, kiirtunk annyi kultúrát, hogy száma sincs, elveszünk annyi életteret, hogy belehal a Föld, felborítunk annyi egyensúlyt, hogy lassan minden összedől, és utána kificamodott, nyakatekert filozofálgatások végén odakonkludálunk, hogy bocsi, de ez egy összetett jelenség. Bocsi, ez nem egy összetett jelenség, hanem egy gazság, meg egy zsákutca. Hihetetlen gyönyörűségek jöttek létre Európában, abban az Európában, amely elképesztő mértékben kizsákmányolta a egész világot, beleértve saját fiait és lányait is. Hihetetlen szellemi fejlődés zajlott le, olyan dolgokat találtunk ki, hogy az ember elájul, de az is hihetetlen, hogy milyen áron, és az is, hogy mennyire beárnyékolja az összes gyönyörűséget például az a mellékes körülmény, hogy tulajdonképpen most is egy pilóta játékból tartjuk el magunkat, mert többre nem vagyunk képesek. És az meg pláne hihetetlen, hogy ezekkel az alapellenmondásokkal mennyire nem akarunk szembenézni. Hogy ezeket a hazugságokat próbáljuk elmismásolni, elbújtatni olyan megvezetésekkel, hogy a "jelenségek"... Meg az iszlám! Na, az aztán a non plusz ultrája az agylobnak, mert az már tényleg akkora gazság, hogy olyat még nem hordott a Föld a hátán, és tudom, hogy mit beszélek! És ebben a levesben mindannyian benne főlünk, és valamilyen különleges bűbáj, rontás,  átok folytán senki nem akar kievezni belőle. Borzasztó az, amit művelünk, borzasztó! És mi lenne, ha ezt belátnánk? Mi lenne, ha tudnánk elfogódottságok nélkül, kiegyensúlyozottan nézni a műalkotásainkra, tudva, észben tartva, hogy hányan haltak meg értük. Mi lenne, ha ezt tudnánk, és elérzékenyülnénk legalább? Mi lenne, ha ezzel a tudattal hallgatnánk zenét, olvasnánk könyvet, és nem azzal, hogy a mi civilizációnk a csúcsok csúcsa. Mi lenne ha belátnánk, hogy kiengedtünk egy szellemet a palackból, amellyel most nem tudunk mit kezdeni, mert lassan teljesen beborít minket a gőze? Mi lenne, ha ezeket az alapvető felismeréseket megtennénk. Legalább látnánk, hogy mik vagyunk, legalább leszállnánk a magas lóról, legalább kigyógyulnánk a félistenség káprázatából, amellyel etetjük magunkat évszázadok óta. Legalább belátnánk, hogy ugyanolyan senkik vagyunk, mint az összes többi, és minden látszat ellenére, képtelenek voltunk, és még most is képtelenek vagyunk feltalálni a spanyol viaszt, és beállnánk a sorba azok közé, akik ezt a képtelenséget már régóta tudják magukról, illetve soha eszükbe se jutott, hogy az ellenkezőjét gondolják. Nem tudom, hogy hogyan lehetne máshogyan, nem tudom, mert én is ezer szállal kötődöm ehhez a rettenethez, de keresem a kiutakat, és keresni fogom az életem végéig. Legalább annyit tegyek, ha már mást nem tudok. Legalább hordozzam magamban a legyilkolt, tönkretett, megnyomorított milliók, tízmilliók, százmilliók fájdalmát, sikolyát. Legalább egy kicsi utat tegyek meg visszafelé, az egyensúlyok felé, legalább magamban, ha máshol már nem vagyok képes rá. Ahogy Radnóti mondta, hogy "magamban élem át már mindazt, mi hátravan", az a Radnóti akit a mi felvilágosult Európánk végighajtott a köves úton, ott írta ezt a sort is, a semmi határán, az a Radnóti, akinek az utolsó verseit, amelyekben meggyötört lelkéből tényleg minden feltört, egész véletlenül találták csak meg, úgy kellett kiásni a földből. Legalább hadd higgyek abban, amit Plutharkhosz mond, hogy amit magamban elérek, az megváltoztatja a világot, mert ha az se, akkor mi?

A fejlődésről (levél)

Nem érdekelnek a mesék a romlatlan természetről, semmi közöm sincs ezekhez a képzelgésekhez. Viszont voltak népek, amelyeknek a fejlődésében (ki tudja miért, ki tudja milyen hajszálfinom esetlegességek játékának köszönhetően) nem ugyanazok a határok lettek átlépve, mint a miénkben, és ettől a kultúrájuk és egyáltalán a lét egészéhez való viszonyuk is egészen máshogy alakult. Amit mondok az csak annyi, hogy a mi vizualitásunk, az a kép, mi innen látunk, nem az egyetlen és üdvözítő távlat, és ennek legyünk tudatában. Mert a gondolkodásunkat, meg egyáltalán az egész létmódunkat egy nagyon egyoldalú szellemi folyamat irányította, és semmi értelmes magyarázat sincs arra, hogy ezt a folyamatot, és benne magunkat többre tartsuk más folyamatoknál és más embereknél. Logikailag is teljesen hibás, és a világunk jelenségei sem támasztják alá, finoman szólva. És ez nagyon fontos, mert ennek az ellenkezője, vagyis egy hamis felsőbbrendűség annyira áthatja a tudatunkat, és annyira meghatározza a döntéseinket, hogy üvölteni tudnék a fájdalomtól, és üvöltök is!!! Ha ezekből a zártságokból nem tudunk kilépni. nem lesz XXII. század, és ehhez nem kell nagy gondolkodónak lenni, és nem kell elolvasni rengeteg könyvet sem. Ez olyan egyszerű, mint az 1x1.Ezek az alapvető kérdések, és amíg nem indulunk el ezek rendbetétele felé, addig csinálhatunk bármit, tehetünk akár gigantikus erőfeszítéseket bármilyen részterület problémáinak megoldása érdekében, lehetünk akkora tudósok, hogy szétrobban az agyunk, lehetünk akkora művészek, hogy mindenki elájul tőlünk, lehetünk olyan papok, hogy Jóisten is előre köszön nekünk, az összes munkánk meddő lesz, alig fog teremni valamit, mert mindent beárnyékol bennünk egy mély rendezetlenség, egy alap hasadás, egy óriási feltáratlan gennycsomó. Nem lehet felépíteni semmit sem úgy, hogy az alapja egy káprázat, egy légből kapott, semmilyen észérvvel és semmilyen tapasztalattal sem indokolható felsőbbrendűségi tudat. Ilyen nincs, és az a civilizáció, amely ezzel a tudattal gondolkodik magáról, halálra van ítélve. Nem azért, mert az összes többi jobb nála, nem azért, mintha létezne földi mennyország a kék vizű lagúnák partján, nem azért, mintha lenne egyetlen olyan ember is, aki ne hordozná magában azokat az ellentmondásokat, amelyek a mi gondolkodásunk világuralmához vezetett, hanem azért, mert mi sem vagyunk jobbak senkinél. Azért, mert sem a kultúránk, sem a hiper-szuper csúcstechnológiánk nem jogosít fel minket arra, hogy többre tartsuk magunkat a porba fingó bantu négernél. Szép, nagyon szép az, amit létrehoztunk, de ha ürügynek használjuk fel, hogy amiatt akár csak egy centivel is többnek gondoljuk magunkat bárki másnál, akkor a lét belső rendje szerint a pokol fenekére zuhanunk vissza a másodperc törtrésze alatt. (És ennek az összefüggésnek a felismeréséhez nem kell akadémiai szintű tanulmányokat folytatni, ez nem követel meg diplomát és doktori címet sem, ez egy teljesen más dimenzióban tárul fel, ez az ember létének egy olyan alapvető jellemzője, amelynek egyszerűségét minden tudóskodás csak takarja, a vitalitását pedig kiheréli.) Ahogy a farizeus is visszazuhant a semmibe, amikor a mellét verte ott a szentélyben, hogy ő, hát ő aztán... Ezért mondom, hogy egy óriási tudati változásra, egy hatalmas átfordulásra, újrakezdésre van szükség. Ezért mondom, hogy így nem lehet tovább menni, nem lehet azt tovább folytatni, amit most csinálunk. Nem lehet huszadrangú kérdéseken huzakodni addig, amíg sokkal fontosabbakat nem merünk feltenni. Ezért mondom, hogy ne fordítsuk meg a piramist, illetve ne a tetejénél kezdjük el építeni. Mert belemerülhetünk akármelyik cicomába, és tombolhatunk azon, hogy az a cicoma még nem elég szép, viszont ha közben az egész megy szét, akkor a cicoma teljesen jogosan a lőtéri kutyát sem érdekli. Egy homokvár gyönyörű tud lenni, de az első szél elfújja, vagy az első rossz gyerek széttapossa. Ez a civilizáció gyönyörű, de amíg tudatilag nem változunk meg, addig ezerrel tart, sőt erősödik általunk az a folyamat, amelytől egyre sebezhetőbbé válik. És ez így teljesen természetes, ez így csak az a közismert életciklus, amelyet már milliószor megfigyeltünk, mert minden meghal, ami nem tud megújulni. Minden és mindig, és ehhez nem kell egyetlen Nobel díjas elméletet sem összetákolni, csak körül kell nézni egy kicsit az életre, rá kell csodálkozni tiszta, gyermeki látással. Ez az életciklus a már százszor lejátszott lemez, millió-ezer ilyen életciklus zajlott már le, a különbség csupán annyi, hogy most már annyira egy háló az egész Föld, hogy nem tudnak a részek csak magukban összeomlani. Itt van a mi mostani helyzetünknek a nagy újdonsága, ebben a globális méretűvé fejlődött sebezhetőségben, és itt van a mi történelmi aktualitásunk. Ez a kérdés! Hogy akkor ebben nekünk most mi dolgunk van? Nézni, hogy milyen szépen dől el? Ezért lettünk? Vagy hitegetni magunkat, hogy nem is, mert majd lesz valahogy, és különben is izé? Meg nem is tudom, de ez az egész olyan ciki? Mert az ellenvetéseid körülbelül ezen a szinten mozognak. Vagy legalább nekünk észre kéne venni, hogy mit erősítettünk eddig, és mit nem kéne erősíteni ezután? Legalább nekünk észre kéne venni, hogy gyengék és éretlenek voltunk, és kritikátlanul vettünk át és alkalmaztunk hót halálos kitalációkat csak azért, hogy kicsit nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Legalább nekünk észre kéne venni, hogy milyen mocsokul menekültünk el valódi feladataink elől, és csaptunk be mindenkit saját magunkon kezdve. Ezért beszélek Neked évek óta arról, hogy ne Orbánnal, meg ne az aktuálpolitikával foglalkozz, mert az a felépítmény csúcsa, és egy olyan pici pont csak, amilyen nincs még egy a világon. Ezért mondom, hogy tágulj, lépj ki azokból az előítéletekből, azokból a kondicionáltságokból, amelybe a közeged belenevelt, vedd észre, hogy amit Te teljes igazságnak hiszel az csak zárt elv szerinti működési mód, amelyet minden rendszer igényel és kitermel, de távolról sem a valóság egésze, az csak egy szempont a húszból vagy az ötvenből, és annyit ér is, de többet nem, és ne tegyél rá több súlyt annál, mint amennyit érdemel! Vagy legalább ne tegyél rá őrült súlyokat, miközben a többire meg semmit sem teszel. Próbálj meg egy picit, csak egy egész picit más kultúrákban felnőtt emberek fejével gondolkodni, más kultúrákban felnőtt emberek szívével érezni. Éld bele magad abba, hogy mit érez az arab, amikor azt látja, hogy a hagyományos életterét elpusztítják, és veszik el tőle minden magyarázat nélkül, illetve a magyarázat csak annyi, hogy Te hülye vagy, mert nem vagy képes felfogni, hogy mi a fejlődés. Éld bele magad az ő helyzetébe, és rögtön világosabb lesz, hogy mért kell nekünk most az ISIS-szel háborúzni. Kimentem Oroszországba, ott dolgoztam tíz évig, és világosan látszott, hogy az a nép a kapitalizmus felfogásával képtelen azonosulni. Tessék-lássék csinálták ők az új rendszert, de a szívüket nem fogta meg. Mert az a kapitalizmus csak egy külső dolog volt számukra, amelyet a körülmények rájuk erőltettek. Mért van most Putyinnak akkora hatalma? Azért, mert a nyugat csak az olcsó piacot látta Oroszországban, meg azt, hogy milyen üzleteket lehet ott kötni. Azért, mert emberekkel így nem lehet bánni. És ezt nem fogjuk fel, csak szajkózzuk, hogy az egyetlen igazság a mi igazságunk, az az etalon, és ahhoz kell igazodnia mindenkinek. Hát nem! Ilyen nincs a világban, nem is volt és nem is lesz soha, és bődületes kínok származnak abból, és rettenetes torzulásokat gerjeszt az, ha valaki mégis ilyen ábrándokban dagonyázik! Az egyetlen igazság mindig egy őrült nagy eltévelyedés, egy őrült nagy hazugság és egy őrült nagy gazság. Lehet, hogy vannak zárt elméletek, amelyekből kijönnek egyetlen igazságok, illetve biztos, mert mindig is voltak ilyenek, de tojok rájuk! Nem akarok zárt elméletek útvesztőiben végképp elveszni, nem akarom azt hinni, hogy az üdvösség útja a magam kis kultúrájának az egekbe építése úgy, hogy közben tönkreteszem a Földet, a társadalmi, a mentális és a természeti környezetemet, és mellesleg egy csomó embert. Nem, ennél többre vagyok kitalálva, egész biztos, sőt egész biztos, hogy ennél mindenki többre van kitalálva. Nem ennyi az ember, ennél sokkal több mindenki. Menni kell, keresni kell az erőközéppontokat, mindenkinek a magáét, keresni kell a találkozásokat, mert azok, egyedül azok képesek alakítani valamit rajtunk, benne kell lenni a fókuszpontokban, ott, ahol szikrák gyúlnak, ott, ahol a tüzek fellobbannak, ott, ahol az élet szellemi értelemben megfogan. Nincs más út, nincs más lehetőség, nem vagyok kiválóbb senkinél, egy vagyok a hétmilliárd közül, és egy vagyok a sok-sok milliárd közül, aki valaha élt a Földön. A létmódon sem kiválóbb senki más létmódjánál, nincs semmi értelmes ok arra, hogy kiválóbbnak tartsam, illetve amint kiválóbbnak tartom, máris leszárad róla minden, és úgy enyészik el, ahogy a test elporlad a sírban. Itt kezdődnek a alapkérdések, és itt kezdődnek az árnyalt, finom, kiegyensúlyozott közelítések. És aztán lehet tovább menni, tovább finomítani, de nem úgy, hogy én már mindent tudok, és tessék rám úgy nézni, mint egy félistenre. Ez a félisten tudat úgy rajtunk van, és annyira áthat minket, hogy azt el sem lehet mondani. És ettől a félisten tudattól annyi potenciálunk marad letapadva, hogy azt szintén nem lehet szavakba foglalni. Pedig azokra a potenciálokra szükség lenne, nagyon nagy szükség. Most és máskor és mindig! De leginkább mégis csak most! Ebben a pillanatban!