Klímacsúcs

Tavaly télen a Bükkben kirándultam,
Egy szem hó nem sok, de annyi se volt,
Most pedig tele van a szóbeszéd azzal,
Hogy a Maldiv-szigetek el fognak tűnni,
És a nagy ausztrál korallzátonynak is
Meg van számláva minden perce

Ez a folyamat tehát törvényszerű?
Nem lehet elkerülni a gleccserek olvadását,
Vagy az óceánok vízszintjének életteret romboló,
Városok ezreit, emberek millióit sújtó emelkedését?
Megállíthatatlan e szomorú változás sor?

Amíg azt hisszük, hogy igen,
Addig persze...

Van sok olyan jelenség, amelyet törvényszerűségnek aposztrofálunk, és közben nem vesszük észre, hogy azok pont az aposztrofálástól válnak valóban törvényszerűséggé. Az önbeteljesítő jóslatok esetével állunk szemben ilyenkor, amelyek azért tudnak beteljesülni, mert a tudatunkban előzőleg már beteljesítettük azokat. Minden egyensúly vesztésként bemutatkozó esemény - legyen az akár a klímaváltozás, akár egy járvány, egy gazdasági válság vagy mondjuk az iszlám állam szörnyű devianciája - tudati zavarra megy vissza, a mi belső, tudati megborulásaink szövevényes rendszereiből keletkeznek és vetülnek ki a szemünk elé ezek a szörnyű képek. A világ körülöttünk csak azért pusztul, mert először is mi, emberek pusztulunk, és ez a belső, szellemi pusztulás materializálódik a körülöttünk lejátszódó jelenségekben. Ha el akarjuk kerülni ezeket a tragédiákat, akkor gondolkodásunk, eszmélésünk legbensőbb területeire figyeljünk elsősorban, és engedjük, hogy személyes jelenlétünk rendet tegyen bennünk. Ha vállaljuk, ha teljes egészében átéljük azokat a tudatfejlődéseket, amelyekbe egyébként az élethelyzeteink természetes módon is visznek minket, ha egészségesen és emberhez méltóbban fogunk gondolkodni, ha a felelősségtudat, az odaadás és a készség növekedési pályára áll bennünk, az átkos bűbájok is meg fognak törni kívül, és akkor majd nem kell annyi tragédiát látnunk magunk körül. Viszont ebben a tudatfejlődésben a ránk eső részt senki nem fogja helyettünk elvégezni. Ne számítsunk arra, hogy a rossz tendenciákat majd valaki más megállítja. Azokat nekünk magunknak kell megállítani, viszont amíg nem értjük meg valódi szerepünket, és létbeli kötelességeink elől mindenféle könnyebb utakon való járásba menekülünk, addig nem leszünk képesek rá.

Meg lehet venni?

A sziú indiánoknak nem kell az egymilliárd dollár (link)

A civilizált világ sarját meg lehet venni könnyen,
Ám őket nem! A természet adta rendet régóta ismerik,
Megtartják, sőt büszkén őrzik a "barbár" indiánok

Hát akkor most ki a megvalósultabb ember? A rézbőrű vagy a fehér?
Ilyenkor szoktam szégyellni, hogy én az utóbbiak közé tartozom...
Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát kívánok!

(Uff, én beszóltam!)

A civilizáció, mint kihívás

Borzasztó nagy kihívás számunkra az a civilizáció, melyet - például oly sok véráldozat, emberéletek millióinak elnyomorítása sőt feláldozása árán - magunk köré építettünk. Egy csomó jó dolgot ad ez az élettér, nem kell éheznünk, nem kell fáznunk, időnk egy részét fordíthatjuk másra is, mint az elemekkel való folytonos küzdelemre, melyet őseink a puszta életben maradásért vívtak, viszont közben szépen, észrevétlenül olyan virtualitásokba csúsztunk bele, amelyek teljesen kiölnek belőlünk alapvető érzékenységeket, és sok tekintetben állatibb szintre süllyesztenek minket, mint ahol valaha is voltunk. Mi lehet a megoldás erre a skizofrén helyzetre? Ezt a civilizációt itt hagyni nem igazán lehet, mert ezer-millió nagyon mélyen gyökerező szállal kapcsolódunk hozzá, viszont az sem megy, hogy megfeledkezünk minden másról, a vérünkben, az ereinkben ősidők óta csörgedező vágyakról, amely minket nem látszólagos, steril közegek, lefojtott, elsorvasztott életérzések felé irányítanak, hanem valóságos élmények, igaz érzékelések, mély találkozások, valódi lélek-tapasztalások átélésére sarkalnak. Ebből a kettősségből óriási feszültség származik, amelyet először is tudnunk, értenünk kell, mert ellenkező esetben egy csomó bennünk, emberekben lejátszódó folyamat előtt értetlenül fogunk állni, a folyamatok által létrehozott jelenségeket pedig teljesen félre fogjuk magyarázni. Tudnunk, értenünk kell, hogy milyen térbe kerültünk, és azt is, hogy ebben a térben milyen erők cibálnak minket. Ha elzárkózunk a tudás, az értés, a körülöttünk lejátszódó jelenségek okainak gondos feltárása elől, ha megelégszünk felszínes, ideologikus, előre gyártott, nem belül megérlelt, hanem kívülről ránk szuggerált válaszokkal, ezek az erők egyszerűen szét fognak szedni minket, fel fogják morzsolni az életünket, a társadalmainkat, fel fognak morzsolni minden vívmányt, amelyre most oly büszkén tekintünk, de amelyeken bizonyos hajszálrepedések már régóta igen jól kivehetőek. Nem értjük, hogy honnan van az a gonoszság, amely a ISIS-ben, meg a párizsihoz hasonló merényletekben tör utat magának? Persze, hogy nem értjük, mert nagyon nehéz kimondani, hogy belőlünk. Annak a civilizációnak az ellentmondásaiból, amelynek mi most - úgy mond - haszonélvezői vagyunk. Pedig, ha ezt nem mondjuk ki, és praktikusan csak annyit teszünk, hogy még több katonát és rendőrt küldünk az utcákra, akkor semmi más nem fog történni, mint ami eddig is történt, csak egyre fokozódó mértékben. Vagdalkozni fogunk magunk körül abban a hitben, hogy az majd megoldja a helyzetet, miközben benzinnel locsoljuk a tüzet, és aztán ámuldozunk, hogy mért nem alszok ki tőle. Lehet ezt csinálni, csak semmi értelme, illetve tovább rontja azt, ami már most is rossz. Aminek értelme lenne, az az ember maga felé fordulása, mert ott mindenki megtalálhatná a szükséges útmutatást. Mi ugyanis kis mikrokozmoszok vagyunk (vagy lehetnénk), és mindent lejátszunk (vagy lejátszhatnánk) magunkban. Mindannyiunk élete felteszi ugyanis az összes kérdést, és meg is adja rá az összes választ. Csak nekünk általában fontosabb a mi saját kis egonk, a saját kis biztonságunk, a saját kis szelleminek mondott, de azért nagyon földszagú rögeszmegyűjteményünk, mint az, hogy az igaz kérdések felé vezető szálakon elinduljunk. Pedig mindennek az utóbbiról kéne szólnia, hiszen nem azért születtünk meg, hogy parancsoknak engedelmeskedve programokat futtassunk magunkon (nem állunk messze attól, hogy mikrocsipeket ültessünk vagy ültettessünk magunkba), hanem azért, hogy emberségünkben fejlődjünk, bontakozzunk ki. És nem holnap, meg holnapután, mert nincs sok idő, mert már most is nagyon benne vagyunk a viharban. Sokan beszélnek arról, hogy a harmadik világháború már elkezdődött. Lehet, hogy ez így egy kicsit túlzó, illetve teátrális kijelentés, az viszont egészen biztos, hogy félelmetesen sok olyan ellentmondást hordozunk, amelyekről félelmetes, hogy mennyire nem akarunk tudomást venni. Ha ez nem változik meg nagyon gyorsan, akkor ennek a történetnek nem lesz jó vége...

A halál kalifátusa (komment)

A halál kalifátusa (link)

Jó kis cikk, de... Én még nem láttam olyan dolgot, ami csak úgy a semmiből jött volna létre. Halálszekták meg pláne nem születnek csiribú-csiribával, azoknak mindig van nagyon komoly előzményük, legfeljebb nem szívesen gondolkodunk el róla. Meg akarjuk érteni az ISIS-t? Jogos igény, de úgy nem fog menni, hogy, hmm, lássuk csak: "Pár elvakult arab túl sokat sétált a sivatagban, és napszúrást kapott?" Ugyanis elég valószínű, hogy ennél súlyosabb okok vezettek oda, ahol most tartunk. És az okok becsületes lenyomozása nélkül nekünk kuss van. Érted? Kuss! Addig ugyanis, amíg csak a felszínen csapkodunk, olyan harmatgyenge lesz minden érvelésünk, hogy azzal legfeljebb a körömrágásunkat tudjuk megmagyarázni, viszont képtelenek leszünk bárkinek is érdemi segítséget nyújtani. Mitől lett az ISIS? Mitől erősödött fel az iszlám fundamentalizmus? Milyen hatások indították be a lehetőség szintjén nyilvánvalóan mindenkiben ott szunnyadó devianciákat? Kik kapták az első sebeket? És kik ejtették azokat? Mitől lendült el ez az ördögi kör, és mitől tudott így bepörögni? Mi volt a mi részünk abban, hogy elindult? Semmi? Akkor máshogy teszem fel a kérdést! Voltunk mi haszonélvezői olyan folyamatoknak, amelyekből másoknak káruk lett? Igen, voltunk, legalábbis nagyon valószínű, mert itt Európában ez volt az általános tendencia... Akkor meg min csodálkozunk? Hogy valaki nem nyugszik bele olyan könnyen abba, hogy rossz lapot kapott, mint ahogy mi belenyugodtunk abba, hogy jót?

Szóval vannak itt elég súlyos kérdések, lehet min gondolkodni! Kérem szépen, nagyon kérem, ne csináljunk úgy, mintha ezek a kérdések nem léteznének! Mert léteznek, és a megválaszolatlanságuk rettenetes feszültségeket generál. Olyanokat is, amelyeknek robbantás és terror a vége.

Hol vagyunk mi?

Amikor a télen fűtött, nyáron hűtött irodámból lemegyek a minden szigetelést nélkülöző lemezfalú raktárba (ahol a kinti hőmérsékletnél télen jóval hidegebb, nyáron jóval melegebb van), mindig azt érzem, hogy ott dolgozó raktárosaink iskolázottságuk és fizetésük tekintetében talán nem, de sok más téren, például emberi megvalósulásuk tekintetében jóval előrébb járnak nálam. Kicsit vadak, de amilyen körülmények között élnek és dolgoznak, szükségük is van arra a vadságra. Az országnak ebben az északkeleti szegletében soha nem álltak igazán jól a dolgok, és ez nem annyira rajtam, sokkal inkább rajtuk csapódott le. Fizikai állományban lévő munkatársaim többsége nehéz sorsú, sok viszontagságban, nélkülözésben felnőtt ember, otthont, családot is nehéz körülmények közt alapítottak, de mégis annyi bizakodással és annyi életerővel vannak tele, hogy akár meg is irigyelhetném tőlük. Azok a helyzetek, amelyeken keresztülmentek, megedzették őket, olyan tapasztalatokat szereztek, amelyeket én nem, biztos, hogy sok mindenről többet tudnak nálam. Radnóti szavaival élve a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő bátorsága tükröződik rajtuk egy kicsit. Rajtuk, akikkel én nem vagyok egy súlycsoportban.

Ezek az érzések még erősebben ébrednek fel bennem akkor, amikor az Európát "elárasztó" háborús menekültekre gondolok. Menekülni az ágyúzások elől, ott hagyni majdnem mindent, otthont, sokszor családtagokat, belemenni a nagy semmibe, annyi rettenetes fájdalom és nyomorúság után gumicsónakokkal nekivágni a háborgó tengernek, az ismeretlennek egy jobb élet halvány, nagyon halvány reményében... Hol vagyunk mi azokhoz az emberekhez képest, akik mindezeket átélték, végigszenvedték, és akik mindezekben a fájdalmakban megmerítkezve erősekké és eltökéltekké váltak. Ha bennünk, európai emberekben csak ötöd akkora tűz égne, mint bennük, ha csak ötöd akkora elszánás lenne a szívünkben, mint amennyi az ő szívükben van, a városok főterein minden éjjel örömünnepet ülhetnénk. Mi sok finomságot, kimunkált tudást, dédelgetett érzést hordozunk, ők viszont olyan erővel és olyan tartással járnak-kelnek köztünk, amely nem terem minden bokorban. Viszont, ha egyszer már megtermett, nem is romlik meg könnyen, mert a menekültek a romlások jó részén már réges-rég túl vannak. Amit ők végigküszködtek, azt lehet, hogy mi soha nem fogjuk megjárni, mi soha nem fogjuk az ő látásuk mélységével szemlélni a világot. Elképzelni se tudjuk, hogy hogyan tudnánk életben maradni annyi hányódás után, amennyit nekik el kell viselniük, és - mindegy, hogy bevalljuk-e vagy sem - nagy terhet jelent nekünk, hogy ez így van, nekik viszont már nem, mert sok olyan falnak vannak már rég a túloldalán, amelyekre mi még innen nézünk csodálkozva, mint a boci az új kapura. Megint csak ugyanaz az érzés, amit az első bekezdés végén már leírtam, csak most többes számban és még hatványozottabban: nem vagyunk egy súlycsoportban velük, "könnyebbek", jóval "könnyebbek" vagyunk, mint ők.

És mivel "könnyebbek" vagyunk náluk, segíteni sem tudunk rajtuk. Mert segíteni az tud a másikon, aki emberi magvalósultságban előrébb jár nála. Aki nem ott tart, annak legfeljebb a másik tud segíteni. A szír, az iraki, az afgán menekült tud segíteni nekünk, mert megmutatja, hogy milyen az, amikor az ember úgy igazán akar valamit, és azért mindent megtesz, ami csak létezik. Szóval ezt rögtön el is lehetne tanulni tőlük. Egy pillanat alatt sok gondtól és sok szerencsétlenkedéstől szabadulnánk meg...

A szálakon

A szálakon nem végigmenni becstelenség,
Letérni róluk még akkor sem szabad,
Ha a színtiszta megszégyenüléshez vezetnek

Mert a színtiszta megszégyenülés is üdvösebb,
Mint feltáratlan üregek felett ünnepelni, miközben alant
Sziklát bont, követ tör, falat robbant, szakad szét
Pár holdkóros, tékozló eretnek

A lélek vágya

Még nem vagyok kész ember, még növekednem, alakulnom kell, és úgy, ahogy azt belső lényem kéri, azzal a fejlődéssel, amelyre a lélek vágyik bennem. Szükséges, hogy megtörténjenek velem bizonyos események, mert csak azok, és az azokból fakadó tanulságok képesek elég mélyen hatni rám. Nélkülük rossz beidegződéseim örökre megmaradnának, azok a leegyszerűsítés falak pedig, amelyeket valamiféle biztonságérzetért vagy egyéb könnyebbségekért építettem, vagy engedtem magamra épülni, nem omolnának le soha. Minden történést - legyen az, akár örömteli, akár fájdalmas - törekszem ezzel a felismeréssel és e felismerésből fakadó hálával fogadni. Indíttatásaimat követem, ám elállok azoktól, ha úgy érzem, hogy törekvéseim kimozdítanak önazonosságom erőcentrumából. (A saját erőcentrumából kimozdított ember ugyanis báb, belső tartás híján nagyon gyorsan idegen erők uralma alá kerül, vagyis manipulációk áldozatává válik.)

Génkezelt napfény

Génkezelt napfény?

Nem rossz, de van ennél jobb is,

Itt van például a virtuális becsület vagy

A tudatmódosított ál-identitások összetett fogalma
Hologram boldogság lebeg előtted, káprázat, nagy büdös semmi...

Jó lenne valami valódira is lelni, abban sokáig lenni,

Nehogy túl messzire essen
Fájától az alma

Beszippantva?

Beszippantva (link)

Nem tudom, mi kell még? Kristálytisztán látszik, hogy azokat az ellentmondásokat, amelyek az iszlám terror előretöréséhez vezetnek, itt, Európában mi magunk is hordozzuk, azokat a jelenségeket, amelyeket annyira szeretnénk kívülről érkezőnek láttatni, mi magunk is generáljuk. Nem az iszlám fundamentalizmus, hanem a kiüresedett, tartalmatlan kereszténység. Mi magunk, a legártatlanabbnak mondott, vagy magukat annak tartó családok sarjai is például. Minden előzmény nélkül, jól szituált közegben felnövő gyerekek mondják ki egyszer csak azt, hogy elég, köszönik, de nem kérnek többet ebből a gyönyörű cukormázból, és hagyják itt az egészet, és mennek el maguk se tudják, hogy hova, csak minél messzebbre ettől az őrült ürességtől, el ebből a rettenetes virtualitásból, amely itt körülveszi őket. Nem kéne ezen egy picit elgondolkodni? Nem kéne feltenni a kérdést, hogy akkor most mire elég az a jól szituáltság, amelybe gyermekeinket igyekszünk belenevelni, ahelyett, hogy becsületesen elmondanánk nekik, hogy a jól szituáltság önmagában édes kevés, mert az önmagában az emberi lét alapproblémái közül számosra képtelen megoldást kínálni? A demokrácia csúcsán álló nyugati társadalmak olyan hajszálrepedései, mint amilyenről a fenti cikk is szól, igen jól mutatják, hogy valami bűzlik Dániában. Mért nem akarunk ezen a szálon elindulni? Mért vonulunk el az elméleteink, a forma túlhangsúlyozásaink, a programozottságaink, különböző kisded játékaink védőbástyái mögé, és keressük a hibát mindenütt, csak magunkban nem? Amiről nem beszélünk, amire nem gondolunk, az nincs! Tényleg nincs? És amikor majd a mi házunk előtt fog bombát robbantani, akkor is azt fogod mondani, hogy nincs? Akkor többet fog robbantani. Addig fog robbantani, amíg el nem hiszed, hogy van. Mert ez az egyetlen vágya, kimondani, hogy "Jelentem itt vagyok, és nem akarom, hogy levegőnek nézz, mert eddig már milliószor annak néztél, és nekem ebből most már egyszer s mindenkorra elegem van!". Minden merényletnek ez az egyetlen mondanivalója. Nem hallja meg senki a bombák robbanásában ezt a jajkiáltást? Ha nem hallod meg, akkor öntudatlanul talán, de Te is bombákat telepítesz emberi szívekbe, hogy ott robbanjanak fel először, és utána majd az anyagi világban is. (Ott ugyanis csak az tükröződik vissza, ami a szívekben már réges-rég lejátszódott.)

Beszippantja? Kérem szépen, ahol nincs űr, nincs vákuum, nincs légüres tér, ott nem lehet beszippantani senkit. Ha Európa tudná, hogy mit akar, akkor a lányai és a fiai is tudnák, és akkor ezeknek a fiúknak és lányoknak nem kéne hiányérzetük égő fájdalmára máshol keresniük gyógyírt. Mert itt most űr van, talajvesztettség van, káprázat hegyek vannak, a személyes jelenlétből való kiszakítottság van, és ezt páran már érzik, még akkor is, ha nem jól reagálják le, mivel soha senki nem segített nekik, hogy elkeseredésükből fakadó problémájukat jól oldják meg, haragjukat, dühüket jó mederbe tereljék. Nem szégyelljük magunkat emiatt? Tényleg mindent megtettük értük. Dehogy tettünk, még csak nem is értjük őket.  Az ókori görög demokrácia örökösei, Szókratész örökösei állig felfegyverkezve őrzik Párizst, Brüsszelt, Hannovert a barbár hordáktól... Ennyire futja abból a szellemi hagyományból, amelyen mindannyian nevelkedtünk? Ezeknek az örökösöknek már fogalmuk sincs arról, hogy honnan jöttek, és teljesen képtelenek fiaik és lányaik elé olyan célokat kitűzni, amelyért ők érdemesnek fogják találni az életet. Mert jóformán egyetlen cél van forgalomban, a jólét kába bódulata, meg az anyagi biztonság önző kuporgatása, de hát az nagyon szűk cél a léleknek, a lélek sokkal-sokkal többet akar, fejlődni, nőni, kiteljesedni vágyik, és ha arra nem képes, mert nem kap hozzá semmilyen impulzust, akkor egyszerűen megőrül. Ha ezt senki nem érti meg, és senki nem közvetít a talajvesztett fiatalok felé olyan valódi célokat, amelyekért érdemes élni, sőt akár meghalni is, akkor azok a fiatalok teljesen érthető módon elmennek, és megpróbálják megkeresni azokat a célokat máshol, és fognak találni olyan kufárokat, akiknek nagyon jól fog jönni az ő szerencsétlenségük, mert a saját szerencsétlenségüket is rég beleforgatták már a háborúba, hogy történjék valami, és ha már ők nem tudnak épülni, akkor legalább pusztuljanak sokan másik is.

Keresztény világ, keresztény Európa! Vigyázz, mert el fogsz hullni, vigyázz, mert nem tudod, mit akarsz, vigyázz, mert nem gondolsz bele az ellentmondásaidba, és ezzel a viselkedéseddel csak fokozod a feszültséget, amelytől már most is recsegnek az eresztékeid. Szembesülj magaddal, lásd meg, hogy mit nem adtál meg gyermekeidnek, és értsd meg, hogy mért keresnek ők máshol értelmet az életük számára. Értsd meg, amit nem akartál megérteni soha, öleld magadhoz azokat a fiaidat és lányaidat, akik még itt vannak, és mutasd meg nekik, hogy itt is érdemes élni, itt is lehet szeretni, vannak nagy lehetőségek, a lelkük itt is ki tud bontakozni, itt is tudnak égni, nőni, naggyá válni, felmagasodni, égig érni akár, ha akarnak. Mutasd meg nekik ezt az utat példáddal, az áldozatoddal, a Te saját törekvéseid tisztaságával és mélységével. Ha majd ezt érzik maguk körül ezt a tüzet, ha lesz inspiratív, repítő szellemi közeg, fejlődés, kibontakozás, növekedés számukra, akkor be fognak állni ők is ebbe a közegbe, és ők is oda fogják tenni magukat mindenkiért. Legyen nekik itt olyan út, amelyen járhatnak, és akkor nem fognak elmenni sehová.