Esszencia

Előszó

Az itt következő írássornak elég kevés esszenciális jellege van, címét inkább arról a törekvésről kapta, amellyel életem egy fontos útkereső szakaszának lezárásaként szerettem volna összefoglalni pár tanulságot, viszont a tömörség, a szintetikusság tekintetében lényegében teljes kudarcot vallottam. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a kísérlet nem volt hiábavaló, legfeljebb majd egyszer meg kell ismételnem, ha valóban szeretnék valami esszenciálisat létrehozni, bár az utóbbi kivitelezhetőségével kapcsolatban azért komoly kételyek fogalmazódnak meg bennem, hiszen bármit leír az ember, azt másnapra tulajdonképpen túlnövi. Olyan ez, mint egy szoftverfejlesztés, mindig jelennek meg új verziók, de soha senki sem gondolja komolyan, hogy egyszer egy tökéletes, kész, végleges végleges változat is előáll majd. Hát, az én kis esszenciám is csak egy 1.0-ás változat, aztán majd meglátjuk, hogy követni fogják-e a frissítések. Talán igen, de nem biztos, mert az életben nem csak írni kell, van egy csomó más terület is, ahol jól kell teljesíteni. A minket körülvevő tér sokdimenziós, vagy egy másik hasonlatot segítségül híva, a bölcs ember egyszerre több vasat is tart a tűzben. Én is igyekszem egyszerre több vassal dolgozni, már csak azért is, mert azok a vasak hatnak egymásra, ha az egyik tüzet fog, a másik is hajlamosabb felizzani. És ez egyben talán az írás legnagyobb értelme is, segít nekem abban, hogy tüzet fogjak, amire - azt hiszem - még mindig elég nagy szükségem van. Sőt gyanítom, hogy a világnak is :-)!

Várj reám - Konsztantin Szimonov verse

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell...
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jó barát már egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott. 

--------------------------------------------------------

Alapvetések

A szabadság egyet jelent a felelősséggel.
Ezért retteg tőle minden ember. (G. B. Shaw)

Manapság sokat beszélünk a szabadságról, de azt hiszem, hogy még nem értjük e szó jelentését egészen. Valakit el lehet engedni, de lehet őt magára hagyni is, és a kettő nem ugyanaz. Ha valakit magára hagyok, akkor lemondok róla. Ez egy negatív értelmű elválás, nem teszek mást, mint menekülök az elől a szomorúság elől, hogy képtelen vagyok, vagy nem akarok kiküzdeni magamból egy megoldást vele valamilyen köztünk felmerült problémára. Ha viszont a lába elé teszem azokat a közösen megélt helyzeteinkből természetesen adódó inspirációkat, amelyek bennem megszülettek, és aztán hagyom, hogy azokból - ha akarja - ő maga rakja össze, építse fel a saját szintézisét, sőt időt, türelmet és belé vetett bizalmat áldozok azért, hogy ezt valóban megtegye, miközben magam is elvállalom az érés, az emberi fejlődés soron következő stációit, akkor egy pozitív értelmű elválást gyakorolok. Ennél tovább nem lehet menni, mert lehajolni az inspirációkért neki magának kell, azt a mozdulatot nem végezheti el helyette senki. A meghajlás az, hogy megérti és vállalja a saját részét a történetben, a meghajlás az ő saját nekiindulása, amely nem váltható ki semmivel. Ha az nincs, akkor nincsen semmi, bármekkorát is löknék rajta, saját nekiindulás nélkül hamar megakadna ismét, sőt lehet, hogy még rosszabbul járna, hiszen a csak kívülről kiváltott súlytalan, felszínes áthelyeződések kontinuitás hiányokat hagynának hátra benne, lelki, szellemi értelemben vett cisztákat, olyan üregeket, amelyek csak ideig-óráig tudnának megmaradni, és utána elkerülhetetlenül beomlanának. De nem lenne más akkor se, ha a szabadság hamis értelmezésének ürügyén nem tennék semmit, hiszen az az esélyek teljes felszámolását jelentené. Nem várhatom el senkitől, hogy a két szemem csillogásáért higgyen nekem, viszont, ha a konfliktus kerülés erényét túlmisztifikálva nem utalok semmire, akkor sem várhatom, hogy valaki meghalljon belőlem bármit is, illetve ne csak meghalljon, de helyén való súllyal szerepeltessen is abban a fejlődésben, amely őt, mint embert jellemzi. Interakcióink akkor működnek jól, ha azokat a semmi és a túl sok adása közti egyensúlyra való törekvés határozza meg. Mindent ami szükséges, és ami az adott pillanatból természetesen következik, mindent, ami nem más, mint az inspirációink másik lába elé helyezése, de semmit se, ami azon túl van, semmit olyat, amivel az ő lehajolását próbálnám pótolni, vagy sürgetni. Ebben az egyensúly törekvésben - melynek hatékonysága önzetlenségünk fokával arányos - mindenki tisztul és jobbá válik.

-----------------------------------

Ahhoz, hogy az ember önállóan, szabadon tudjon gondolkodni, ahhoz, hogy a saját életét élje, vagyis azt az életet, azt a csodát, azt az egyszeri és megismételhetetlen összetettséget, amelyért megszületett, lénye minden összetevőjét mobilizálnia kell, és ennek egyetlen egy módja van, a szenvedélyes odaszánás, amellyel felajánlja magát saját léte kibontakoztatására. Ha ezt nem teszi meg, gondolkodása, sőt egész szellemisége csak ellesett fogalmi struktúrák szálainak öncélú szövögetése marad, mások által létrehozott sémák segítségül hívása, üveggyöngyjáték, menekülés léte teljességének átélése elől. Ebben a menekülésben összes idejét a közege által rátelepített programozottságok tudattalan futtatásával, illetve azok tudattalan tovább közvetítésével fogja tölteni, a körülötte lezajló folyamatoknak nem alakítója, csak kiszolgálója és elszenvedője lesz, el fogja vesztegetni eszmélése esélyeit, parlagon fogja hevertetni összes olyan - nagyon is létező - adottságát, melyek kiaknázása által elérhetné, hogy a világ jobbá és igazabbá váljon tőle...

-----------------------------------

Lehet, hogy egyszer majd lesz egy tökéletes forma, amely teljes egészében ki fogja fejezi a belső tartalmat, de amíg nincs, addig nem az a dolgunk, hogy egy meglévő, még tökéletlen formavilágban megpihenjünk, hanem az, hogy a forma és tartalom között megmutatkozó feszültségben égve, azt elszenvedve, azt megharcolva tartalmilag egyre többé váljunk. Lehet, hogy egyszer majd valaki teljes összhangban lesz magával, vagyis szíve legbensőbb vágyaival, de amíg nincs ilyen ember, addig nem az a dolgunk, hogy kívülről ránk telepített, idegen, nem hozzánk tartozó, nem minket magunkat kifejező módon építkezzünk, hanem az, hogy saját legigazibb, legbensőbb, legszemélyesebb indíttatásainkat feltárjuk, megértsük, majd megtapasztaljuk azokat a feszültségeket, sőt ütközéseket, amelyek ezen indíttatások és a környezetünk ránk gyakorolt hatalmi törekvései között keletkeznek, és az így adódó fájdalomban, illetve azt átélve majd legyőzve tisztábbakká, viharállóbbakká, összességében pedig szabadabbakká és szeretőbbé váljunk. Ez a férfi útja...

 

-----------------------------------

Eddigi életem folyamatos küzdelem volt azért, hogy a körülöttem lévő világ egészével jó viszonyba kerüljek, és azt hiszem, nem lesz ez máshogy hátralévő időmben sem. (Nem bizonyos működési módokról, nem jelenségek, szellemi irányzatok többé-kevésbé önkényesen kiválasztott köréről, nem egyes ember csoportokról beszélek, mert a világ valahogyan kiválasztott részeivel jó viszonyba kerülni nem nagy művészet, a hangsúly itt valóban az "egész" szón van, mert az igazi kihívás abból fakad.) Akárcsak a növények, én is folyamatosan törekedtem a fény felé, viszont el kell ismernem, hogy közben menekültem is vissza a különböző fészekmelegségek kényeztető, babusgató látszat biztonságának ködébe. Mindazon által mégsem akarok nagyon haragudni magamra ezért, és másra sem, aki ugyanazt teszi, önmagunk állandó hibáztatása ugyanis érésünk, személyiségfejlődésünk fontos folyamatainak lejátszódását lehetetlenítené el. Be kell látni, hogy a közeg, amelyben élünk, nagyon messze van a tökéletestől, és főleg fiatalabb korunkban - amikor még tudattalanabbak és ezért védtelenebbek vagyunk - rengeteg olyan sérülést okoz nekünk, amelyet utána csak kínkeservesen tudunk részben fel-, illetve a sérülések elszenvedését legalább valamennyire beismerni. Pedig ezek a fel- és beismerések borzasztó fontosak, azok nélkül ugyanis csak külső hatásokra visszamenő, tudat alatt futó programok játékszerei lehetünk, azok nélkül nem teszünk egyebet, mint hogy valamilyen formában, valamilyen önbecsapás mentén tovább közvetítjük, tovább hárítjuk, másokra sugározzuk a minket ért zavarokat. Nagyon messze vagyunk a jótól, de nem szabad túl sokat foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ezért mekkora részben terheli a felelősség azokat, akik között felnőttünk, és mekkora részben terhel minket magunkat, hisz erre kérdésre lehetetlen választ találni, illetve most nem ennek a kérdésnek van időszerűsége. Nyugodjunk bele abba, hogy a jelen pillanatnak nem az ítéletről és nem is a felmentésről kell szólnia, hanem az útról, amelyen járunk. Nyugodjunk bele abba, hogy a jelen pillanat nem a bizonyítványok átvételét célozza, hanem a tudás elsajátítását, és inkább igyekezzünk előre haladóak lenni egy tágabb értelmezés szerint, mint hibátlanok valamilyen szűkebb gondolatiság szempontrendszere alapján.

-----------------------------------

1962-ben születtem Magyarországon, vagyis egy olyan országban, ahol a rendszerváltásig sajátosan keveredett a vasfüggöny mögött elterülő nyugat-európai jóléti államok ígérete és a kelet-európai földszag. Gyermekkorom és ifjúságom meghatározó vonulata volt a civilizált emberré válás (mely követelményt a környezetem azért támasztotta, hogy majd boldogan éljek), és annak a felsőbbrendűségi tudatnak az elsajátítása, amely a civilizált embert évszázadok óta jellemzi. Mind a kettőt elég jól teljesítettem, bár az átlagosnál azért több lyuk keletkezett a történetemen. Aztán egy életközépi válság ébresztett rá arra, hogy mennyire nem vagyok tisztában a körülöttem zajló folyamatok mibenlétével. Most már úgy látom, hogy a lassan monopol helyzetbe kerülő európai gyökerű civilizációt és annak felépítményeit rettenetes ellentmondások terhelik. Óriási felfedezéseket, hihetetlen technológiai, sőt bizonyos értelemben társadalmi fejlődést is hozott ez a kulturális közeg, elképesztő géniuszokat, nagy gondolkodókat, sőt nagy embereket adott a világnak, de mellette rettenetes pusztításokat is végzett, és azt gondolom, hogy lassan kikerülhetetlen lesz az - előbbiekkel ellentétes előjelű, de abszolút értékben velük összemérhető - utóbbiak borzalmával való szembenézés is. Miközben bizonyos dimenziókban szinte felfoghatatlanul messzire jutottunk, más dimenziók tekintetében a rájuk való legminimálisabb érzékenységünket is elvesztettük, és ennek a kifejletnek már ma is nagyon sok kezelhetetlen, vagy legalábbis erősen annak tűnő probléma a "produktuma". Ez a szörnyű kiegyensúlyozatlanság, ha tovább kulminálódik, teljesen elszakíthat minket az emberi természet alapvető realitásaitól, mely folyamatnak egyáltalán nem meglepő következménye lehet akár egy globális méretű összeomlás is. Feladatomnak érzem a külső formai jellemzőinkben és a különböző rendszereinkben is visszatükröződő zártságaink meghaladását, a gondolkodásom, a szemléletem, a létmódom mérlegre tételét, és azoknak a bennem lévő falaknak a lebontását, amelyet eddig - hogy azok bizonyos kellemetlenségektől megvédjenek - inkább csak építettem. Ezer szállal kötődöm ahhoz a kultúrához, amelyben felnőttem, és az ezer szál jó része bizonyára az életem végéig ki fog tartani, de az ember földi továbbélésének zálogát mégis abban látom, hogy hajlandó lesz-e átsúlyozódni. Egy egyre mesterségesebb, egyre virtuálisabb, egyre káprázatosabb ál-valóság szolgálata helyett lesz-e benne hajlandóság, nyitottság, távlat, hogy újragondolja magát. Ahelyett, amit most csinál, hogy külső rendszerekbe helyezi bizalmát és külső erőforrásokat él fel, lesz-e bátorsága elindulni saját maga felfedezésének útján, lesz-e ereje elengedni azokat a hatalmasságát hirdető tévképzeteit, amelyekhez ma még - gyengeségének lehazudása végett - kénytelen foggal s körömmel ragaszkodni, lesz-e alázata a világ fejlődését saját belső fejlődésével, saját sok spektrumú szellemi növekedésével, saját teljességének kibontakoztatásával szolgálni. Meri-e vállalni azt, ami ellen ma még szinte zsigerből, az összes idegszálával tiltakozik, a lét egészével való személyes találkozást, a tüzet, mely mindent bevilágít, sőt mindent megolvaszt, mindent megtisztít és mindent megindít benne.

-----------------------------------

Végre van egy pápánk, aki egy picit érzi, hogy ez így egy nagy nulla, és köze sincs ahhoz, amit tennünk kéne. Végre van egy pápánk, aki egy kicsit kezd ráérezni azokra a rettenetes ellentmondásokra, amelyek az egész civilizált világot terhelik, kezd egy kicsit ráérezni arra, hogy itt mindenki okos, illetve ki se lát az eszéből. Nem mondom, hogy könnyű leszakadni a fáról, az ősembernek se volt könnyű, de most körülbelül egy olyan rendű változásra van szükség megint, mert ha nem lépjük meg, akkor ennek a csodálatos civilizációnak, ennek a szép, új világnak, amely azért kinevelt magából pár Homéroszt, Bachot, Mozartot, Michelangelo-t, Thomas Mann-t, József Attilát, és amelyért mellesleg százezrek, milliók haltak meg, szóval ennek a gyönyörű kultúrának, ha így folytatjuk tovább, körülbelül reszeltek. Akkor jönnek a kínaiak, és felvásárolnak, vagy jönnek az arabok, és szétlőnek minket. Még nem tudom, hogy milyen szavakat kéne kimondani, de azt már tudom, hogy milyen tévképzetek terjedését nem akarom erősíteni még véletlenül se... (levélrészlet)

-----------------------------------

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy mi keresztények (hadd fogalmazzak így, hisz a kereszténység meghatározó vonulat volt Európa fejlődésében és egyáltalán a Földön lassan kizárólagossá válni akaró európai gyökerű berendezkedés elterjedésében) létrehoztunk egy egyedül a kapitalizmus nevű gazdasági teljesítmény fokozásra kihegyezett piramisjátékból táplálkozó civilizációt, amely szenvedést, sőt haragot és gyűlöletet is kivált mindenütt, ahol az emberek még nem lettek eléggé tudat módosítva általunk, és ebben a világban mi, az úgynevezett civilizált emberek próbáljuk eljátszani az Istent csak azért, hogy a fenntarthatatlanul erőforrásfaló technológiai berendezkedésünkhöz ki tudjuk aknázni a Föld kincseit és az emberek munkaerejét ott is, ahol azt eddig még nem aknáztuk ki teljes egészében, és ha valakinek ez nem tetszik, akkor azt lelőjük, mert ő a gonosz, mi pedig a jók, ez zajlik a különböző arab válságzónákban például, de egyébként évszázadok óta nagyjából az első gyarmatosításoktól kezdve, viszont a szemlélet maga még annál is sokkal régebbi. Ne feledjük azonban, hogy a gazdasági teljesítmény fokozásának vannak határai, és valahogy akkor is kell majd élni, amikor azokat már elértük.

-----------------------------------

Ez itt a halál civilizációja és egyben a civilizáció halála is. Na, jó, nem kell azért nagyon megijedni, hiszen csak játszom a szavakkal. Viszont az biztos, hogy most már tényleg egy fordulóponthoz érkezünk...

--------------------------------------------------------

Fordulópont

My fake plants died because
I did not pretend
to water them.
(Mitch Hedberg)

Ta deuxieme vie commence
quand tu comprends
que tu n'en as qu'une seule

Always remember

that you are absolutely unique.
Just like everyone else.
(Margaret Mead)

A féligazság teljes hazugság.
(zsidó bölcsesség)

Egyszer majd minden elborul,
és nem marad más,
mint a futás
és a szembenézés
egy bomlott világgal,
mely lehetne másmilyen is,
ha nem hazudnánk folyamatosan mi is.

Nem az a legfontosabb, hogy mit csinálsz.
A legfontosabb az, hogy mi tud megtörténni veled.

Minden rendszernek
van egy természetes életciklusa.
Megszületik, növekszik, tündököl, hanyatlik, elhal.
Még a csillagok is bejárják ezt az utat, pedig bennük
semmilyen biológiai értelemben vett élő sincs.

Nem tudom,
hogy a fogalmi gondolkodásra
épülő nyugati civilizációval kapcsolatban
mért nem merül fel bennünk egy ilyen életciklus lehetősége.

Mért erőltetünk olyan létmódokat,
amelyek ehhez a tiszavirág életű struktúrához kapcsolódnak,
és mért nem figyelünk sokkal többet az emberi lélek mélységeire,
ahol a teljesség és az örökkévalóság tengerének
hullámai fodrozódnak?

A kérdés nem az, hogy ez a civilizáció megmarad-e vagy sem.
A kérdés az, hogy mi születik meg bennünk,
amikor civilizációnk örökkévalóságába
vetett hitünket elengedjük.

A fehér ember számára
a világ élettelen tárgyak halmaza.
Az indián számára a világ megszólítható,
szolgálható, szerethető, sőt nevelő,
tanító, fejlesztő, szerető
személyes, élő
valóság.

Ne mérjük magunkat ideig-óráig tartó aktualitások követelményei
által kifeszített koordinátarendszerek tengelyei mentén.
Törekedjünk inkább arra, hogy megismerjük
az egyetemeset és az örökkévalót, és megértsük,
hogy a világban való jelenlétünk által
életünk minden pillanata
találkozássá válhat

Tanuljon meg az ember

a maradandóra nézni a változóban és a mulandóban,

tanulja meg, hogy nem azért van itt, hogy fizikait alkosson,

hanem azért, hogy lelkileg alakuljon
(Ralph Waldo Emerson)

Minél kevesebb elv,
minél több szeretet!
(Pikler Emmi)

Nem csak annyi a dolgom, hogy jót tegyek.
Sok jó van, de azok nagy részét
másoknak kell megtenniük.

 Nekem azt a jót kell tennem,
amely belőlem fakad, amelyiknek az eredeténél
pont én vagyok, amelyiknek a megtételére pont én lettem kitalálva.

Nem tudom,
mért közvetítünk eltorzított üzeneteket?
Milyen alapon tartjuk fontosabbnak ma megjelenő,
de holnapra elporladó aktualitásokhoz kapcsolódó ítéleteinket
az örökkévaló felé vezető út keresésénél?

És főleg azt nem tudom,
hogy mért beszélünk úgy, mintha nekünk magunknak
kisebb részünk lenne a körülöttünk lévő zavarok keltésében,
mint bárki másnak?

Milyen alapon toljuk el
a felelősséget magunktól?
Hisz az Úr akár egy igazért is
megkegyelmezne Ninivének…

Azt tanultátok, hogy a gyilkost karddal végzik ki,
a tolvajt keresztre feszítik, a parázna nőt pedig megkövezik.
Én azonban azt mondom nektek, hogy ti sem vagytok
mentesek a gyilkos, a tolvaj és a parázna nő
bűnétől, és amikor testben megbüntetik
őket, a ti lelketek is elsötétül.
Bizony a bűntetteket
soha nem egyetlen férfi
vagy nő követi el.

Valamennyi bűntettet
valamennyien elkövetik.
És aki megfizeti a büntetést, talán a ti
bokátokon függő láncon tör el egy szemet.
Meglehet fájdalmával a ti múló
örömötök árát fizeti meg.
(Khalil Gibran)

Ne képzeld magad se ártatlannak, se túlzottan bűnösnek!
Ha e két szélsőséges képzet bármelyike megkísértett,
az annak a jele, hogy külső hatalmi manipulációk hálójába estél.

Életed során sok kosz rakódott Rád,
de a koszrétegek le is tudnak kopni Rólad.
Tisztán születtél, tisztán is menj el!
Úgy igazságos :-)!

Ha boldog akarsz lenni, legyél az!

(Lev Tolsztoj)

Mindenki annyira boldog,
amennyire elszánta rá magát.
(Abraham Lincoln)

Az a tevékenység, amelyhez
az ember a határtalan szeretet
szenvedélyével lát hozzá,

felemeli őt.

Az a tevékenység, amelyhez
az ember nem a határtalan szeretet
szenvedélyével lát hozzá,

lehúzza őt.

Ez a két lehetőség létezik és semmi más.

Valami vagy emelkedik vagy süllyed.
Stagnálás nem fordulhat elő.

You must do the things
you think you cannot do
(Eleanoor Roosevelt)

A sikeres kísérletet
ismételd meg!

Ha küzdesz veszíthetsz,
Ha nem küzdesz, veszítettél

A világ annyit változik tőlünk,

amennyit mi magunk
hajlandóak vagyunk
változni érte. 

Ahol eltörtél,
ott leszel erős.

Én is azt akarom,
amit mindenki más,
csak jobban.

Az nem lehet, hogy valami történik körülöttünk,

miközben személyes létünk belső síkjain
nem történik semmi lényeges.

Interakcióink
nem anyagi kölcsönhatások,
minden cselekedetünk szellemit formáló,
lelket emelő munka, és soha nem jöhetünk ki belőlük "sértetlenül",
soha nem jöhetünk ki belőlük ugyanazzal a személyiséggel,
amelyikkel nekiláttunk az adott feladat elvégzésének.

Ha egy tett
minket, magunkat
nem változtat meg jelentősen,
akkor nem hordozhat igazi értéket,
nem juthat el a lélek, a létezés mélyre,
csak a felszínen vált ki hullámokat,
azok azonban hamar elhalnak.

A lényeges változások
a mi lényeges változásunkat
is igénylik... 

Egy hosszú futás ugyanazért nehéz (és ugyanazért felemelő is),

mint az összes többi komoly dolog, amely az embert élete során éri.

Olyan falakon viszi át őt, amelyek mögé utána már
nem tud visszahúzódni.

Az egyetlen valódi fejlődés
az ember kibontakozása,
vagyis a mi jobbá válásunk.
A világ fejlődése is abból táplálkozik.

Nagyon félrevezető az,

amikor a fejlődésről technológiai,
gazdasági, társadalmi értelemben beszélünk,
mert ilyenkor nem mondjuk ki a lényeget,
eltereljük a figyelmet
a fejlődés szó
valódi tartalmáról.

Ami mögött nincs ott az ember fejlődése,
az nem nevezhető igazi gyarapodásnak,
ami mögött nincs személyes kibontakozás,
valakik továbblépése, valakik személyes előbbre jutása,
ami mögött nincs ott egy olyan esemény, hogy valakik valamilyen gátat
legyőztek magukban, és azáltal egy megvalósultabb,
nagyobb energiájú létállapotba jutottak,
az lehet, látványos vagy mutatós,
de valójában megalapozatlan,
mint a homokra épített vár.

Ne bízz az ilyen várak

megtartó erejében,

mert nem állnak ellen semminek,
lerombolásukhoz szinte ellenségre sincs szükség,
hiszen belső feszültségeik minden eresztékét meggyengítik,
és attól olyan sérülékenyekké válnak,
mintha csak kártyalapokból épültek volna fel.

Az ember legyen hű
az igazi természetéhez. (Cooper)

Problémáinkat
nem oldhatjuk meg
ugyanazzal a gondolkodásmóddal,
mint amelyikkel létrehoztuk azokat. (Albert Einstein)

Nagyon szép,
hogy megalkottunk egy civilizációt,
de az már kevésbé szép, hogy nem látunk túl rajta.

Kérlek Benneteket, amennyire csak tehetem,
hogy legyetek türelmesek mindazzal szemben,
ami még rendezetlen a szívetekben.

Törekedjetek szeretni magukat a kérdéseket,
mindegyiket úgy, mint egy bezárt ajtót,
mint egy könyvet, amelyet idegen nyelven írtak.

Egyelőre ne keressétek azokat a válaszokat,
amelyekre még nem vagytok készen,
mert nem tudnátok valóságra,
életre váltani azokat.

Pedig pont arról van szó, hogy mindent élni kell.
Most csak a kérdéseiteket éljétek, és talán pont attól,
hogy ezt teszitek, egy nap szinte észrevétlenül
a válaszok is kirajzolódnak majd. (Rilke)

Szívetek rejtett forrásának
fel kell törnie, és ami feltört,
annak zúgni, futnia kell a tenger felé.
Határtalanságotok mélységeiben rejlő kincseitek
feltárulni vágynak szemeitek előtt, de ne nyúljatok mérlegért,
hogy lemérjétek az ismeretlen kincsek súlyát.

Tudásotok legmélyét soha ne mérjétek meg mérőléccel,
vagy ónnal, hisz tengerek vagytok,
kimérhetetlenek és végtelenek.
Ne mondd, hogy megtaláltad az igazságot,
mondd inkább azt, hogy megtaláltál egy igazságot.
Ne mondd, hogy megtaláltad a lélek útját.
Mondd inkább azt, hogy megtaláltad
a lelket, aki utadat járja.

Mert a lélek minden úton jár.
A lélek nem egy vonalban halad,
és nem úgy nő, mint a nádszál.

A lélek kibontakozik, pont úgy, ahogy
a lótuszvirág számtalan szirma nyílik. (Khalil Gibran)

Azt hiszem, hogy nagyon sok olyan lehetőségünk van,
amelyet ma még egyáltalán nem vagy csak alig aknázunk ki.

Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni,
tisztába kéne kerülnünk
jelenlegi gondolkodásunk korlátaival,
és be kéne mérnünk, hogy milyen veszteségek érnek minket,
ha a korlátainkra vonatkozóan nem teszünk fel értelmes kérdéseket.

Továbbélésünk záloga,
hogy azokból a lelki energiákból,
amelyek ma még elvek és félelmek kötnek meg bennünk,
mennyit tudunk felfedezni és munkára fogni.

Ne nagyon bízzunk a körülöttünk lévő rendszerek működési módjaiban,
és ne áltassuk magunkat azzal se, hogy másokra tekintésünk
beléjük vetett bizalom, hisz tűnhet annak, de mégis
inkább menekülés saját feladataink elől.

Bízzunk magunkban, bízzunk abban, hogy belső személyes valóságunk
csodákra képes, bízzunk abban, hogy minden, amit elvégzünk,
mélyre hatol, és átalakítja a körülöttünk lévő
világ egészét!

Ha ezzel a hittel élünk,
valóban csodálatos dolgok fognak történni
velünk és körülöttünk egyaránt.

Ám ha még mi sem bízunk magunkban,
Akkor hogyan várhatjuk mástól,
Hogy bízzon bennünk?

Aki ráébredt arra,
hogy az élet egy örökké jelen lévő
energiaforma, amelynek fejezetei vannak,
az azt cselekszi, amit a jelen bekezdés diktál.
(Gonda-Illés)

Az ember léte nem más,
mint a saját egészére való
törekvés folyamata. (Gonda-Illés)
 

A legnagyobb kísértés, amely embert érhet az,
hogy túl kevéssel beéri. (Thomas Merton)

Az ember hasonlít
egy bölcs halászhoz,
aki kivetette hálóját a tengeren.
Kihúzta azt a tengerből, és az kis halakkal volt teli.

A halász talált köztük egy nagy, jó halat.
Az összes kicsiny halat bevetette a tenger mélyére,
zokszó nélkül a nagy halat választotta. (Tamás Evangéliuma)

Amit az ember ki tud gondolni az eszével,
az semmi ahhoz képest,
amit le tud győzni a szívével.

Felnagyítani a kicsit,
útnak képzelni az út egy pontját,
megelégedni valahol és nem menni tovább,
a végeshez menekülni a végtelen elől,
a részhez menekülni az egész elől,
a pont nélküli "i" betűt hirdetni...
ez színtiszta bálványimádás,
mely minden baj forrása

A kereső ne hagyja abba a keresést,

amíg nem talál, és ha talált megzavarodik,
és ha megzavarodott csodálkozni fog,
és királlyá lesz a mindenségen.
(Tamás Evangéliuma)

Nem azért, hogy könnyű, de nem is azért, hogy nehéz legyen.
Azért, hogy létrejöjjön a találkozásod önmagaddal,
mindenkivel, aki körülötted él,
sőt az egész világmindenség személyes valóságával,
és hogy megértsd, hogy ez a három találkozás
ugyanannak az egynek a három arca.

--------------------------------------------------------

Modern világunkat egyre több virtualitás terheli, életünket hovatovább már csak látszatok mérik, nagy a veszélye annak, hogy az ember el fogja veszíteni kapcsolatát saját maga valódi természetével. Ebben a válságos órában különösen is fontos minden olyan inspiráció, amely segít nekünk, hogy jobban értsük magunkat, szerepünket, helyünket a világban, és jobban értsük azokat a ma még feltáratlan, kiaknázatlan lelki potenciálokat, amelyek mindannyiunkban fellelhetőek. Sokkal kevesebbet kéne beszélni a bűnről, mert a bűnről folyó beszéd elbátortalanít és lehúz, és sokkal többet kéne beszélni arról a személyes fejlődésről, amelynek a lehetősége mindannyiunk előtt nyitva áll, mert a személyes fejlődésről szóló beszéd felemel és visz minket előre. A világnak nem szerencsétlenségükbe beletöpörödött szánalmas, erőtlen, kudarcos lényekre van szüksége, hanem olyan emberekre, akik kudarcaikból mernek tanulni, felállni és továbbmenni, és mernek mindent elkövetni azért, hogy szívük mélyén szunnyadó energiaforrások felfakadjanak. Olyan emberekre, akik tudják, hogy a belső érzékenység fejleszthető, és tudják azt is, hogy egy fejlettebb belső érzékenység tisztább látást és egy szabadabb élet felé való elmozdulást eredményez nem csak számukra, hanem mindenkinek, akivel kapcsolatba kerülnek. Olyan emberekre, akik tudják, hogy az értés és a látás eszközeiről lemondani felelőtlenség, olyan emberekre, akik nem csupán az őket ért külső hatásokból, hanem szívük legmélyebb vágyaiból is mernek építkezni. Egy új, egy nyitottabb szemlélet kell, mely az emberben nem a rosszat, hanem a jóra való lehetőséget nézi, nem számon kér, hanem segít, bátorít, pozitívan visszacsatol, elismer, motivál. Kellenek ezek az élettel megtelő új típusú kapcsolatok, kell hogy beinduljon egy új véráram, kell, hogy víz fakadjon a sivatagban, és termés nőjön mindenütt, amerre csak járunk. Ha az utóbbi nem következik be körülöttünk, akkor az jelzés, hogy még nem élünk teljes életet, akkor még dolgunk megvizsgálni, hogy milyen gátak tartanak vissza minket, és dolgunk azokat a gátakat tudatosan lebontani magunkban. Megállni, belenyugodni a rosszba, félelemből belevetíteni a megváltoztathatatlanságot a dolgokba, csak azért, hogy ne kelljen foglalkozni a jobbá válásukkal saját jobbá válásunkon keresztül, nem szabad, mert az a halállal, az ember halálával egyenlő. Az életünket senki és semmilyen rajtunk kívül álló rendszer sem fogja megoldani, és senkit sem vezethetünk félre ezzel kapcsolatban. Senkiben sem kelthetünk olyan hamis képzeteket, hogy bizonyos külsőségek gyakorlása, vagy bizonyos mások által rögzített szabályokhoz való igazodás elegendő. A felizzás, az áttüzesedés követelményét mással kiváltani nem lehet. Ha égünk jó, ha nem égünk, nem jó! Ennyire egyszerű! Így élj, így ölelj, így szeress! 

--------------------------------------------------------

Szóval a hazugságok tengere, meg az azon való átkelés, mely lassan elég időszerűvé válik, mert azt érzem, hogy pont abban vergődünk, illetve legalább nyakig el vagyunk merülve benne. Pár ezer év alatt pont a magát kereszténynek mondó Európa épített fel egy csodálatosan szép világot, amelynek a fenntarthatóságával kapcsolatban most legalábbis hatalmas kérdőjelek tűnnek fel, és az is világosan látszik, hogy a problémák nem technikai jellegűek, mert a műszaki tudásunk megvan ahhoz, hogy életben tartsuk ezt a rendszert, hanem emberileg kezelhetetlenek. Például olyan méretű összefogásra lenne szükség kismillió területen, amelyről azonnal látszik, hogy ha létrejönne, átfordulna világméretű diktatúrába, a központosított, kasztosított rendőrállam víziója sajnos nem egyszerű lázálom, egy pillanat alatt létrejöhet bárhol, illetve elég jól tartunk afelé, hogy létrejöjjön csakugyan, mert a demokráciának nevezett utópia most tart ott ahol egy generációval ezelőtt a kommunizmus nevű utópia tartott.

Mondhatod erre, hogy na és, ez ellen mi nem tudunk tenni semmit, én inkább misézek, azzal legalább legalább lelki békét szerzek pár megfáradt nyugdíjasnak, mondhatod, de ez az első számú hazugság, amelyből ki kell keveredni, ha azt akarod, hogy az életednek minimális köze legyen az Evangéliumhoz. Mert arra nem várhatsz, hogy majd jön egy második Jézus, aki ellök egy második kereszténységet, amelyikből majd egy jobb kultúra fog kinőni. Borítékolom, hogy második Jézus nem lesz, a második Jézus vagy mi leszünk, vagy senki, a szomorú igazság az, hogy nincs kire várni, nekünk magunknak kell felnőni a feladatokhoz. Nézelődök magam körül, hogy mennyi szörnyűség van a világban, és aztán nézek magamba, és a rémületem csak fokozódik, mert látnom kell, hogy azt a szörnyűséget, amelyet kint tapasztalok, én magam is építettem ötven éven keresztül, sőt még most is építem nagyrészt, hiszen tényleg nem könnyű egyik napról a másikra megváltozni, illetve nem is lehet. A víz felszínén millió egyszer meg kell fordítani a hajó orrát ahhoz, hogy valami lent, a mélyben is megforduljon. Biztos, hogy van a világnak egy szellemi rendje, és az is biztos, hogy az Egyháznak. mint intézménynek van egy kis köze ehhez a szellemi tartalomhoz, de szintén bizonyos, hogy messze nem annyi, mint amennyinek lennie kéne. Azért nincs több, mert az Egyházban emberek vannak, és az emberek pillanatnyilag nem jeleskednek nagyon a kortól, helytől, időtől, kultúrától független szellemi rend keresésében. Ugyanis erre lenne szükség, Jézus erre hívott minket, nem arra, hogy nagyon is korfüggő, időfüggő, hagyomány- és kultúrafüggő formalizmusokat állítsunk, és imádjunk azokat leborulva. Most ugyanis ezt csináljuk, és ettől a bálványimádástól minden megy félre, és nem értem, hogy akkor meg mit csodálkozunk azon, hogy lassan egymás szavát sem értjük. Ha a formai kérdések helyett a tartalmi kérdéseken keresztül nézünk az életünkre, akkor a küldetés és a felelősség olyan dimenziói tárulnak fel a horizonton, amelyekre eddig nem is gondoltunk. És azért nem gondoltunk mert különböző hatalmi struktúrák rajtunk gyakorolt elnyomásai kiöltek belőlünk minden pozitív értelmű nagyra vágyást azzal, hogy nyomorúságos, szánalmas, tehetetlen voltunkat szuggerálták belénk évszázadokon keresztül, pusztán azért, mert magukat nyomorúságosnak, szánalmasnak, tehetetlennek hívő alakokat irányítani játszi könnyedséggel lehet, miközben a magára valamit adó, saját potenciáljaival valamelyes mértékig tisztában lévő, kreatív, érett emberekkel örökké csak a baj van. És ha nem veszed észre, hogy e torzulás kiépülésében mennyire sáros az Egyház is, akkor nem vagy keresztény, krisztusi ember. Mit mond az Egyház? Tartsatok bűnbánatot, húzzátok össze magatokat kicsire, érezzétek át, hogy milyen szerencsétlen alakok vagytok, és azt, hogy veletek nem lehet kezdeni semmit. Mit mond Jézus? Legyetek szentek, mivel a ti Mennyei Atyátok is szent. Hát, a kettő nem ugyanaz a motivációs szint. Teljesen érthető, hogy az emberek tudatában sokkal inkább él az előző, mint az utóbbi, illetve az előző se nagyon, mert arról mindenki, ha van egy kis természetes ösztöne, érzi, hogy mennyire fals és manipulált, és teljesen jogos az is, hogy akkor meg fordul el tőle méla undorral.

Én két dolgot érzek végtelenül fontosnak, és azt hiszem, hogy az életem hátralévő része, amelyről azt sem tudom, hogy milyen hosszú lesz, két dologról fog szólni. Az egyik az, hogy az ember végre felfogja, hogy mekkora ködben él. Felfogja, hogy az életét most nem súlypontos koordinátarendszerekhez igazítja, amikor igazságról beszél, olyan - lényegében - kártyavárakra gondol, amelyek tegnap épültek, és holnapra szét is fognak borulni. Vagy nem fognak szétborulni, de az se jobb, mert nem fog születni belőlük semmi. Felfogja, hogy mekkora hazugságok, milyen oltári megvezetések, milyen mély eltévelyedések vonalán hasít büszkén, ahelyett, hogy valódi szellemi munkát végezne, vagyis olyat, amely hozzá, mint szellemlényhez méltó lenne. Nincs ember ezen a bolygón, aki ebben a büszkén hasítok bele a nagy semmibe című betegségben ne szenvedne. A Titanic nagyon jó tanmese, de még mindig nem tanult belőle senki, pedig az egy ikonikus tragédia volt. Zúgni az éjszakában, abban a hitben, hogy elég erős a hajó, és aztán két rövid óra alatt rájönni, hogy esik szét mindenütt, és menthetetlenül el fog süllyedni.

A másik fontos dolog az, hogy az ember ebből a ködből legalább egy kicsit próbáljon meg kinőni. Ahelyett, hogy belebújjon, sőt maga is ácsoljon egy kor-, hely-, idő- és kultúrafüggő ál-biztonságot és élvezze az abból adódó kényeztető kapcsolatrendszer gyönyöreit, nézzen szembe azzal, hogy mit mulaszt el, ha nem csinál ennél sokkal többet. Na, ez irgalmatlanul nehéz, de azt hiszem, hogy ennek ellenére képtelenség kispórolni az életünkből. Mert vagy a minden fontos, vagy semmi nem az. Illetve van egy harmadik út is, amelyet előszeretettel alkalmazunk, hogy valamire rámondjuk, hogy az a minden, csak azért, hogy fontos lehessen, illetve annak tarthassuk, miközben az eljárásunktól az nem fontossá, csak egy még nagyobb megvezetéssé válik. Kaptunk egy csodálatos evangéliumot, amelyben valószínűleg minden le van írva, ami leírható, viszont mellette van egy csodálatos kulturális, szociális, vallási sokszínűség, amelynek a Föld ökológiai egyensúlyát biztosító biodiverzitás csak nagyszerű példázata, illetve volt, mert a kereszténység talaján kinőtt civilizáció lassan felszámol maga körül mindent, ami nem illik a képébe, és ezzel nem csak a biodiverzitást pusztítja el, mely tette egyébként már önmagában is elegendő lenne a földi élet teljes összeomlásának eléréséhez, hanem azt a szellemi diverzitást is, amely nélkül egész biztos, hogy hosszabb távon képtelenség lesz létezni. És amikor ezeket a kérdéseket valaki felveti, akkor néznek rá, hogy Te a Marsról jöttél? Pedig ezeknek a kérdéseknek a felvetésénél kevés időszerűbb van, és én inkább azt mondanám, hogy a visszakérdező széles néptömegek vannak úgy eltévedve, hogy akár a Marsról is jöhettek volna... (levélrészlet)

--------------------------------------------------------

Rejtő Jenő legkomolyabb, Csontbrigád című könyve ártatlanul elítélt emberekről szól. Mi az ő bűnük? - hangzik el a regény során többször is a kérdés, és a válasz szintén: az hogy nem hittek a saját ártatlanságukban.

Mi a mi bűnünk, a legnagyobb, illetve talán az egyetlen igazi bűnünk? Az, hogy nem hiszünk a saját jóságunkban és mások jóságában sem. Ahogy a csontbrigádot keserves fegyenc munkára ítélte a nem hitük, úgy nyomorítja meg a mi életünket is, hogy a bűnünk, az egyetlen igazi bűnünk huszadik következményeivel vívunk reménytelen szélmalom harcot ahelyett, hogy elindulnánk a bennünk rejlő jóság felfedezéséért és kiszabadításáért. Horizontális erőfeszítések tömkelegeit tesszük miközben a vertikális elmozdulások lehetősége fel sem merül bennünk, a sátán pedig kacag a markába mert az összes "szent" neki hódol. A bűnünkről, az egyetlen igazi bűnünkről egy szót sem szólunk, csak az oksági lánc végén megmutatkozó jelenségekről beszélünk, az utóbbiakra mondjuk rá, hogy bűn, és ezzel akkora ködöt csinálunk, hogy attól meddő bolyongásunk egy életre garantálva van. Pedig azon az oksági láncon el lehetne indulni értelmes emberekhez méltó módon visszafelé, saját magunk belső területei felé, ahol nagyon érdekes felfedezéseket tehetnénk, sőt nagyon nagy változásokon mehetnénk keresztül. Ha akarnánk...

Ezt a dimenzió lehazudást ápolni magunkban, miközben azt a látszatot keltjük, hogy hasznos dolgokkal foglalkozunk, miközben csak kaszáljuk a gyomot, amely attól csak jobban nő, na az a bűn! Az a szarságokba menekülésünk a valódi életfeladataink elől, és egyben mások szarságokba terelése is az ő létfeladataik elől. Ez nem az Evangélium, ez egy takaró amellyel takarózunk, egy vastag pokróc, amely minden tüzet elfojt. Hát ezt nem akarom csinálni, épp eleget csináltam eddig. Értsétek meg emberek!

--------------------------------------------------------

A jó és a rossz, mint szavak általában sokkal lebegősebbek, mint gondolnánk, még akkor is, ha egyes hatalmi struktúrák bizonyos leszűkített értelmezéseket túlhangsúlyozva az ellenkező látszatot keltik, hogy céljaikat elérjék, illetve céljaik elérése érdekében a jó és a rossz fogalmának saját szájuk íze szerinti felfogásával, tehát azokat lényegében kisajátítva manipulálják, torzítsák környezetük szemléletét. Egy pici jóval óriási gazságokat is el lehet fedni, és ez a mechanizmus kiválóan működik személyes és csoport szinten egyaránt. Jézus ezt nagyon jól tudta, és éppen ezért óvakodott is a bűnösség leegyszerűsített felfogásától, sőt úgy tűnik, Jézusnak nem is igazán az volt a fontos, hogy valaki jó-e vagy sem, hanem inkább az, hogy képes-e alakulni, változni, fejlődni, tovább lépni jelenlegi állapotából egy következőbe, vagy inkább megmarad pillanatnyi jóságában büszkélkedve, mert a büszkesége teljesen elvakítja, és abban a vakságban egyetlen olyan távlatot sem képes észrevenni, amely mai jóságán túlmutatna. Számtalan példát lehet hozni az evangéliumból, amely Jézusnak ezt az óvatos, árnyalt felfogását mutatja, és számtalan példát lehet hozni történelemből, amely az ellenkező magatartásról, vagyis a durván elnagyolt, elhanyagolásokkal agyonterhelt ítéletek alapján hozott döntésekről szól.

Ez tehát nem csak egy veszély, hanem egy jelenség is, amely végtelenül jelenvaló, sőt sokkal inkább, mint hinnénk. Civilizációnk épp úgy, mint a civilizációnkban gyökerező gondolkodásunk agyon van terhelve hamis jóság és hamis rosszaság képekkel, amelyeket előszeretettel alkalmazunk különböző törésvonalak elfedésére. Megakadásaink alapvető oka pont az, hogy istenítjük azokat a gondolkodási sémákat, amelyeket az említett hamisságokból vetítünk magunknak, és emiatt nem tudunk, hiszen nem is akarunk kitörni belőlük. Nyilván azért nem, mert akkor kiderülnének olyan felelősségek, olyan tennivalók, amelyekhez nincs igazán affinitásunk. Ehelyett inkább elhitetjük magunkkal, hogy mi tudjuk a jó és a rossz mibenlétét, sőt ha valaki kérdezi tőlünk, akkor neki is meg tudjuk mondani, hogy ezek a szavak mit jelentenek. Pedig ha igazán magunkba néznénk, akkor azt is látnánk, hogy minden válasz megállít, minden válasszal olyan posztulátumot állítunk fel, amely az egész növekedési folyamatot agyonvágja. Építünk a folyóba egy gátat, felhúzunk a szemnek egy falat, hogy ne lásson messzire, próbálunk mindent megfagyasztani, blokkolni, hamis biztonság tudatba foglalni, hogy senkinek eszébe se jusson menni valahová, minden potenciálisan esélyes esemény létrejöttét igyekszünk meggátolni, és akkor aztán tényleg nem is fog történni semmi, hanyatt fogunk esni a jóságunknak abba a nagyon korlátozott fokába, amelyről ma úgy hisszük, hogy az a világcsúcs, és felállni sem leszünk képesek, mert ahhoz annyira minimum szükség lenne, hogy az elesésünk tényével tisztában kerüljünk.

Ha kérhetnék valamit, azt kérném, hogy ne legyetek jók, legalábbis ne legyetek jók kívülről, mások által megmondott értékrendszerek, felfogások szerint, mert azzal eladnátok a lelketeket, a fejlődéseteket egy hatalmi törekvés számára, amelyik cserébe nyilván elringatna Benneteket valamilyen kényeztető érzettel, viszont közben elvenné Tőletek az életetek magját, azt a fejlődést, amelyért születtetek, azt a fejlődést, amelyek Ti magatok vagytok. Az evangélium az utóbbiról szól, és az, hogy ez az üzenet még az Egyházban is nagyon halkan hallható csak, tulajdonképpen botrány, viszont Titeket ne tévesszen meg! Sokkal-sokkal értékesebb az életetek, mint néhány eltorzító, valós arányaiból kificamító fogalmi vetítés, nyugodtan tegyétek azt, ami a személyiségetekből, BELŐLETEK fakad, bízzatok az útban, a ti utatokban, és bátran menjetek rajta! Növekedjetek fel mustármagból hatalmas fává Isten nagyobb dicsőségére...

--------------------------------------------------------

Appendix

Ráadás bekezdés, amely a 2016-os felfordulások oldalvizén született, vagyis akkor, amikor az Egyesült Királyság kilépett az Európai Unióból, Magyarországon sor került a kvóta népszavazásra, az USA-ban pedig elnöknek választották Donald Trumpot:

 A demokráciáink gyenge lábon állnak, de ennek csak egyetlen lényeges oka van, az, hogy tűzzel-vassal igyekszünk megvédeni azokat, és közben nem vesszük észre, hogy a demokrácia és a diktatúra nem ellenpontjai egymásnak, hiszen a demokrata attól, hogy szembe szegül egy diktátorral, maga is diktátorrá válik. A kívülre kapaszkodó diktátor ellenpontja nem a szintén kívülre kapaszkodó demokrata, hanem a magában bízó, sorsát, útját, átalakulását, saját fejlődését, átlényegülését, saját személyes kibontakozását elfogadó, illetve vállalni akaró és azért áldozatot hozni is kész ember. A jó dolgok mellé odaállni nagyon kevés. Jóvá nekünk magunknak kell válnunk, és akkor jó dolgok fognak történni körülöttünk minden különösebb odaállás nélkül is. Egyre világosabban látszik, hogy nincsen más út, és amíg nem azon járunk, a létfeladatunkat hanyagoljuk el függetlenül attól, hogy tényszerűen mivel foglalkozunk, és függetlenül attól, hogy milyen címkével ellátott közösségekben fordulunk meg közben. Addig időnket saját létünk súlypontjától távol töltjük, nem emberekként, hanem egy öntörvényű rendszer csupán vegetatív működést végző részecskéiként veszünk részt a XXI. század történelmében.

És utána még öt bekezdés csak úgy (vagy nem csak úgy):

Az ember szellemlény, feladata tehát a szellemi fejlődés, melynek legtermészetesebb közege pontosan az az anyagi lét, amelybe beleszületett. Sokan úgy tekintenek a spiritualitásra, mint egy különleges területre, amelynek felfedezésére csupán pár kiváltságos, különlegesen érzékeny ember képes, mások pedig úgy gondolkodnak, mintha a spiritualitás egy mentsvár lenne, ahová el lehet menekülni az anyagi világ fájdalmai elől. Mind a két felfogás értelmetlen. A szellemi világ ugyanis nem egy különálló valóság, amely az anyagi világtól függetlenül létezik, hanem az a teljesség, amely mindent magában foglal, és amely az emberben pont úgy bontakozhat ki, hogy anyagi léte történéseit átéli, tanul belőlük, csiszolódik, formálódik, fejlődik bennük. A katolikus tanításban ez Krisztus megtestesülésének legfőbb üzenete, melyet – cseppet sem meglepő módon – a katolikusok is nagyon nehezen értenek meg. Mindenki csak az anyagi és a szellemi szembenállását hangsúlyozza (az anyagot lefokozza, a szellemet felmagasztalja), a polaritást emeli ki, amely azonban csak a felszín, a látszat, mely nem képes arra, hogy megvilágítsa az ember anyagi környezetével, illetve saját anyagi létével való kapcsolatának mibenlétét, nem képes arra, hogy egy szellemlény anyagi összetevőjének szerepét feltárja, és azt jó súlyokkal lássa el, és mindezekből kifolyólag nem képes arra sem, hogy elindítsa őt egy zarándokúton, melyen való járása valódi növekedését, valódi kibontakozását, és azon keresztül a világ egészének kibontakozását is jelentené.

Az a felfogás, hogy nekünk embereknek egymással kapcsolatban nincs más feladatunk, mint mindenki szabadságának biztosítása, mert a többi a dolgok természetes rendjében úgy is kiforrja magát, durva és árnyalatlan. A szabadság valóban nagyon fontos, de senki sem tudja pontosan, hogy ez a szó mit jelent. Mert amíg a szabadság szót arra használjuk, hogy azzal figyelmen kívül hagyjunk alapvető összefüggéseket, és úgy tegyünk mintha istenek lennénk a földön, addig a "szabadságunk" nem felemel, hanem inkább lealacsonyít, megnyomorít minket. Régóta hallgatjuk például annak a kimondatlan-kimondott jelszónak a zúgását, mely szerint az embernek joga van a technológiai fejlődéshez, ám a nagy zúgásban nem vesszük észre, hogy milyen korlátokat hágunk át, és milyen egyensúlyokat borítunk fel azáltal nap, mint nap. Kapcsolataink sokkal finomabb, sokkal összetettebb mérlegelést kívánnak. Úgy tűnik, hogy az elengedés valóban megkerülhetetlen, mert aki nem megy el, és nem tapasztalja meg a saját nyomorúságát, egész életében vak marad. Szép példát mutat erre a tékozló fiú történetében szereplő jó apa, aki egy percig sem tiltakozik fia kérésével szemben, pedig nagyon jól tudja, hogy a kiadott örökségnek mi lesz a sorsa. Viszont a történet itt nem ér véget, mert a jó apa minden nap a látóhatárt kémleli, lesi, hogy a fia visszajön-e, és közben szenved, vagyis pont szenvedésével kíséri távolról is szeretett gyermekét, eggyé válik vele, és végül haza vonzza. Ha az apa nem ilyen ember lett volna, ha úgy gondolkodott volna, hogy az ő dolga csak az elengedés, és semmi más, az a gyermeke soha nem tért volna vissza hozzá.

A legnehezebb feladat nem más, mint a ránk rakódott ilyen-olyan képzet, koncepció, világnézet, ideológia rétegek alól kiásni személyes önmagunkat. Túl sokszor engedtük, hogy mások értelmezzenek jelenségeket helyettünk pusztán azért, mert sokkal könnyebb volt egy kívülről érkező félmegoldás elfogadása, mint egy belülről fakadó egész megoldás kiküzdése. Gyermekeinket valameddig taníthatjuk, de egy idő után már csak azt kéne mondanunk nekik, hogy felelősségük van önmagukkal szemben, és nem annyi, hogy azonosuljanak bizonyos kívülről rájuk vetített elvekkel, olyan dolgokkal, amelyeket valakiktől hallhatnak, vagy más valakiktől elleshetnek, mert az ő életük valamennyi  vetítéstől különbözik, és azt nekik maguknak kell felépíteniük. Nem elégedhetnek meg egy mások által már kijárt út másodszori megtételével, nem helyezhetik magukat olyan szintézisek határai közé, amelyeket mások már felmutattak, feladatuk új utak, új közelítések, új szemléletek kimunkálása. Fel kell nevelniük és használniuk kell azokat a képességeiket, amelyekkel az eléjük hulló puzzle darabokból össze tudnak rakni egy még soha nem látott képet is. Ha valamit, akkor ezt az legutóbbi követelményt kéne egyértelművé tenni számukra, és bízni kéne abban, hogy üzenetünket valóban meg is hallják. Minden, ami több ennél, diktatórikus, hatalmi megnyilvánulás, mely rombolja a személyeset, keresztbe tesz az inspirációnak és felbecsülhetetlen értékű szellemi potenciálokat blokkol. Pedig azokon a szellemi potenciálokon a továbbélésünk múlhat, nagyon valószínű ugyanis, hogy azok nélkül nem leszünk képesek talpon és emberek maradni ebben az egyre több válsággal terhelt élettérben. 

Gondolkodásunkban egészen más dimenziók bejárása felé kell elindulnunk, hiszen egyre világosabban látszik, hogy a jóról és a rosszról alkotott hagyományos képzeteink az új kihívásokkal teli világban nem fognak elegendő eligazítást adni. Azok az átrendeződések, amelyek a tudatunkban már réges-régen lejátszódtak, és most már kezdenek materiális síkokon is megjelenni, ki fogják kényszeríteni a szembenézést olyan ellentmondásokkal, amelyekről ma még nem akarunk, mert nem merünk tudomást venni, hiszen anélkül lehetőségeink csak a hangosan kiabáló de eszköztelen pojáca szerepének eljátszásáig fognak terjedni. A közjóról, a társadalmi igazságosságról szóló elméleteink habkönnyűek maradnak, amíg nem értjük meg, hogy mi magunk ugyanúgy az elméleteink ellenségei vagyunk, mint bárki más. Szörnyülködünk jelenségeken, de szörnyűködésünk legfájóbb oka nem más, mint az, hogy azokban a jelenségekben magunkat is viszontlátjuk. Esküszünk persze az ellenkezőjére, de fogadkozásunk olyan erőtlenül hangzik el, mint ahogy Péter szavai szóltak, amikor az utolsó vacsorán mestere iránti hűségét bizonygatta. Péter akkor még nem volt kész, Péternek akkor még át kellett élnie, hogy ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, és az a tény, hogy Jézus tanítványa lett, nem védi meg őt semmilyen bukástól. Ennek az élménynek az átélése még ránk is vár, annak a szomorú igazságnak a megértése, hogy sem az elméleteink, sem a cselekedeteink nem fognak minket másoknál különb vagy védettebb emberekké tenni, még előttünk van A világnak nem elméletekre és nem igazságokra van szüksége mert elméletből és igazságból is annyi van már, mint vízcsepp a tengerben, és mégsem történik tőlük semmi. A világnak olyan emberekre van szüksége, akik tisztában vannak saját fejletlenségükkel, de azzal is, hogy a helyzetektől, amelybe életük nap mint nap sodorja őket, esélyük van növekedni, fejlődni, többé válni, mely többé válás a világ többé válásának legtermészetesebb módja is egyben. Ha ezt megértjük falak sokasága fog leomlani az életünkben, ha viszont nem értjük meg, a falak meg fognak maradni, sőt ránk fognak záródni, és semmit se fogunk tudni kezdeni magunkkal.

Nagyon erősen kötődünk azokhoz a prekoncepciókhoz, amelyek a minket körülvevő szűkebb környezet specifikumaiból fakadnak. Ez részben érthető, hisz itt nőttünk fel, és sok év és sok nagyon meghatározó történés nyomát nem törölhetjük le magunkról könnyen, viszont mégsem elégedhetünk meg jelenlegi állapotunkkal, mert a körülöttünk kialakult civilizáció mechanizmusai nem tükrözik a világ egyetemes szellemi rendjét. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek felmutatnak valamit ebből a rendből, de ha azt vesszük észre, hogy ezek a kezdeményezések elszigetelődnek, lokálisak maradnak, nem képesek fejlődni, növekedni, akkor kérdéseket kell feltennünk azokkal kapcsolatban is. Nem vigasztalódhatunk korlátozott eredményeinkkel akkor, amikor a jelenségek főáramai inkább a fogyatékosságainkra hívják fel a figyelmünket, és nem tolhatjuk el magunktól a felelősséget azzal, hogy nincs elég mozgásterünk hatni. Ha még nincs mozgásterünk, akkor keresni kell, hogy legyen. Minden embernek létbeli kötelessége, hogy fokozatosan leváljon azokról a hely és időfüggő kondicionáltságokról, amelyekbe közvetlen tér- és idő környezetének szemléletei sodorták, és elinduljon mély idő és tágas tér tartományok felfedezése felé. Aki ezt nem teszi meg, az tiszavirág életű aktualitások közkatonájaként fogja leélni életét, nem fogja kibontakoztatni személyiségét, végső soron pedig nem fogja elvégezni azt a feladatot, amellyel a sors őt elruházta. 

És végezetül egy részlet Henryk Sienkiewicz Kislovag című regényéből:

...Micsoda idők voltak azok, azt száj el nem mondhatja, elég az hozzá, hogy mi is meg ők is inkább veszett ebekhez voltunk hasonlatosak, hogysem az emberekhez... Egyszer hírét vette a kommandónk, hogy a csőcselék Rusiecki uram fortalitiáját ostromolja. Engem küldtek segítségére az embereimmel. Későn érkeztem a fortalitia már földig le volt rombolva. Én azonban ráestem a részeg parasztságra, jó részüket lekaszaboltattam, a többi elbújt a vetésben, azokat elevenen fogattam meg, hogy példaadásul felköttessem őket. De hogyan? Könnyebb volt ezt kimondani, hogysem véghezvinni. Az egész faluban nem volt egyetlen fa, a mezsgyéken még a magányos paraszti körtefák is le voltak vágva. Arra nem volt időm, hogy akasztófákat állíttassak. Erdő sem volt sehol a közelben, hiszen a pusztában voltunk. Mit tegyek? Terelem hát a foglyaimat, és megyek. Hiszen majd csak találok valahol egy terebélyes tölgyecskét. Egy mérföld, kettő de csak puszta és puszta, akár golyóbist guríthatnál. Egyszer csak már estennen, egy falucska nyomaira bukkantunk. Nézek, forgolódom, imitt-amott egy-egy kupac szén, egyébként csupa szürke hamu, és semmi más! Egy csekély halmon mégiscsak megmaradt egy kereszt. Jókora tölgyfa kereszt, nem rég emelhették, mert a fája még nem feketedett, inkább úgy fénylett az alkonypírban, mintha tűzláng világítaná meg. Rajta bádogból kiszabott Krisztus, de úgy kipingálva, hogy csak oldalról nézvést, a vékony bádogot látva vette eszébe az ember fia, hogy nem igazi test. Ámde elölről az arca olyan, akár ha élne, csak éppen kissé sápadt; a töviskoszorú is a fején, a szeme felfelé tekint, benne a rettenetes szomorúság és fájdalom. Amint megpillantottam a keresztet, már ébredt is a fejemben a gondolat: "Íme a fa, más nincsen" - ámde nyomban meg is ijedtem. Az Atyának és a Fiúnak... csak nem akasztom őket a keresztre! De eszembe vettem, hogy Krisztus urunk szemeinek szerzek gyönyörűséget, ha e latrokat, kik annyi ártatlan vért kiontottak, itt, az ő szeme láttára lenyakaztatom, s már mondom is: "Én jó uram, gondold, hogy ezek ama zsidók, akik Téged keresztre feszítettek, mert hiszen ezek sem jobbak amazoknál." Nyomban meg is parancsoltam, hogy egyenként hurcolják őket a dombocskára, vezessék a kereszthez, és ott üssék le a fejüket. Voltak közöttük ősz, öreg emberek, és voltak ifjú legénykék is. Az első, akit odahurcoltak, így könyörög: "Az Úr kínszenvedésére, erre a Krisztusra, Uram, legyen irgalom benned!" Én meg csak odakiáltok: "Vágd!", mire a dragonyos megsuhintja a kardját, és már le is szelte a fejét... Odavezették a másikat, az megint csak így kiált: "Ez irgalmas Krisztusra, kegyelmezz!" Mire én megint: "Vágd!" Ugyanígy a harmadikkal, a negyedikkel, az ötödikkel. Tizennégyen voltak, és valamennyi a Krisztushoz könyörgött. Már az alkonyat is elenyészett mire végeztünk. Aztán megparancsoltam, hogy fektessék le őket körbe, a kereszt lába elé... Én ostoba! Azt hittem, ezzel örömöt szerzek amaz egyetlen Szent Fiúnak. Azok pedig hol a kezüket, hol a lábukat rándították egyszer-egyszer, hol meg valamelyik úgy megrándult, mint a partra vetett hal. De már nem tartott sokáig. Az elevenség csakhamar elhagyta a testüket, azután már csendesen feküdtek koszorúban.
Minekutána már teljesen besötétedett, elvégeztem magamban, hogy ott maradunk éjszakára, noha tüzet nem rakhattunk, mert nem volt miből. Meleg éjszakát adott az Úristen, az én embereim tehát örömmel heveredtek végig a pokrócokon, én pedig még odamentem a Krisztus lábai elé, hogy elmondjam a rendes esti imádságomat, és az ő irgalmába ajánljam magam. Azt hívén, imádságom annál is kedvesebb meghallgatásra talál, mert hiszen az egész napot munkálkodva töltöttem, oly dolgokat mívelvén, amelyekkel érdemeket véltem szerezni magamnak.
Gyakran van az úgy az eltörődött katonával, hogy esti imádságát mormolva elszenderül. Velem is így történt. A dragonyosok, látván, hogy ott térdelek, fejemet a kereszthez támasztva, úgy vélték, hogy gondolatokba merültem, s nem akartak megzavarni. Pedig hát az én szemem azonnal lekoppant, és furcsa álom szállt rám ama keresztről. Nem mondom, hogy látomásom volt, mert arra nem voltam, és nem is vagyok méltó, ámde mély álomba merülve mintha az Úr egész kínszenvedését láttam volna... Az ártatlan Bárány ily szörnyű bántódás ára megolvadt a szívem, a könnyem megeredt, s rettenetes fájdalom vett rajtam erőt. "Uram - mondom - íme itt vagyon egy maroknyi jó vitézem: akarod-é látni, hogy mit tud a mi lovasságunk? Csak a fejeddel ints, és én ezeket az ebfiakat, a te hóhérjaidat, egy szempillantás alatt kardélre hányatom." Alig mondtam ki a szavakat, minden eltűnt a szemem elől. Nem maradt más csak a kereszt, és rajta a könnyeket hullató Krisztus... Átölelém hát én is a keresztfa alját, fennen sírva. Hogy meddig tartott, nem tudom, de utána kissé megnyugodván, megint csak megszólalok: "Uram, Uram! Miért is hirdetted szent tanításaidat ama megkeményedett szívű zsidók között? Ha Palesztiniából eljöttél volna a mi Köztársaságunkba, bizony mondom, sosem vertünk volna keresztre, hanem hálásan befogadván és minden jóval ellátván, az indigenatust is megadtuk volna Néked, isteni dicsőséged öregbítésére. Miért is nem tetted ezt, Uram?
E szavak után tekintetemet a magasba emeltem (el ne felejtsék kegyelmetek, hogy mindez álmomban történt), és íme, mit látok? Íme, a mi Urunk, szemöldökét összevonva, szigorúan néz le rám, s egyszerre nagy fennszóval így kiált: "Olcsó portéka immár a ti nemességetek, mert a svéd háború idején minden jött-ment polgár megvásárolhatta magának, de hát üsse kő! Ti meg az a gyülevész nép, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de egyikőtök és másikotok is gonoszabb a zsidóknál, mert ti naponta keresztre feszítetek engem... Avagy nem megparancsoltam- é, hogy még ellenségeiteket is szeressétek, s bocsássatok meg nekik, ti pedig - akár a vadállatok - egymás beleit szaggatjátok-tépitek kifelé. Ezt látván, bizony elhordozhatatlan kínokat kell szenvednem. Hát te magad, ki engem erőhatalommal akartál volna kiszabadítani, aztán még a Köztársaságba is meginvitáltál, vajon mit míveltél? Íme e holttetemek a keresztem körül, melynek alsó felén most is ott az ő vérük. Pedig hát voltak közöttük ártatlan ifjú legénykék avagy elvakult emberek, kiknek józan értelmük nem lévén, mint értelmetlen birkahad mentek a többiek után. Volt-e benned irgalom irántuk, avagy mérlegre vetetted-é az ügyüket haláluk előtt? Nem! Mindegyiket lenyakaztattad, s még azt hívén, hogy ezzel nekem szerzel örömet. Bizony mondom néked, más dolog úgy fedni és büntetni, mint apa fiát, vagy úgy dorgálni, mint az idősebb testvér az ifjabbat, s megint más bosszút venni, nem mérlegelvén, s a büntetésnek, s a kegyetlenségnek határt nem szabván. Immár oda jutottatok, hogy ebben az országban a farkasok irgalmasabbak, hogysem az emberek, a fű véres harmatot verejtékez, a vihar nem fú, hanem üvölt, a folyók vértől áradottak, az emberfia pedig a halál felé nyújtván a kezét így könyörög hozzá: "Ó, mi menedékünk!"
"Uram - kiáltottam -, hát ők jobbak nálunk? Ki mívelte a legszörnyűbb kegyetlenségeket? Ki hozta ide a pogányt?"
"Még büntetvén is szeressétek őket - felelte az Úr -, akkor majd lehull szemükről a hályog, szívük keménysége elmúlik, s az én irgalmam veletek lészen. Ha ezt meg nem teszitek, keresztül gázol rajtatok a tatár horda, rabszíjra fűz benneteket is csakúgy, mint őket. Akkor majd szolgálhattok az ellenségnek gyötrelemben, megvetésben és könnyek között, mindaddig, amíg meg nem szeretitek egymást. Ha pedig túlmentek e gyűlölködés mértékén, akkor nem lesz irgalom sem egyikőtök, sem másikotok számára, s a pogány veszi hatalmába e földet, mind a világ végezetéig."
Megdermedtem e prófétálás hallatán, s jó ideig nem bírtam megszólalni. Arcra vetém hát magam, s csak azután kérdeztem:
"Mit tegyek Uram, hogy bűneim eltöröltessenek?"
S hallván a feleletet:
"Elmenvén add tovább e szavakat másoknak is, a szeretetet hirdetvén..."

 --------------------------------------------------------

Utóhang

A szív talán már menne hegyre fel,
de a test még erőtlen, visszafordítaná,
Fel kell a hidakat gyújtani magunk mögött,
hogy mind porig égjenek?
Persze, hogy fel!
Naná!