Női egyenjogúság

A női egyenjogúság egy beteg férfitársadalom kóros agyszüleménye, egy olyan férfi közösségé, mely férfiasságának tudatát nem csak rég elvesztette, de az annak visszaszerzéséhez szükséges szellemi fejlődésről és harcról is teljes egészében lemondott, és az így létrejövő hiányt próbálja betömni egy olyan pótlékkal, amelynek nemcsak semmi köze sincs a probléma valódi gyökeréhez, hanem még egy teljesen hamis arányrendszert is szuggerál, és ezáltal a férfiakban és a nőkben egyformán ködösíti, elhomályosítja azt a vizualitást, amelyben nemiségük valódi tartalma megjelenhetne. Tipikusan az a fajta felületi kezelés ez, mely a betegséget nem meggyógyítja hanem konzerválja sőt súlyosbítja. Mint az élet annyi más területén, itt sem az a dolgunk, hogy egy félmegoldás kihirdetésével megszabadítsuk magunkat bizonyos kellemetlen érzésektől, hanem az, hogy töretlenül és a végsőkig is elmenve küzdjünk személyiségünk minden adottságának feltárásáért, és azok megdolgoztatásáért. Töretlenül küzdjünk a férfi és a női pólus által kifeszített erőtér belső dinamikájának megértéséért, és azért, hogy mindnyájan a nemi szerepünknek megfelelő helyet találjuk meg ebben az erőtérben. Én elhiszem, hogy ennek a problémának vannak olyan összetevői, amelyek a gyors gyógyíthatóság lehetőségével csábítanak, de  mégis azt mondom, hogy ne hagyjunk magunkat meggyőzni hamis arányokról, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, és egy huszadik következménynek ne tulajdonítsunk olyan súlyt és olyan jelentőséget, mintha az a kiváltó ok lenne. Kedves Férfitársaim! Merjünk leszállni kedveseinkért a pokol fenekére is, saját poklunk, saját férfiatlanságunk, saját meneküléseink minden bugyrát járjuk be, és szembesüljünk ott magunkkal, hogy falainkon átégve váljunk méltóvá a hercegnő kezére, aki tőlünk nem vár egyenjogúságot, mert azzal semmire se megy, viszont vár egy világos szándékot, vár egy létrendben gyökerező megtartó erőt, vár egy olyan embert, aki vállalja szakadékos belső útjainak végigjárását is érte, vár egy olyan embert, akire fel tud nézni, és akivel ezáltal folyamatosan mélyülő szívszerelemben tud élni, miközben mind a ketten inspirálják egymást önmaguk és egymás mind teljesebb emberi megvalósulására. A nő nem egy összemosó, ellaposító feszültséget, izzást kioltó jogorvoslatot vár, és nem olyan tutyi mutyi alakokat, akik vásári mutatványokkal takarják el személyiségük éretlenségeit, nincs olyan nő, akinek ez a vágy lenne a szíve mélyén. A nő egy hőst vár, aki mindent meg akar látni, mindent ki akar várni, mindent meg akar mozdítani magában, és azáltal benne is, egy hőst akinek múzsája, kibontakoztató társa lehet, egy hőst, akit érdemesnek találhat arra, hogy az életét adja érte. Ez minden férfi női viszony alapja, a legegyszerűbb egymásra nézésben is ez a főmotívum, és nem az egyenjogúság, mely csupán a nemiségben rejlő titkok és mélységek szégyenletes profanizálása, a nemiség által felhevített energiamezők kioltása, a nemiséggel érkező üzenetek tartalmának megcsonkítása sőt kiherélése.

Nemi megkülönböztetés

Nemi megkülönböztetés (link)

Nem szeretem azt az elméletet, hogy az ENSZ a nem is olyan sokára kiépülő világdiktatúra magonca, de amikor ilyen cikkeket olvasok, akkor nagyon hamar felmegy bennem a pumpa. Nem azért, mert a nőket el akarom nyomni, hanem azért, mert a nők egyenjogúsítása című trend legalább ugyanakkora zsákutca, mint az az előzmény, amelyre feleletet kíván adni. Kérem szépen, magyarázza meg nekem valaki, hogy mért kell két teljesen különböző fizikai, lelki, szellemi, érzelmi adottságokkal rendelkező lénynek pont ugyanazt csinálnia?! Miből következik ez, és főleg kinek van szüksége erre a válaszra? Láttam már női pissoire-t, de nem hiszem, hogy attól akár csak egy nő is közelebb jutott volna emberi megvalósulásához. És ez csak egyetlen eklatáns példája annak az ellentmondás halmaznak, amely ezt az egész kérdéskört áthatja. Mert pillanatnyilag ott tartunk, hogy vannak nőies férfiak, meg férfias nők, és egyik sem tud mit kezdeni sem magával, sem a másikkal. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy az az erőtér, amelyet a nemi pólusoknak kéne kifeszíteniük, és amelyben növekedhetnénk és erősödhetnénk mindannyian, úgy omlik össze, mint a homokvár a forró széltől, pillanatnyilag ott tartunk, hogy személyiségünk nemi szerepünkhöz köthető területeiről lassan már fogalmunk sincsen, nem értjük, sőt nem is akarjuk megérteni, hogy ki mitől férfi vagy nő, és ki mit hordoz magában azáltal, hogy a kettő közül az egyik. És ha ebbe a kétségbeejtő iránytalanságba valaki egy olyan ijesztő ideológiával nyomul, mint az ENSZ, akkor ez a helyzet nem jobb lesz, hanem rosszabb, mert a zavar a fejekben és a szívekben csak növekedni fog. Vannak olyan csoportok, amelyeknek ez létérdekük. Vannak olyan érdekcsoportok, amelyek tapsolnak, amikor az éber, tudatos lét leépülését látják maguk körül, mert a Csillagok háborújában is szereplő kis fehér gépembereket, amelyekké ettől a leépüléstől válunk, játszi könnyedséggel be lehet majd sorolni valamelyik kasztba, nagyon helyes kis alfácskák, bétácskák vagy gammácskák, deltácskák leszünk, és olyan géptársadalmat lehet majd kiépíteni belőlünk, mint annak a rendje. A jóléti, fogyasztói társadalmak megjelenéséhez köthető személyiség rombolás, melynek hatásait itt a világ "fejlettebb" felén szinte mindnyájan elszenvedjük, igen hatékonyan folytatódik a nemi szerepek összemosásával, a nemiségünk valódi energiamezőinek feltárását célzó folyamatok folyamatos fojtásával, a toleranciának álcázott egynemű kapcsolatokat népszerűsítő propagandával például. Szóval ez az egész egy oltári nagy hazugság, nincsen jobb szó rá. Én nem mondom, hogy mindent értünk, és mindent jól csinálunk, de attól még nem kéne belesétálni olyan megvezetésekbe, amelyek alapjainál rombolják le az emberi lét egyik legfontosabb tartópillérét. Valakinek végre jusson már eszébe ez is!

Nem bántok senkit

Nem bántok senkit, de ha valami fáj, üvöltök,
Mert akkor az üvöltés az egyetlen igaz megnyilvánulás

Mondani igazat még mindig nem tudok,
De a fájdalomban az igazság megnyilvánul... Láss!

Bosszant

Bosszant, hogy ott, ahol én is lehetnék,
Most tulajdonképpen nincsen senki,

Ez itt bent csak egy játékháború,
Az igazit a falakon túl vívják,
Ne várakozz sokáig,
Gyere velem ki!

Attawapiskat

Öngyilkossági hullám Kanadában (link)

(Nagyrészt) önhibájukon kívül perifériára került népcsoportok, más szóval a mi jólétünk áldozatai, sajnos ezen nincs mit szépíteni... Mikor fog kifejlődni bennünk az az érzékenység, amelyikkel talán megérthetnénk valamit a mi kis civilizációnk, és a mi nagy technológiai fejlődésünk rettenetes ellentmondásaiból. Mikor fog kifejlődni bennünk a részvét azok iránt, akiknek a léte nekünk most csak egy probléma, egy tétel az állami költségvetés utolsó rubrikáiban? Mikor fogunk ráébredni arra, hogy mennyire abnormális jelenség ezeknek az embereknek a boldogtalansága, akik lehetnének boldogok is, ha azt kapnák, amit megérdemelnének? Mikor fogunk rájönni arra, hogy egy olyan civilizációnak, amely képes elnézni az általa leigázott emberek életének nyomorúságos voltát, nincs jövője? Mikor fognak ezek a feszítő kérdések legalább felmerülni a tudatunkban? Amikor a fenti linkre kattintottam, egy tévékészülék reklámja jelent meg először, maga a cikk csak azután kezdődött. Érdekes ez a cikk, de nem az a lényeg, hogy miről szól, ha nem az, hogy vegyél egy tévét, hadd pörögjön a gazdaság, és hadd szédítsünk téged tovább a feldolgozhatatlan információ áradat szennyét zúdítva rád folyamatosan! Ez Neked csak egy marginális sztori, hírértékű, hogy ne unatkozz, de ne is gondolkodj rajta túl sokat, hisz van több ezer hasonló hír minden nap, és mi az összeset kínáljuk. Az összeset kínáljuk, hogy belekábulj, és eszedbe se jusson eltűnődni azon, hogy mi folyik körülötted... Hogy eszedbe se jusson megrendülni, és megérteni valamit abból, hogy a nem gondolkodásoddal, a sodródásoddal te is munkása lettél annak a világméretű illúzió gyárnak, amely számára az őslakós közösségek léte csak légypiszok az ablakdeszkán. Eszedbe ne jusson, hogy ami itt és most történik, azt te is csinálod ugyanúgy, mint bárki más. Mert mi nem akarjuk, hogy te erre gondolj. Mi azt akarjuk, hogy a bajaidért másokat okolj, hogy a te önérzeted fénye sértetlenül megmaradjon és világítson, mint a fényreklám az éjszakában. Mi nem akarunk neked semmi rosszat, kímélünk Téged, szuggeráljuk beléd, hogy Attawapiskat nagyon messze van tőled, vagy talán nincs is, illetve csak kicsit van, számodra lényegében csak egy nüansz, mert te itt élsz Európában, és tudsz írni, olvasni, számítógépezni, te benne vagy a mi kis pikszisünkben, téged nem érhet semmi baj, biztonságban vagy legalábbis addig, amíg nem kezdesz el vakarózni, és csinálod szépen azt, amit kell.

A borulások eredete

Ne mondjak le semmiről, ami fontos, és ne ragaszkodjak semmihez, ami lényegtelen! Ne akarjam elvenni tőle azt, ami az övé, és adjam neki azt, amit tőlem kell megkapnia! Tetteim ne elvekből és gyakorlatokból, struktúrákra, struktúrásított formai túlhangsúlyozásokra vagy viselkedésmintákra szűkített gondolkodásmódokból, hanem fokozatosan tisztuló tudatállapotban, növekvő éberségben, táguló vizualitásban, egyre fokozódó érzékenységben megtermő belső hangolódásokból, az életemben való személyes jelenlét folyományaként megszülető intuíciókból fakadjanak...

Azokat a borulásokat, amelyeket az ország közéletének, a ország történelmének, és a tágabb környezetének, Európának, Európa működési módjának, Európa fejlődésének, és a világ többi részével való kapcsolatának számtalan zavara tükröz, mindannyian magunkban hordozzuk. Ezeket a zavarokat nem köthetjük sem bizonyos személyekhez, sem bizonyos csoportokhoz, de még bizonyos szellemi irányzatokhoz sem. Minden ilyen leszűkítés figyelem elterelés lenne, mögöttese lényegében nem más, mint a közös felelősség alól való menekülés, ál-okok és ál-bűnösök keresése mindannyiunk közös érintettségének beismerése helyett. Amíg ezt nem vesszük észre, kezdeményezéseink csak hintőport szórnak a sebre, érdemi gyógyulást nem váltanak ki, mert addig saját magunk helyzetből való kivonása, és ezáltal az alapállás torzítása vitorláinkból minden szelet kifog. Egyedül akkor válhatunk valódi előremozdítókká, ha először is saját gátlásainkat, saját félelmeinket, saját tehetetlenségeinket győzzük le, másokhoz pedig azzal az érzékenységgel fordulunk, amelyre a magunkkal való csatározások közben szert teszünk.

Az van, ami megtörténik

Az van, ami megtörténik. A világ nem dolgokból, hanem eseményekből tevődik össze.

Zárt mikrovilágokban

Zárt mikrovilágokban élünk, ami önmagában talán nem is baj, hisz lehet, hogy egyelőre még képtelenek lennénk másra, de ha nem vagyunk tudatában annak, hogy milyen elakadások fakadnak e világok mikro voltából, akkor soha nem lesz bennünk elegendő hit, bátorság és motiváló erő ahhoz, hogy látóterünket fokozatosan egyre szélesebbre tárjuk, és észrevegyünk olyan összefüggéseket, amelyek tudatosítása nélkül csak csúfos vereség várhat ránk. A lehúzó, összehúzó erők állandóan jelen vannak, és ha nincs ellentétes irányú hatás, amelyet egyedül a szív hője tud táplálni, akkor előbb-utóbb úgy fogunk összezuhanni, ahogy a kiégő, energiáját elveszítő csillag fekete lyukká változik át. Vagy megesik a szívünk a szenvedőkön, mert magunkra ismerünk bennük, vagy nem, de akkor az önmagunkkal való találkozás utolsó esélyét is elveszítjük, és üresen, belső lényeg, belső mag, belső tartás, belső meghatározottság nélkül, teljes tehetetlenségben, idegen erők kényére-kedvére kiszolgáltatva fogjuk leélni életünk hátralévő részét. Lehet, hogy még nem nőttünk fel arra, hogy felfedezzük a világ egységét, de ha a felfedezés hosszú folyamata meg sem tud kezdődni, mert félünk kicsit is tovább látni annál, amit felületes érzéseink közvetítenek felénk, ha biztonságérzeteinkhez való ragaszkodásunk miatt félünk szinteket lépni, formákat meghaladni, ha félünk a már ismerten túlmenni és lábunkat ismeretlen földrészekre, terra incognita-kra tenni, akkor magunkat és szeretteinket sem tudjuk megmenteni, hiszen azok a rendszerek, amelyeket az egyensúlyban tartó erők hiányában tehetetlenségünk melegágya burjánoztat fel, törvényszerűen mindent magukba szippantanak majd.

A legnagyobb veszély folytatódik (levélrészlet)

A piacgazdaság sajnos pont nem arra fejlődik, amerre fejlődnie kéne, vagyis hogy az embereknek több érzékenységük legyen önmaguk megismerésére, inkább személyiségromboló módon hat, és így aztán nagy a kockázata annak a totális hőhalálnak, amelyet a termodinamika második főtétele olyan világosan kifejez. Mert a magukra hagyott rendszerek energia befektetés híján... Tudod Te is!

Egyébként nem is a piacgazdaság fejlődik valamerre illetve az már régen rossz amikor a piacgazdaságtól várjuk a fejlődést. Az ember az, aki fejlődik vagy sem, és minden látható csak az ő belső történéseinek a kivetülése, ezt már sokszor megbeszéltük. Vagyis nem a piacgazdaság személyiségromboló, hanem az ember nem törődik magával meg a másik emberrel, és ettől aztán létrejön egy olyan struktúra, amely ezt a nemtörődömséget világosan hordozza.

A gazdaság "fejlődhet" a maga szűk kis ágyúcső dimenziójában, de ha közben nem ébredünk fel a Csipkerózsika álomból, akkor az a "fejlődés" egyszer nagyot fog szólni. Ez nagyszüleink korában még nem látszott. A szüleink már hallottak valamit a globális problémákról, de a súlyát nem fogták fel, és neveltek minket tovább egy belterjes kultúr-kertészkedésre. Mi vagyunk az első olyan generáció, amelyiknek már van látása szélesebb távlatok áttekintésére, sőt motivációja arra, hogy ezt valóban meg is tegye, így aztán van esélye a puzzle kirakására, feltéve hogy nem rettenünk meg attól, ami a játék közben kirajzolódik. Ha mi nem kezdjük el, a gyermekeink se fogják folytatni, és ha ők nem, akkor utánuk már valószínűleg senki se, mert addigra minden materiálison túlira való érzékenység ki fog veszni a világból. Csak ennyi a felelősségünk!

Világ sírköve alatt mégy, a hetedik Te magad légy! (József Attila)

A legnagyobb veszély

A piacgazdaságnak abba az irányba kéne fejlődnie, hogy a hatékonyság növekedésével párhuzamosan az embereknek egyre több idejük legyen foglalkozni mással is, mint a szigorú értelemben vett megélhetésük. A személyiség kibontakozása ugyanis megkövetel olyan időszakokat, amelyek során nem a tevékenység dominál, hanem egy szintetizáló, feldolgozó, alkotó, élményekből tapasztalatokat érlelő, részekből egészet összerakó, érzésekből tudatosat formáló, leginkább az álomhoz hasonlatos lelki folyamat végzi dolgát bennünk, és amely nélkül pont emberségünk magja, egyéniségünk szuverenitása válik semmivé. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a gazdasági hatékonyság minden másnál hangsúlyosabbá tett követelménye olyan pörgésbe hajszol sokakat, amelyet képtelenek követni és megérteni, sőt teljesen elvesznek, magukból teljesen kifordulnak benne. Ennek a kifordulásnak a világméretűvé válása nagyon nagy veszély, olyan, amihez fogható talán még nem is volt az emberiség történetében. Nagy veszély, mert ez a deviancia emberi mivoltunk legbensőbb rétegeit, a szentélyt rombolja, a szentély nélküli, belül, legbelül üresen kongó emberek pedig bármilyen szörnyűségre felhasználhatóak. Nagyon szeretném, ha ezt a veszélyt egyre többen érzékelnék, és akarnának hatni ellene, elsősorban saját személyiségük megbecsülésével, azzal, hogy időt, figyelmet és erőfeszítést szentelnek a bennük lakó belső lényre, arra a megismételhetetlen és egyedi személyes valóságra, akiért megszülettek, és aki az Isten bennük. Kevés ennél fontosabb dolog van most!

Kvótás népszavazás - emberi színjáték

Van valami borzasztó szomorú abban, hogy önhibájukon kívül rettenetesen nehéz helyzetbe került embermilliók vére különböző hatalmi körök csataterén folyik szét. Amíg az emberek félnek, addig lesznek olyanok, akik ezt a félelmet meglovagolják, és igyekeznek abból előnyt kovácsolni maguknak. És lesz egy csomó olyan közszereplő is, akiknek ez piszkálni fogja a csőrét pusztán azért, mert az előbbiek az előnykovácsolásukat az ő kárukra teszik, és fel fognak lépni az emberség nevében ugyanolyan embertelenül, mint amilyen embertelen módon a másik fél is gyakorolja a tömegméretű megvezetés bűvésztrükkjeit.

Mért vannak a menekültek nehéz helyzetben? Azért, mert senki sem akar segíteni rajtuk. Ez a szomorú igazság! Nem azért, mert rossz a politika, tehetetlen az Unió, Angela gyenge, előretör a populizmus, fasizálódik Európa, stb, stb, stb. Igen, előretör a populizmus, Európa fasizálódik, de ezek csak következmények, következményei annak, hogy féltjük a szaros kis biztonságunkat, mi is ugyanúgy, mint mindenki más, vagyis a kiváltó okok lényegében mi magunk vagyunk. Mi magunk, akik ugyanúgy bele vagyunk merevedve a félelmeinkbe, mint az összes többi ember. Ha tényleg segíteni akarnánk a menekülteken, a populisták álla felkopna, és egy perc alatt kihűlne a szájuk, amellyel most a demagógiát köpködik bele a világba.

Ezért aztán nagyon szépen kérem, hogy hagyjuk az egymásra mutogatást, meg a dobozolás évszázadok szorgos munkájával kifejlesztett gyakorlatát. Aki legyőzi magában a saját félelmeit, annak a személyiségében valami át fog alakulni. Lesz egy kisugárzása, lesz egy ereje, amely hatni fog, és a környezete meg fog változni tőle. Lesznek ötletei arra, hogy kifejezze üzenetét, nem lesz szüksége a rég elkopott sablonokra, mert jönnek majd az új formák, az új szavak, az új viselkedések hozzá, mert meg fogja érdemelni azokat. Aki legyőzi magában a félelmeit, vagy legalább azok egy részét, annak a környezetében mindenki nagyobb bizalommal lesz, nagyobb vállalásokat fog tenni, és ezek a hatások továbbgyűrűzve, továbbérve akár emberek életének tucatjait is meg fogják tudni menteni. Ne féljünk leszállni a láthatatlan búvópatakok szintjére, a dolgok ott történnek meg, a kibontakozások gyümölcsei ott érnek be, és a sodrás onnan viszi őket tovább, ki a fényre. A felszínen csak hiúság csap össze hiúsággal, érdek feszül egy másik érdeknek, gigászi hazugságok gigászi küzdelme zajlik. Ez a terep nem a mi síkunk, ez a terep nem nekünk való. A mi síkunk odalent van, a poklok poklában, ha azt megjárjuk, akkor lesz valami, viszont ha nem járjuk meg, akkor csak az emberi színjáték fog folytatódni tovább. Tudta ezt Dante, tudta ezt Madách, és szerencsére tudják most is páran...

Kvótás népszavazás? Hála a szocialistáknak, most már a távolmaradás is ugyanakkora gazság, mint a részvétel. Na, ez most megint nagyon jól ki lett találva! Gratulálok! Ilyen színpadon nem lehet muzsikálni, csak lopni és hazudni! Ez egy teljesen rossz, teljesen becsődölt szemlélet, meg kell tőle szabadulni, amilyen gyorsan csak lehet. A régi beidegződéseknek azokon van hatalmuk, akik nem hisznek abban, hogy létezhet más is. A jövő embere viszont hisz, és útra kell, hogy megtalálja azt a mást... Angyalok kísérjék minden lépését!

Ez is igaz (levélrészlet)

...én akkor voltam kisgyerek, amikor még a Mint a mókus fenn a fán meg az internacionálé volt a tanévnyitó és tanévzáró ünnepségek zenei alá-feléfestése, 15 naponként úttörő vasutasként teljesítettem szolgálatot, egyébként teljesen önszántamból, és azóta is nagy örömmel emlékszem vissza azokra a közösségi élményekre, amelyek ott értek, pedig az egész azért eléggé át volt itatva azzal a rózsaszínű gőzzel, amelyet pártunk és államunk propagandagépezete állított elő, és eregetett magából. Te ebből kimaradtál, Neked az Unióval lépett be az ideológia az életedbe, én viszont középiskolás koromban valamelyik április 4-i ünnepségen még Rozsgyesztszvenszkijt Rekviemjét szavaltam:

Ne feledd! Ha szállnak
az évek, se feledd azokat,
kik vissza már
sose térnek,
ne feledd!
S ne sírj!
Torkodba fúljon
a könnyek özönje,
bánat özönje.
Légy
a halottak
nevéhez
méltó,
méltó
örökre!

És képzeld el, nem bántam meg azt se, sőt örülök, hogy láttam mást is, mint ezt a McDonalds elvű gyors étkezdét, amelyet most kajálunk, s vedeljük hozzá a Colát anélkül, hogy belegondolnánk abba, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen. Nagyon összetett kérdések ezek, Konsztantin Szimonov Várj reám című verse, amelyet bizonyos nyelvek szerint állami megrendelésre írt, azóta is az egyik nagy kedvencem, pedig közel hatvan oroszországi kiküldetésem alatt volt alkalmam pár dologgal szembesülni. Nem vagyok elfogult semerre, rettenetes gazságok történtek pro és kontra - volt Gulag, volt Auschwitz (és aki a kettő közül csak az egyikről beszél, akkorát hazudik, mint egy felhőkarcoló, illetve tiszta sor, hogy pórázon vezeti őt valaki), voltak koncepciós perek (a világon mindenütt), volt a szabadságjogok rettenetes korlátozása, és van most az, hogy mindent szabad, ha meg tudod fizetni, ami talán még az előbbinél is nagyobb rabság - csak azt az egyet nem szabad elfelejteni, hogy azokat a problémákat, amelyekkel a kommunizmus nem tudott mit kezdeni, a kapitalizmus sem lesz képes megoldani. Már csak azért sem, mert azoknak a problémáknak a látszattal, meg a közkézen forgó rettenetes téveszmékkel ellentétben semmi közük sincs a politikai rendszerekhez. Na, ezért mondom, hogy a Csipkerózsika álomból lassan fel kéne ébredni, illetve nem azt kéne ropni, amit a hopp mester dirigál, és nem kéne visszabüfizni folyamatosan azt, amit valaki egyszer lenyomott a torkunkon mondván, hogy a rendszer tehet róla, mert a rendszernek legfeljebb annyi köze van hozzá, amennyi a kondérból kipárolgó gőzöknek a kondér tartalmához, mert a rendszer csak egy hírvivő, viszi a hírét annak, hogy hol tartunk a kondérban, illetve hol nem, mert félünk azokká válni, akik valójában vagyunk, és helyette inkább megfőlünk valamelyik forgalomban lévő ideológia zsírjában, miközben úgy handabandázzunk, mint a három évesek, akik soha életükben nem láttak még zsiráfot. Lehetne erről órákat írni még, ha nem napokat, heteket, hónapokat. Az emberek annyira szeretnék elhitetni magukkal, hogy semmi egyéb dolguk sincs, mint a bűnösök lefülelése, miközben saját borulásaik ezredrészéről sem vesznek tudomást. Ezek nagyon-nagyon szomorú beidegződések, és nem hiszem, hogy ki fogunk tudni lábalni a bajainkból addig, amíg ezeket a rossz reflexeinket nem hántjuk le magunkról. Mindig-mindig arról szól a történet, hogy ki a hibás, ki miatt vagyunk szomorúak, és kit kell kinyírni a lehető leggyorsabban ahhoz, hogy végre kitörjön a világbéke... Az ISIS vezetőit, Kadhafit, Mubarakot, Szaddam Husseint, Putyint, Orbán, Kövért meg ezt az egész jobbos bagázst, akik miatt az ország ma ott tart, ahol. Mintha az bármin is segítene, mintha nem lett volna már százezer lecke a történelemből arra, hogy minden lecsapott fejre három új felbukkanó jut legalább. Már annyi zsarnokot fejeztünk le, hogy az Amazonast is el lehetne torlaszolni a sok hullával, de a világbéke még nem jelentkezett be valahogy, illetve egyelőre inkább távolodunk tőle. Nincs Európa, el kell felejteni, elbuktunk, ki lehetett volna hozni belőle valamit, de belesültünk az önzésünkbe, mint mindenki más is eddig. Nincs Európa, fel kell ébredni arra a látásra, hogy van egy világűrben kerengő csodálatos kék-zöld színű bolygó, amelyen egy egész különleges, illetve inkább káprázatos véletlen folytán megfogant az élet, az az élet, amelyről még most sem tudjuk biztosan, hogy képesek leszünk-e valamit is kezdeni vele, vagy szépen leöldössük egymást, lényegében pont ugyanúgy, ahogy két horda agyonverte egymást az őskorban. Felejtsük el Európát, könyörgöm, felejtsük el azt, hogy itt valami kiváltság uralkodik, felejtsük el azt, hogy nekünk kacsalábon forgó palotában van a helyünk, miközben a szír menekültek dögölhetnek meg a sárban! Felejtsük el azt a jólétet, amelybe hamarosan bele fogunk fulladni, mert képtelenek vagyunk megosztani belőle bármit is a világ másik 9/10 részével! Felejtsük el azt, hogy itt biztonságban vagyunk! Mért jár nekünk biztonság, mért jár nekünk az, ami másnak nem jár?! Nem jár nekünk semmi, csak a szánk, pedig az utolsó morzsa miatt is, amelyet benyalunk, össze kéne tenni a kezünket hálatelt szívvel. Mitől vagyunk mi kiválóbbak másoknál? Mik ezek a képtelen, alaptalan vizionálások? Szar, nulla alakok vagyunk, mert rettenetes technikai tudás van a kezünkben, és mégsem vagyunk képesek arra, hogy segítsünk bárkin is. Körülbelül innen lehet kiindulni, és elkezdeni a megoldások keresését. Mert ennek a pozíciónak legalább megvan az a pozitívuma, hogy valódi helyzetünket, vagyis emberi megvalósultságunk eddig elért siralmasan alacsony fokát tükrözi. Ennek a pozíciónak megvan az a pozitívuma, hogy az igazsággal legalább köszönőviszonyban áll. És az már nem valami...

Elballagtak folytatása

Nem a félelem a fő mondanivaló, nem amiatt írom a levelek és a blogbejegyzések százait, hanem azért, mert ami körülöttünk van, az belőlünk lett. A körülöttünk lévő világ a mi belső világunk tükre, minden kívül megfigyelhető jelenség vagy kívül bekövetkező esemény olyan belső folyamatokra megy vissza, amelyek a megjelenő látható formát öltő változások tartalmát már rég lejátszották bennünk. Ezért aztán minden felkavaró esemény tanulságaként azt a kérdést kell feltennünk, hogy hol van az eseményt kiváltó belső ok bennünk magunkban. Ha megértjük a külvilág jelenségei és a mi belső világunk közti ok-okozati kapcsolatokat, akkor minden tragédia inspiráció lesz magunk és általában az ember jobb megismerésére (mert e kettő szorosan összefügg). Ha egy tragédia valóban megüt minket, ha valódi kérdéseket vet fel magunkra és a mi saját felelősségünkre vonatkozóan, akkor az a tragédia nem hiába történt. Ha valaki meglátja, hogy minden fájdalmas történés kiváltásában neki magának is része van, akkor azt is meg fogja érteni, hogy az erőfeszítései hatására beinduló energiakiépülések jó, gyógyító, termést érlelő tovaterjedései ugyanúgy eljutnak majd akár a világ legvégső határáig is. Ha mernénk hinni abban, hogy nem elhanyagolható jelentőségű kis pontok vagyunk, ha mernénk hinni abban, hogy tehetetlenségünk minden meghaladása akár emberéletek tucatjait mentheti meg, ha mernénk hinni abban, hogy a bennünk lezajló jó változások ugyanúgy vissza fognak tükröződni, mint ahogy a bennünk lévő hanyagság, nemtörődömség, kivagyiság visszatükröződik, hallatlanul nagy potenciálok tudnának felszabadulni. Ha nem hisszük el, hogy képesek vagyunk többre, és ezért nem merjük meglátni minden szomorú eseményben azt a részt, ami minket magunkat terhel, ha nem hisszük el, hogy a körülöttünk bekövetkező tragédiák tulajdonképpen nekünk szegezett kérdések, és nem indulunk el e kérdések megválaszolása felé, akkor ez a ballagása hajnalán vonat elé fekvő embertársunk hiába halt meg. Ha viszont valóban megindít, és valahonnan kimozdít bennünket az, ami vele történt, ha az ő halálának következtében valami megszületik bennünk, akkor az, amit tett, értünk hozott áldozattá fog válni. Vagyis, ami megtörtént, az már megtörtént, ám hogy ott végül is mi történt, az már csak rajtunk múlik, senki máson...

Elballagtak

Múlt pénteken meghitt ünnepségen vehettem részt, ügyes, aranyos, bájos keresztlányom ballagott el egy katolikus gimnáziumból, a barát család az iskolai búcsúztató és a szentmise után a szűkebb rokoni körbe is meghívott, ahol talán még bensőségesebb módon fejezhettük ki örömünket Annácska életének e fontos és szép eseménye kapcsán. Abban a családban ő a negyedik, a legkisebb gyermek, a szülők igazán boldogok lehetnek, hiszen a nagyobbak is mind szépen teljesítenek, és a keresztlányomra sem lehet semmi panasz.

Ugyanaznap hajnalban egy hozzánk közeli kisvárosban egy másik ballagó diák a vasúti sínre feküdt, hogy a közeledő vonat véget vessen földi életének. Tette nem hirtelen felindulásból fakadt, hosszú ideje gyűltek körülötte azok a jelek, amelyekből következtetni lehetett volna a benne érlelődő rettenetes döntésre, azonban ezek a jelek senkiben sem álltak össze pontos képpé időben. Szerenádozni még elment a társaival, utána viszont már nem akart mást.

XXI. századi társadalmunk bizonyos területeken elképesztő fejlettséget mutat, pár perce egy drogériába mentem be, ahol gyönyörűen berendezett polcokon hatalmas árubőség várt rám, a pénztáros hölgy pedig kedvesen, mosolygósan vette el tőlem az általam kiválasztott cikk árát. Utána átvágtam a téren, amely most különösen is vidám arcát mutatja, ugyanis valamilyen fesztivál zajlik zenével, egyéb fellépőkkel, kirakodóvásárral, a szép időben szinte mindenki élvezi, hogy itt lehet. Végül leültem a kedvenc kávézómban, hogy a zsebszámítógépemet és a mobilinternetes modemet használva pillanatok alatt rákapcsolódjak a világhálóra. Vagyis egyfelől hihetetlen fejlettség jellemzi az életkörülményeinket, másfelől viszont szinte észrevétlenül tűnnek el körülöttünk azok, akikben megpattan valami, illetve akik - nyilván teljesen önhibájukon kívül - képtelenek felvenni azt a ritmust, amely a látványos fesztiváli elemekkel díszített felszín alatt könyörtelen és rideg, és nagyon nagy kihívások elé állít például sok olyan fiatalt, akik arra még a legkevésbé sem felkészültek.

Nem tudom, hogy mit lehet erre mondani. Nekem is van három gyermekem, ők is elég ügyesek, nincs sok gondom velük, de aggódva figyelem mégis, hogy mit kezdenek azokkal a nehéz körülményekkel, amelyet a szüleik generációja hagy rájuk. Mit kezdenek azokkal az egyensúly vesztésekkel és azokkal a hazugságokkal, amelyeket egy megborult értékskála szerinti közszemlélet generál köréjük? Mert az az értékskála, amely nem az ember belső személyiségének a kibontakozását tekinti a legnagyobb értéknek, hosszú távon nem old meg semmit, sőt a rövid távú látszat megoldások is csak a hosszabb távú kibontakozások kárára jöhetnek létre. Mit érnek a kezünkben lévő csodálatos eszközök, mit érnek gyönyörű, kerek (és zárt) elméleteink, ha közben nem érti meg senki, hogy egy ifjú férfi lelkében milyen rettenetes férgek marják szét élete utolsó reménymorzsáit is? Vigyázzunk, vigyázzunk, vigyázzunk! Vigyázzunk arra, hogy ne kerüljünk a vonat kerekei alá mindannyian! Mert sajnos nem irreális az utóbbi veszély sem, sőt az ilyen események pont arra figyelmeztetnek minket, hogy az a borulás, amely a vonat alá lök valakit, valóságos, és a vonat alá lökhet másokat is. Ha nem így, akkor máshogyan. Hiszen a vonat alá kerülésnek számtalan formája létezik. Vigyázzunk magunkra, és vigyázzunk a gyermekeinkre, akik hamarosan a helyünkbe lépnek, fiainkra és lányainkra, akik éppen most lépnek ki az iskolából, éppen most ballagnak el. Van, aki reménnyel a szívében érettségizni, felvételizni indul a reggeli napfényben, van, aki reménytelenül, végletekig elkeseredve a vasúti töltés felé veszi az útját a hajnali szürkületben. Mert köztünk nőtt fel az utóbbi is, de velünk élni már nem akar... Neki van igaza?

Még akkor is

Hallatlanul fontos, hogy mindenki saját léte eseményterében éljen, mert ez az egyetlen esély arra, hogy ne látszatkapcsolatokban és pótcselekvésekkel töltse el napjait, hanem egy minden időt átölelő, sőt minden időt magában rejtő kibontakozás által animálva tudja keresni azt a mindig többet, amely egyszerre végtelenül személyes, de közben ugyanannyira közösségi is, és amelyre leggyakrabban a szeretet szót szokták alkalmazni. Még akkor is, ha az ember életében ennél nagyobb kihívás tulajdonképpen nem képzelhető el...