A lovagiasság egyik összetevője

Ha van egy olyan nő, aki fontos Neked, és aki nagyon sok köztetek futó csatornát lezár magában, de egyet valahogy, valamiért mégis nyitva tart, akkor azt a nőt Te a lezárt csatornák okán nem hagyhatod el. Akkor Neked azért a nőért azon az egyetlen nyitva hagyott csatornán át az utolsó leheletedig is küzdened kell, és ha ezt nem teszed meg, nem vagy méltó arra, hogy férfinak neveztess.

Azok a rejtett dinamikák

Azok a rejtett dinamikák amelyek a családi, baráti, szerelmi kapcsolatainkat, sőt az emberek teljes kapcsolatrendszerét, a társadalmakat is formálják. Azok a rejtett dinamikák amelyekkel oly ellentmondásos a viszonyunk. Azok a rejtett dinamikák, amelyek létezésétől egyrészt oly szívesen eltekintenénk, hisz az ember a velük való szembenézés következtében kiválóságának minden tudatát elveszíti, másrészt viszont olyan nagyon szeretnénk megérteni azokat, hisz érezzük hogy anélkül az értés nélkül mi magunk maradnánk ki az életünkből. Azok a rejtett dinamikák amelyeket az ideológiák, a forgalomban lévő leszűkítések, a vallások, a kultúrák tökéletesen figyelmen kívül hagynak, pedig sokkal inkább léteznek mint a tényekről hazudó hót halálos vetítések. Azok a rejtett dinamikák amelyek fényében még a méltóságunkat is meglelhetnénk ha nem félnénk először is elengedni csinált ál-méltóságainkat. Azok a rejtett dinamikák...

Megdöbbentő?

Megdöbbentőek-e azok a tendenciák, amelyek ma Magyarországon megmutatkoznak? Megdöbbentő-e az, hogy az Európai Unió nem tud életképes választ adni azokra a problémáira, amelyek egyre jobban feszítik? Megdöbbentő-e az, hogy a tehetetlensége szétsugárzik, és a világtörténelem egyik legszomorúbb bizalomvesztését, abból kifolyólag pedig tervek, rendszerek, gondolkodások már-már földcsuszamlásszerű borulását okozza? Megdöbbentő-e az, hogy nincs erő, amely e borulásokat meg tudná akadályozni, megdöbbentő-e, hogy vérszegény, csaknem nevetséges próbálkozás minden mentőexpedíció?

Egyáltalán nem. A bajok nem most kezdődtek, a bajok, a feszültségek, amelyek most manifesztálódnak régóta programozódnak bele a társadalmainkba, a programok már hosszú-hosszú évek óta készítik elő a terepet azoknak a folyamatoknak, amelyeket most magunk körül kifejlődni látunk. És a legszomorúbb az egészben az, hogy mi magunk is a programozók között voltunk, mert mi magunk is elhittük, hogy elég egy mások által megalkotott, készen kapott struktúrát működtetnünk, és nem kell felfedeznünk a mi saját részünket, a mi saját lényünket, nem kell elindulnunk a saját útjainkon, hogy megkeressük azt, amit ennek az egyáltalán nem kész, sőt halmozottan kusza és ellentmondásos struktúra tisztításáért nekünk magunknak kellett volna megtalálni. Amit most látunk, az az elsunnyogott útkeresések, a nem meghozott döntések, a kényelemből alkalmazott követések következménye. A szellemi tunyaságunk, a nehézkességünk, a félelmünk, a kuporgatásunk következménye. Következménye annak, hogy inkább törődtünk magunk legváltozatosabb módokon történő körülbástyázásával, mint hogy elszántuk volna magunkat nagyon kockázatos, de egyébként teljesen normális és teljesen helyénvaló utazásainkra. Úgy nem lehet felépíteni egy civilizációt, hogy abban mindenkinek lényegében egyetlen célja van, maga és szűkebb környezete számára biztonságot és megélhetést teremteni. Az is nagyon szép cél, csak kicsi. Olyan férfiakra van szükség, akik ennél tovább néznek, tovább küzdenek, és végül majd tovább is látnak. Nem egyre, nem kettőre, nem tízre, húszra, százra, ezerre, hanem annyira, ahány férfi biológiai értelemben már az. És melléjük olyan nőkre, akik ezt értik, és várják is a férfiaktól, hogy tegyék. Olyan nőkre, akik tudják, hogy az ő útjuk és az ő boldogságuk a harcos férfiak mellé való odaállás. Olyan nőkre, akik tudják magukról, hogy női mivoltukban nem az erő, hanem a gyengédség ajándékát kapták, hogy nem nekik maguknak kell erősnek lenniük, hanem azoknak a férfiaknak, akiket ők gyengédségükkel, szépségükkel megerősödésre inspirálnak. Olyan nőkre, akik férfi társukat, ha kell, a háborúba is elengedik, és hazavárják őt, de csak azért, hogy utána újra elengedhessék. (Egyedül az elengedések és a visszavárások e nagyon természetes váltakozása képes a párkapcsolatokat levegőssé, lélegzővé, mozgalmassá, élővé tenni. Ha ezt értenénk, nem vergődnénk a párkapcsolatainkban, hanem kivirulnánk bennük.)

Ne tessék sírni OV-ról, mert kiütést kapok tőle, ne tessék pólyás baba módjára hisztizni! Tessék elindulni azon a belső úton, amelyen már mindannyiunknak nagyon régóta járni kéne, tessék elindulni a szellemi fejlődés, önmagunk megújulásának útján! Ne tessék azt mondani, hogy nincs ilyen út, mert van! Tessék észrevenni, hogy Orbán Viktor handabandázása huszadik következmény, a mi önzésünk, önféltésünk, a mi tehetetlenségünk következménye. Tessék ezt kimondani, és ne tessék hárításokkal, terelésekkel, lila ködökkel telefújni a Földet. Tessék észrevenni, hogy nincs az a szuper-modern, agyonfejlett technikával rendelkező civilizáció, amely fenn tudna maradni magukkal tisztában lenni akaró, a szellemi rend szerint kereső, küzdő férfiak és rájuk felnéző, őket odaadóan szerető nők nélkül. Tessék észrevenni azokat az üres területeket, azokat a fehér foltokat, ahol nekünk lennünk kéne, de nem vagyunk, és tessék ettől az észrevételtől összeomlani, sírni, zokogni. Ne OV miatt hisztizzünk, hanem magunk miatt! Hogy a könnyebb ellenállást választva alapvető kötelességeket hanyagoltunk el évszázadokon keresztül. Azon tessék megrendülni, és ne azon, hogy Orbán mekkora baromságokat mond Tusványoson, mert az olyan harmatgyenge megnyilvánulás, hogy körülbelül össze tudnám kaparni magam bánatomban... Uff, én beszóltam!

Létünk titkai

A túlórázás, a fékezhetetlen vásárlási láz, utazási vágy, az erőn felüli anyagi építkezés, a divatok, a trendek azonnali követésének igénye, a pörgés minden formája, még a technológiai ismeretek halmozása is ugyanarról szól: mivel a lélekben nem mozdul semmi a szeretet irányába, a külső héjakon kell eseményeket generálnunk magunknak.

Anyagi létünk az a színpad, amelyen szellemi lényünkkel való találkozásunk drámája lejátszódhat.

A nehézségi erő szerepe nem az, hogy a földre szegezzen minket, hanem az, hogy legyen egy olyan közeg, amelyben szívünk legmélyebb vágya, szellemi létünk kibontakozása valódi és folyamatos elrugaszkodást kíván.

Életünk minőségét az határozza meg, hogy mennyi időt töltünk el találkozással. Magunkkal, másokkal, a lét egészével találkozni, ez a három egymástól teljesen elválaszthatatlan. Egyiket sem lehet elhanyagolni úgy, hogy attól ne sérüljön a másik kettő is, és egyiket sem lehet úgy átélni, hogy az a másik kettő átélését ne jelentse.

Éretlenségünk folyománya az, hogy szellemi és anyagi létünk viszonyát ütközésként éljük meg. Ezeknek az ütközéseknek az elszenvedése nevel minket arra a látásra, amelyben a ma még polaritásos szemben állóknak tűnő létezők egysége feltárulhat, ezeknek az ütközéseknek az elszenvedése visz el minket arra az emberi beteljesülésre, abba a személyes találkozásba, abba az izzó, mély átlényegülésbe, amelyre a kultúrák, a művészetek, a vallások is csak halvány utalásokat tudnak tenni.

Egy tucat merénylet

Oltást kaptam, megtudtam, mi a fájdalom,
Sírtam s közben vártam, hogy valaki szeressen,
De nem jött senki, így én indultam el szeretni,
Hogy a világ általam szerelembe essen

Szerelembe essen, s ne hazudjon magának,
Ne tűrjön hamis jót, és ne tűrjön hamis rosszat...
A téren kávézó van, a kávézó teraszán asztal,
Az asztalon kártyapakli, osszad!

Osszad szét a lapokat, mindenkinek jusson,
Játsszuk le a háborút, s aztán legyen gyorsan béke,
A dinamitok veszélyesek, elég egy forró porszem,
Robbannak, s azzal mindennek vége!

Forró porszemből pedig van bőven! Az izzó sivatag,
A vad homok nem mutatja tisztán közelségét a végnek?
Mit ér egy tucat merénylet, ötven-száz-kétszáz halott?
Lesz feltámadás? Már a főnix madarak is égnek...

A nizzai tragédia után

Az ember elképesztően kreatív,
Amikor tehetetlenségét kell elkendőznie,
Amikor áll, s ezért mutatnia kell magának
És mindenki másnak is, hogy halad

Amikor nagyon felvilágosult,
Amikor dicsősége tengerében úszva
Nem hallja a hangot, amelyet tőle három méterre
A part homokján vergődő hal ad

----------------------------------

A látványos ám súlytalan
Külső fejlődés
Mindig súlyos belső megakadások jele

Az hogy egy beteg ember
Teherautóval az ünneplő tömegbe hajtott
Vajon jel-e?

----------------------------------

Ha megküzdjük egymást
Akkor megküzdjük magunkat is
S megküzdjük magunkban az ember dolgait

Nincs más mód megállapítani
Hogy van-e a világnak egyáltalán
Bármilyen egyensúlytalansága itt

----------------------------------

Valóság-e az amit elvesztettünk?
Nem feladatunk a megkeresése?

Csak a körfolyamat entrópiája változatlan
Tavasz nyár ősz tél majd újra tavasz,
Béke, háború, majd újra béke...
Mi segít rajtunk ha már a hazatérés se?

Vasárnap reggeli versek

Mutatom magamat
De sehol se látszom
Ha kellek találj meg
Bujocskát játszom...

Kimondhatatlan
A szó felborítja
Mindketten tudjuk
Hogy nem az a nyitja

Cseberből vederbe
S vederből cseberbe
Megszégyenítően
Könnyű zuhanni

Ám a cseber is veder
S a veder is cseber
És ha ezt nem értjük
Akkor nekünk annyi

-------------------

Nem tudom hogy
A műbetegség öl-e...
A oltás fáj nem szeretjük
De egészségesebbek
Leszünk tőle

Gyermek vagyok

Gyermek vagyok, s tudom,
Hogy elég szabálytalanul élek,
S ha bárki szabálytalanul ér hozzám,
Összerándul bennem a lélek.

Összerándul a lélek,
Akár a tűvel szúrt ideg,
S forró áramot kelt bennem,
Mint a tű, mely jéghideg

Férfi és nő

Ha férfi vagy, léted a küzdelem véget nem érő sodra,
Hogy kiderüljön valami Belőled, a világból,
A világba, a világ mélyére temetett
Örömből és fájdalomból

Valaki vár Rád, menj oda,
Ahol a Te keresztedet ácsolják,
Menj oda, ahol a Te viharod tombol

Ha nő vagy, léted az odaadás gyönge szála,
A szál, mely oly könnyen, a legkisebb áramtól is felizzik
Hogy mindenre fény ragyogjon Általad

Valaki vár Rád, menj ahhoz,
Akinek a világ szépet,
Pont a Te szépséged által ad

A személyes tudatosság

A legfontosabb, sőt az egyetlen igazán fontos, a személyes tudatosság, amely félig-meddig akár tudatalatti is lehet. Hogy az ember oldottan, örömmel legyen jelen saját lénye belső valóságában. Ez az egyetlen fontos, mert minden itt kezdődik, és minden, ami ezután következik, ebből fakad. Ezt az odaadást, odaszánást nem helyettesíti semmi. Nem helyettesíti semmilyen fizikai vagy lelki tusa, semmilyen nemes elköteleződés, semmilyen intellektuális teljesítmény, semmilyen misztikus élmény átélése. Az utóbbiak egyike vagy másika lehet következménye vagy inkább állomása egy teljesebb, személyesebb létezésre való törekvésnek, de semmiképpen sem nőhet rá arra a valakire, arra az emberre, akivel az egész kezdődött, akinek fejlődnie, kibontakoznia kell, akiért az egész történet lejátszódik. Könnyen észrevesszük magunk körül azokat, akik valamilyen külső dologban kimagasló eredményeket érnek el, de észrevesszük-e azokat, akik semmi különöset nem tesznek, csak jól vannak a bőrükben, egységben önmagukkal, és ezáltal termőtalajt biztosítanak mindannak a kibontakozásnak, amely a sorsuk része? Ha nagy művész, nagy harcos, nagy király, vagy, borulj le ezek előtt az "egyszerű" emberek előtt, és adj hálát nekik, mert Téged is ők tartanak el! Borulj le előttük, és tanuld el tőlük a létet, hogy több és teljesebb ember legyél! Ha nem teszed meg, nem vagy méltó arra, hogy szellemi lénynek nevezd magad. Ne gondold, hogy bármit is tudsz tenni másokért addig, amíg nem teszed meg azt, amit a Benned lakó személyes valóság kíván Tőled magadtól, amíg nem figyelsz a belső hangra, amíg önmagad belső lényét nem gondozod, nem ápolod. Mert az az első lépés mindenhez. Minden érzékenység, amely szükséges ahhoz, hogy másokkal értelmes kapcsolatba kerülj, az önmagaddal való kapcsolat kohójában fejlődik ki. Szeresd embertársadat, mint önmagadat! Szeresd önmagadat, mint embertársadat!

Tőlünk független valóság

Tőlünk független valóság nem létezik, a valóságnak mi magunk is teremtői vagyunk, rajtunk is, sőt nagyon nagy részben pont rajtunk múlik, hogy mi lesz. Nincsenek áthághatatlan korlátok, nincsenek lehetetlen események, nincsenek kőkemény feltételek, nincsenek előre megírt, kiszámítható végű történetek. Legalábbis azon a szinten, ahol a lényeges események játszódnak le, nincsenek. Minden szerelem másmilyen, minden szerelem mást éget fel maga mögött, minden szerelem máshová vezet, minden szerelemből más születik A történeteknek vannak hasonló vonásai, de soha nem ismétlődik meg ugyanaz, mindig más történik, mindig valami új. Merd, akard, éld azt az újat, ahová szívszerelmed szólít, ahova szíved legmélyebb vágya hív! Azt akard mindig, azt a gazdagságot, és ne a szegényes tartalmú egyvillanású közvetítéseket, amelyek mások szájából éretlenségük, nem készségük folyományaként hangzanak el! A Te utad nem más, mint a Te szíved mindent meghaladó gazdagsága, az az út Számodra a legfontosabb valóság. Félj azoktól, akik az ellenkezőjét állítják, mert ők uralkodni akarnak Rajtad! Szabad vagy, de amekkora a szabadságod, akkora a felelősséged is. Ha az utóbbit nem tekinted, az első is elporlad azonnal.

Abból, hogy valami nincs, még nem következik az, hogy nem is létezhetne. Abból csak az következik, hogy még nem küzdöttünk le magunkban minden gátat azért, hogy létrejöjjön...

Történetek

Hiába törekszel arra, hogy berendezz magadnak
Egy biztonságos koordináta rendszert,
Biztonsága csak addig fog tartani,
Amíg nem történik benne semmi lényeges,
Viszont addig elég érdektelen lesz a valóság ott

A világ nem eszmékből s nem hivatkozásokból áll,
Mesék, kiszámíthatatlan végű történetek ezrei alkotják,
Bennük minden szereplő Te magad is vagy,
S mint minden szereplő,
Te magad is teremted a valóságot

Mikor?

Mikor fognak kitisztulni a városok,
Mikor fogjuk megtenni azt, amit most még nem is érzünk,
Mikor lesz fényesebb, napsugarasabb az ég?

A Föld gyomrában a nagy nyomástól a szikla is szétmállik,
A hőnek nem tud ellenállni, úgy olvad meg, mint a láva,
A mély őrjöng, szikrát, tüzet okádni készül,
Esélyek, kockázatok, titkok dübörgő lelkének tüzét,
Füstölgő hamvak, szürke porok, ijesztő öntudat hegyek alatt az ég

Félelem

Nem az a baj, hogy a körülöttünk lévő világ olyan, amilyen, hanem az, hogy erről a világról nem merünk árnyaltan, kiegyensúlyozottan, elfogódottságoktól mentesen gondolkodni, illetve azt is mondhatnám, hogy valóban sok szempontú, összetett, valódi szintézist kereső gondolkodások tulajdonképpen nem is léteznek. Hely- és időfüggő, homokvár szilárdságú szemléletek tükrében értelmezzük a környezetünkben lezajló vagy minket magunkat is érintő eseményeket, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni létünk sziklaalapját, azt a gazdagságot, amelyet egyetlen tanrend sem tud kifejezni, azt a káprázatos sokszínűséget, amelynek bemutatásában mindannyiunknak szerepe lenne, azt a káprázatos sokszínűséget, amelyet minden távollét csorbít, teljesen függetlenül attól, hogy valaki miért nincs ott, ahol lennie kéne. A leegyszerűsítő, egysíkú, egyvillanású gondolkodásoknak lehet eredménye egy az éjszakába villámként hasító szédítő technológiai fejlődés, de a technológiai fejlődés oldalvizén sodródva az ember saját belső lényétől fog eltávolodni, saját belső valóságától fog egyre messzebb kerülni, és könnyen lehet, hogy az így előálló belső borulás végül az általa létrehozott, de egyre virtuálisabb jólétet is borítani fogja.

Brave, new world!

Az ember nem racionális lény, a racionalitás hiányát számonkérni rajta pedig nagy balgaság lenne. Az embert ezer millió dolog mozgatja, de ezeknek a mozgatóknak a legnagyobb része mindvégig rejtve marad. Aki meg akarja érteni az embert, annak először is magát kell megértenie legalább egy kicsit. Például meg kell értenie, hogy mások racionálisnak egyáltalán nem mondható cselekedetei miért irritálják őt annyira. Ennek ugyanis általában az szokott lenni az oka, hogy valaki a maga irracionális indíttatásaival sincs kibékülve, harcban áll magával, azzal a részével, aki vágyódik, menne a határokon túlra, törekszik a még ismeretlen, a még bejáratlan, a misztikus felé, de ezt a vágyát illetlennek tartja, elnyomja mégis, mert a környezete azt mondta neki, hogy az ilyesmit szégyellni kell. Így aztán ezek a vágyak félremennek, és olyan pontokon törnek elé, ahol a legkevésbé sem szeretnénk találkozni velük, erről még lesz szó lejjebb.

Egyetemi éveim után elég meglepő módon nem kezdem el azonnal dolgozni, helyette elmentem Franciaországba, ahol egy monasztikus szerzetesi életet élő testvérközösség fogadott be néhány hónapra. Ez a döntésem akkor óriási megütközést váltott ki a környezetemben, nehezen értették meg sokan, hogy mért teszem azt, amit teszek, még én magam sem tudtam rá világos magyarázatot adni. Akkor váltig az volt az érzésem, hogy igazából nem is velem van a problémájuk, egyszerűen az hiányzik nekik, hogy ők ilyen őrültségre nem merték elszánni magukat, nem mertek olyan döntést hozni soha, amely nem egy racionális érvrendszerre, hanem egy halvány intuícióra alapult. Pedig az ilyen döntések végtelenül fontosak az ember életében. Azóta már számtalan helyzetben döntöttem hasonló módon, de egyiket sem bántam meg, még akkor sem, ha külső mércék által megmérve ezeknek a döntéseknek egyike-másika bizony elég kudarcos kimenetelűnek bizonyult. Mert tudom, hogy a külső mércék nagyon viszonylagosak, tudom, hogy az életem sikerét vagy kudarcát nem a külső mércék fogják megállapítani.

Pár napja keresztfiam elküldte Steve Jobs híres beszédét, melyet 2005-ben tartott Satnfordban a végzős egyetemistáknak. Meg kell találnod, hogy mit szeretsz, ez a beszéd egyik vezérmotívuma. És az, hogy az ilyen kutatások egyáltalán nem csak racionális síkokon zajlanak. Az ilyen kutatások során az embernek nehéz, mert maga előtt is megalapozatlannak látszó döntések sorozatát kell hoznia, olyan döntéseket, amelyek nem tudatosan beazonosított esélyekre, hanem leheletfinom belső rezgésekre ad válaszul. Be hugry, be foolish! Ezekkel a szavakkal fejeződik be a beszéd, és ezekben a szavakban egy olyan dolog hangzik el, amely rettenetesen hiányzik ebben a rendkívül logikusan és rendkívül racionálisan megszervezett világból, amely nem ismer el más eredményt, mint azt, ami már holnap anyagi hasznot hoz. Rettenetes, hogy így gondolkodunk, és rettenetes, hogy így ítélünk meg embereket. Rettenetes, hogy semmi másnak sincs becsülete, mint az azonnal pénzre válthatónak, azért rettenetes, mert az ember belül, lényegét tekintve nem ilyen. Az ember belül, lényegét tekintve egy gyermek, aki játszani akar a világ százmillió csodájával, és ha ezt a lehetőséget nem kapja meg, akkor előbb-utóbb eszét veszti. Vagy úgy, hogy minden mást feladva belemenekül a környezete által elvárt és diktált viselkedésekbe, vagy úgy, hogy kiszáll tenger fájdalma ellen és fegyvert ragadva véget vet neki. Amikor az ISIS harcosok motivációit keressük, ne felejtsük el, hogy ők sem racionális lények, ugyanúgy, ahogy a szívünk mélyén mi sem vagyunk azok, de az utóbbit sajnos még kimondani se szabad. A körülöttük lévő világot nem racionálisan ítélik meg, nagyon nem, mert durvára elegük lett azokból a megaláztatásokból, amelyet a bennük lévő irracionálisnak kellett elszenvednie évszázadokon keresztül. Ha egy kicsit értenénk magunkat, akkor egy kicsit értenénk őket is, és egy kicsit értenénk, hogy milyen fájdalmak ágyaztak meg annak a háborúnak és terrorhullámnak, amely minden valószínűség szerint még nagyon sokáig nem fog véget érni. Modern világunk amennyire ésszerű, annyira embertelen is! És akkor csodálkozunk, hogy robbannak a feszültségek, csodálkozunk, hogy nem lehet békésen meccset nézni a francia kávéházak teraszán, csodálkozunk azon, hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal a jelenségekkel, amelyeknek az eredete egyébként világosabb, mint a nap, csak éppen a róluk való beszéd nem rendszer konform. És akkor az egészre rájön az az égbekiáltó hazugság, hogy ez liberalizmus. Rámondjuk ezt a szép szót, hogy szabadság egy olyan dologra, amelynek ahhoz lényegében semmi köze sincs. Itt tartunk a XXI. század elején. Brave, new world!