Sem emlék, sem varázslat - rendhagyó verselemzés

Valójában fogalmunk sincs arról, mi jó és mi rossz. A jó cselekedeteink legnagyobb része egofényező jókodás, nem arról szólnak, hogy valaki kapjon valamit tőlünk, illetve az legfeljebb a felszín, a negyede, a nyolcada, a tizenhatoda, a nagyobb része pedig az, hogy egy pozitív identitás képét öltsük magunkra, mert attól háborgó lelkünk valamelyes nyugalomra tesz szert. Ez az a farizeusi kétszínűség, amelybe lényegében mindannyian nyakig vagyunk merülve, és azok a jó cselekedetek, amelyeket ebben a merülésben követünk el, általában elég szomorú történetekhez vezetnek. Olyan történetekhez, amelyek minden kifutása elveszik, és hiába is csodálkozunk azon, hogy miért. Hát azért, mert egy alapvető torzulásban születtek meg, amelyről nem akartunk tudomást venni, inkább felmagasztaltuk magunkat, a megakadásokat illető felelősségünket meg másra toltuk.

Ebből is látszik, hogy az ember az egyik legszánalmasabb teremtmény, aki valaha létezett. Kutyaszorítóban van, hisz nem teheti meg, hogy lemondjon önmaga odaajándékozásáról, viszont a tisztának induló tett legtöbbször teljesen bemocskolódik, hisz a jobb kéz nagyon is tisztában van azzal, hogy mit csinál a bal. A tettünk nem önzetlen, a glóriánk fényesítése nagy jelentőséget kap, és ha nem vigyázunk még fényfüggőkké is válhatunk, amely állapotunkat játszi könnyedséggel ki tudja használni bárki, ha ráérez e gyenge pontunkra.

Mi lehet akkor tenni? Az első és legfontosabb a hústépésig is elmenő kegyetlen őszinteség önmagunkhoz. Nincs az a rossz, amit ne lehetne és ne kéne elmondani magunkról. Mert nincs az a sötét zug a lelkünkben, amelyet hazugság rétegekkel büntetlenül be lehetne takarni. A külvilág pont az ilyen hazugság rétegeket árulja ékes szóval, a belvilág viszont utasítsa el valamennyit, mert rettenetesen veszélyes üregek jönnek létre így, és azok az üregek egyszer törvényszerűen be fognak omlani.

Ha ez megvan, akkor jöhet a következő, a rend, sőt a találkozás, az önmagunkkal, a másik emberrel, a világ szellemi valóságának egészével való találkozás felé vezető zarándok útra való lépés, illetve az azon való járás. Nem fog minden azonnal kivilágosodni ettől, de rögtön le fog dönteni minket egy egészséges erőtlenség, amelyben elveszítjük hamis magabiztosságunkat, és amelytől nagyon lassan elkezdhet kialakulni bennünk egy korábbinál sokkal finomabb, árnyaltabb, valódibb belső érzékenység. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem fogjuk megtudni azonnal, de azt érezni fogjuk, hogy most már tényleg haladhatunk a válasz felé, mert van terünk, távlatunk, amelyet korábban pont hamis magabiztosságunk, a meneküléseink során magunkra szedett egonk takart ki egészen. A régi kép szét fog törni szilánkokra, de egyre határozottabban fogjuk érezni, hogy a szilánkokból szép lassan majd össze lehet rakni egy sokkal szebb és sokkal gazdagabb tartalmú újat. Érezni fogjuk, hogy talán most először valami tényleg történik az életünkben, egy olyan esemény, amelyre eddig nem is gondoltunk, mert egy plasztikusan, foghatóan, minket megérintő módon feltűnő folyamat, vagy inkább jelenlét elkezd dolgozni rajtunk. És a legszebb az, hogy ebben a jelenlétben tényleg megváltozhat a világgal való kapcsolatunk. Ebben a jelenlétben már nem kell egomentő jó cselekedetek tucatjait végbe vinni nap, mint nap ahhoz,hogy legyen egy kis lelki békénk. Megfordul az irány, mert ebben a jelenlétben a lelki béke sem szigorú követelmény, mert itt már csak egy dolgot kell csinálni, menni, mindig menni előre, akkor is, ha süt a nap, és akkor is ha pokoli viharok csapkodnak körülöttünk. Mert minden kell nekünk, illetve a körülöttünk tomboló élet teljessége sokkal jobban tudja nálunk, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk, és azt adja nekem, neked, neki, nekünk, mindenkinek, amitől tényleg előbbre jut, efelől nyugodt lehetsz. Az a kérdés, pedig hogy mi a jó, és mi a rossz, ebben a kontextusban jelentőségét veszti, illetve nagyon unortodox módon válaszolódik meg. A jó az, ami kijön az utadból, illetve abból, hogy mész rajta, a rossz pedig az, ami az utadtól való eltérésekből, a meneküléseidből fakad. Nincsen más abszolút kritérium rendszer, ha a teljesség igényével lépünk fel, akkor ezt a két szót nem lehet máshogy értelmezni, illetve minden ettől eltérő, leegyszerűsítő értelmezést illetően tisztában kell lennünk azok relatív voltáról, tisztában kell lennünk azok volatilitásáról, mert ha leegyszerűsítő értelmezésekre a jelentőségüknél, a teherbírásuknál nagyobb súlyt teszünk, akkor azok igazságtartalmuk úgy fog összedőlni, ahogy a WTC dőlt össze 2001-ben. Akkor legfeljebb az igazságuk látszata fog fennmaradni, de a látszattal csak hazudni, megvezetni, manipulálni lehet, a látszat csak arra jó, hogy hatalmi törekvéseinket megtámogassa. Menni kell, minden sallangot, minden felesleges ruhát levetkőzve, minden félelmet és minden félelemből fakadó felesleges kötődést felszámolva, menni kell és nem akarni megállni sehol. Nem vágyni ideológiára, nem vágyni fogalmi, logikai tisztaságra, nem vágyni megmagyarázhatóságra, matematikai egzaktságra, nem vágyni semmilyen fix pontra, illetve valamennyi vágy lehet bennünk ezekkel kapcsolatban, de csak valamennyi, mert a vágyaink nem állíthatnak gátat nekünk, magunknak, nem fokozhatják le a személyiségünket, azt az egyedit, akit hagyni kell, hogy saját kibontakozásunk útját járja bennünk. Az az ember, aki így tesz, szabad, a szabad ember pedig fel tud nőni. A szabad ember mindenre a maga helyénvalóságában tekint, nem elméletek szűrőjén keresztül, hanem annak a mondanivalónak a teljes gazdagságában, amelyért az adott tapasztalat meglátogatta őt. Védtelenség, sebezhetőség van ebben a lemeztelenedésben, de azt kikerülni nem lehet, mert ez a lemeztelenedés az ember életének egyik legtermészetesebb fordulata. Aki minden vele megtörténő eseményt a maga valódiságában fogad, annak az élete valódi lesz, az élete minden eseményének üzenetét meg fogja hallani, és előbb-utóbb meg is fogja érteni. Aki mindent leírni, osztályozni, analizálni, dobozolni akar, az soha nem fog még elindulni se, mert az a fogalmi strukturálás, amelynek oly nagy jelentőséget tulajdonít, nem fogja átengedi őt azokon a falakon, amelyeket a civilizációs kényelemért hozott anyagból, de pont ő maga húzott fel.

A magyar irodalomban van egy gyönyörű vers, amely pont erről a fallépésről szól, és olyan világosan, olyan kristálytiszta pontossággal, hogy attól az ember csak elámulni tud. Húgom érettségi tétele volt, nem tudom, hogy leírta-e a dolgozatában azt, amit én fentebb, lehet, hogy nem, de ez nem meglepő, mert 18 évesen még nekem se volt egyértelmű, hogy miről is beszél benne a költő. Most már egy kicsit többet tudok róla, lám, nem telt el értelmetlenül a 36 év azóta...:-)!


Radnóti Miklós: Sem emlék sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Határok nélküli országokat

Az ember elég szánalmas teremtmény,
Határok nélküli országokat
Próbál meghódítani,
Ám szinte nincs esélye

Nagy folyó, nagy víz az élet,
A felszínén hullámzik,
Napfényben játszik,
De sodor és fáj a mélye

Mi lesz velünk? Nem tudom,
Menjünk az adódó helyzetek felé,
Azok majd kiássák belőlünk a kincset,
Ha van bennünk egyáltalán bármi

Személyesebbé válni nagyon nehéz,
Mert távol vagyunk egymástól s a találkozás
Felé vezető úthálózatok kuszák…
Mégis kell rajtuk járni!

Nincs csak külső történés

Olyan nincs, hogy valami történik körülöttünk, miközben személyes létünk belső síkjain nem történik semmi lényeges. Interakcióink nem anyagi kölcsönhatások, minden cselekedetünk szellemit formáló, lelket emelő munka, és soha nem jöhetünk ki belőlük "sértetlenül", soha nem jöhetünk ki belőlük azzal a személyiséggel, amelyikkel nekiláttunk az adott feladat elvégzéséhez. Ha egy tett minket, magunkat nem változtat meg jelentősen, akkor nem hordoz igazi értéket, nem jut el igazán mélyre, csak a felszínen vált ki hullámokat, amelyek viszont hamar elhalnak. A lényeges változások a mi lényeges változásunkat is igénylik...

Nincs védettség

Nincs védettség csak zavar
Az élet lassú kiszakadása
Az írótáblák rég megrepedtek
Akinek van szeme lássa

A várunk vajon elég erős-e?
Szikla a teteje de homok az alja
S a trombitákat benne papír katonák fújják
Akinek van füle hallja!

-----------------------------------------------

Mindenkinek a kezében ott a világútlevél
Leginkább pedig annak aki nem is kérte
A magasság és a mélység ugyanaz a hely
Mindenkinek vándorolnia kell érte

Mindenkinek a kezében ott a walky-talky
S aki ágál ellene a legkevésbé sem kivétel
A sárból mindenkinek ki kell nőnie
A mennyországjárás kötelező tantárgy... Vétel!

-----------------------------------------------

Hogy az ember azt amit még magában sem tud elrendezni ne másban támadja
Hogy az életet amit kapott megértse szeresse nevelje végül tovább adja
Ne parancs mondja ki hogy mikor kell félnie és mikor tilos
S kapjon néha zöld lapot is - ha már túl sok a piros
Hogy ne a pártfegyelem beszéljen belőle mondhassa azt amit érez
S ne legyen dráma abból hogy a sebe mindent összevérez
Hogy olyan világban élhessen ahol szabad fájni sírni őszintén
Ahol mindenki tudja hogy a gyilkos áldozat szintén
Hisz csak azért öl hogy lássa a fájdalmát valaki
Lássa hogy fáj neki hogy nem lehet az aki...
Egy olyan világban élhessen ahol nem épít demokráciát sok szédült pojáca
Mert tudja hogy mit ér s inkább zokog szédültségén mint hogy a demokratát játssza
Egy olyan világban ahol napnál világosabb hogy nem a rendszer hanem az ember a zsarnok
Nem az egyik vagy a másik hanem mindegyik zárt egoféltő büszke akarnok
Egy olyan világban ahol nem támad senki a másikra jelszavakkal
Ahol együtt fut a látó a vakkal
Mert mind a kettő tudja hogy szükségük van egymásra
És ezért csak futnak és nem gondolnak másra
Ahol van erő az elengedésben
S van erőtlenség a megvillanó késben
Ahol árnyalt összetett hullámzó szövet a valóság
Ahol nem egysíkú nem egyvillanású a jóság
Ahol férfi a férfi és nő a nő
És az erőterekben megrebbenő
Üzenetek tovább adódnak nem halnak el a zajban
Ahol nem esik kétségbe senki sem ha baj van
Ahol a problémák vezetik nem blokkolják a lelket
Ahol körbe lehet járni minden kertet berket
Sőt nem csak lehet tanácsos is így tenni
Mert kertek és berkek nélkül az ember nem tud ember lenni
Hisz nem tudjuk megvetni sehol másutt az ágyunk
Hisz abba az első kertbe mindannyian mindig és menthetetlenül visszavágyunk

Hogy az ember azt amit még magában sem tud elrendezni ne másban támadja
Hogy az életet amit kapott megértse szeresse nevelje végül tovább adja

Ő is egy elavult rendszer áldozata

Molesztálás (link)


A cikk a fenti (címben szereplő) tömör, de bámulatosan precíz és lényegre tapintó mondattal zárul. Sokan, nagyon sokan vagyunk áldozatok így. Az én fütyimet nem fogdosta senki, de egy-két dolog azért engem is ért. Áldozatok vagyunk, vallási vagy világi rendszerek áldozatai, olyan rendszereké, amelyekben lényegében minden fontos, egyedül az ember nem az. Én felvettem a kesztyűt, és sok éves küzdelem után ma azt hiszem, őszintén ki tudom mondani, hogy bízok az emberben, bízom isteni teremtettségében, bízom belső isteni lényegében, amely, illetve aki valahogy, valamikor majd ki fog hámozódni belőle. Az emberben bízom, a rendszerben nem. Soha nem is fogok egyetlen egy rendszerben sem bízni, és mindenkit, aki csak az utamba kerül, le fogok beszélni arról, hogy rendszerekbe helyezze a bizodalmát!

Üzenem

Üzenem a téren kószáló időnek,
És az idővel együtt szálló napsugárnak,
Hogy a kitörési pontokat meg kell keresni,
Mert emberek ránk minden határon túl várnak.

Várnak, és azért nem mehet ez így tovább, mert kudarcos,
Reménytelen, hisz történhet tulajdonképpen bármi,
A vízen csak tánclépésben lehet közlekedni,
S az izzó parázson is csak meztelen talppal lehet járni

Legyél ügyes, oké? A déli szél nem csak a nyafka turistáknak
Szellőztet sziklaüreget, Neked is belengeti a tengerparti pálmát,
Azért születtél, hogy felragyogj majd, hogy a világmindenség
Benned, Általad szenvedje, szülje meg eddigi legszebb álmát

A rendszerváltás kritikája avagy milyen a valódi közélet

Már megint balhé van, mert lehet, hogy megszűnik a Népszabadság. A történetet nem próbálom meg kibogozni, de azokkal értek egyet, akik szerint ez az ügy számottevő eséllyel inkább politikai, mint gazdasági természetű, és köze van Orbán Viktor hatalmi törekvéseihez, sőt valószínűleg jól korrelál pár más legalábbis gyanús intézkedéssel, amelynek a szálai többé vagy kevésbé, de szintén szerény személyéhez vezetnek. Több jel is utal arra, hogy Magyarországon egy kicsit megfordult a történelem, bár én ezzel a megállapítással azért nem értek egyet, mert szerintem igazán soha sem ment másfelé. És lényegében pont itt van a bökkenő.

A rendszerváltó nemzedékhez tartozom, abban az évben kezdtem el dolgozni, amikor Nagy Imrét újratemették, amikor meghalt Kádár János, aztán jött az első szabad választás, az első választott országgyűlés, a Köztársaság kikiáltása, és az államigazgatási reformok egész sora. Új szelek kezdtek el fújdogálni, miközben lényegében nem is értettük, hogy mi történik körülöttünk. Egy csomó minden változott szinte magától, a kisujjunkat sem kellett mozdítanunk értük. Könnyebb lett céget alaptani, kezdtek épülni a plaza-k, a boltokba egyre több jó cucc került, hála a gazdasági növekedésnek közülük több dolgot megfizethető áron meg is lehetett venni, könnyebb lett vezetékes telefonhoz jutni, a kábel tévé hálózatok kiépülésével elképesztő mennyiségű tévécsatorna vált elérhetővé a legtöbb háztartás számára, kaptunk világútlevelet, nyugati valutához lehetett jutni, sokkal könnyebb lett utazni, legalábbis annak, akinek tellett arra, hogy útra keljen, stb, stb, stb. Mindezt az átlag ember örömmel konstatálta, viszont - valljuk be - túl sok mindent nem tett érte. Lényegében úgy zajlott le egy rendszerváltás, hogy az emberek többsége csak csodálkozva nézte, hogy miként cserélik ki a tetőt a háza felett, miközben a műveletben neki magának igen kevés része volt. Vagyis az egész rendszerváltás úgy zajlott le, hogy az nem lett az átlagember szívügye, az átlagember csak lehalászta róla a maga kis hasznát, azzal jól elvolt, és utána elment sörözni meg aludni. És most még csak az átlagemberről beszélek, illetve azokról, akiknek legalább hasznuk volt a rendszerváltásból, és nem arról a sok százezerről, de valószínű, hogy inkább millióról (sőt lehet, hogy a több millió sem túlzás), akiket a rendszerváltás mélyebbre lökött, mint ahol előtte volt.

Az egész rendszerváltás egy politikai, szellemi elit magánakciója volt, és a politikusok az embereket még arra sem méltatták, hogy megpróbálják elmagyarázni nekik eljárásuk mögöttesét, a miérteket és a hogyanokat. Könnyen lehet, hogy azért, mert azokat a mögötteseket ők maguk sem igazán értették, csak sodródtak az aktuális main-stream-mel, örültek, hogy megy a szekér, még tolni se kell, mert akkor - nagy részben pont a különböző rendszerváltások miatt - Európában még ment a szekér, a pilóta játék akkor még növekedési stádiumában járt, és mindenki bizakodott abban, hogy a lufi még sokat tud emelkedni. Aztán kiderült, hogy nem tud, és kiderült az is, hogy addig a lufik eregetésén kívül elég kevés dolgot csináltunk. Kiderült, hogy a társadalom, azon kívül, hogy felélte a svájci kölcsönt (és aztán meg belerokkant), nem igazán idomult a demokráciához, illetve ahhoz, amiről akkor még azt hittük, hogy Európa nyugati felét jellemzi. Erre mondom én azt, hogy a demokráciát nem lehet importálni, nem lehet kívülről ráerőltetni egy társadalomra, a demokráciához, mint mindenhez a világon, fel kell nőni, az embernek emberi kvalitásaiban kell nagyon sokat változnia ahhoz, hogy bármilyen társadalmi berendezkedésben, így a demokráciában is hasznos és építő tagja lehessen közösségének. Ezt kéne egyszer végre megérteni, hogy az ideológia szintjén bármelyik lehet gyönyörű, de az ember nélkül körülbelül egyik sem ér semmit. A kívülről felszedett göncök nem elegendőek ahhoz, hogy boldoguljunk, ha az ember maga nem változik meg, nem változik meg tőle semmi, hiába megy ki az Országház elé kiabálni, hiába beszél úgy, mintha neki semmi része se lenne abban, hogy hol tart az országa, mondván, hogy Orbán, Orbán, Orbán a gaz, és nem veszi észre, hogy Orbán most csak azért lehet gaz, mert előtte senki nem hitte el, hogy itt valaki pille könnyen gazzá válhat, pedig ennek a nem hitünknek semmi alapja se volt, hisz ahol egy baloldal azzal büszkélkedik, hogy a jobb oldalt agyonfikázza, és azt gondolja, hogy ezzel minden szükségeset megtett kis hazája felemelkedéséért, ott annyira nem történik semmi, hogy az kétségbeejtő, és ott, ahol nem történik semmi, a nem történés miatt minden látszat történés csak egy rosszul kitámasztott üreget játszik, amely egyszer törvényszerűen be is omlik, hogy a beomlás által mégis csak történjék valami, például éppen most omlik be egy Népszabadság címkéjű. Szép dolog a társadalmi haladás eszméje, de csak eszme, és ebből kifolyólag édes kevés arra, hogy lényeges áttörést elérjen. Lényeges áttörést az ember tud elérni, ha nekiáll, és elkezdi tenni a dolgát, elkezd szellemi lénnyé válni, és nem csak néhány önkényesen kiválasztott dimenzióban, hanem léte teljességében, az általa lakott tér minden irányába elindul és halad, vagyis dolgozik, munkát végez. Egy országot máshogy felvirágoztatni nem lehet, ha nem sikerül széles néprétegek szívét, akaratát, értelmét, egész emberségét megnyerni egy ügyhöz, akkor a felbuzdulás csak az első szélfordulásig fog tartani. Ezt a történelem már jó párszor igazolta, most éppen mi, magyarok vagyunk az igazolás szenvedő alanyai. A szelekre rá lehet ülni, valameddig lehet rajtuk utazni, de a hosszú és fáradtságos emberré válást a szeleken való utazás nem helyettesíti, mint ahogy nem helyettesítik a különböző ad hoc akciók se, amelyeket bizonyos napi aktualitások váltanak ki olykor, és egy fél hétnél tovább általában nem is tartanak. Ebben az országban is (mint mindenütt) akkor történik valami, amikor valamelyikünk felismer valamit, és abban a felismerésben mozdul. Amikor senkivel sem történik semmi, akkor az ország is egy helyben vesztegel, amikor valamelyikünkkel, bármelyikünkkel történik valami, az egész társadalom lép egyet.

Rendszerváltó nemzedékhez tartozom, és nagyon jól tudom, hogy én is tehetek arról, hogy most itt tartunk. Tudom, hogy szégyenletesen sok időt töltöttem el pótcselekvésekkel, látszatok szépítésével, és szégyenletesen keveset valódi szellemi munkával, valódi emberi haladással. Nem akarom, hogy ez így folytatódjék, szeretnék többet tenni, hasznosabban, emberségesebben, önazonosabban, önmagammal nagyobb egységben tölteni a drága időt, életem hátralévő részét, szeretnék változni, fejlődni sokat. Szeretnék minden este más emberként lefeküdni, minden reggel más emberként felkelni. Szerencsére azok a feladatok, amelyek elvégzésével most foglalkozom ezt a fejlődést nem csak lehetővé teszik, hanem meg is kívánják. És emiatt egy kicsit azért boldog vagyok, mert nem megyek ki ugyan tüntetni a térre, de mégis valódi közéletet élek, mert miközben én épülök, az ország is ezt teszi, és ez egy nagyon komoly, és nagyon felelősségteljes dolog. Rengetegen vetik a szememre, hogy nem elég az, amit csinálok, hogy a diktatúra kiépülése ellen minden eszközzel fel kell lépni. Igen, én is így gondolom, minden eszközzel valóban, de semmi olyannal, amiről üvölt, hogy nem eszköz. A hőzöngős, utcára vonulós ellenzékieskedés például nem eszköz, illetve az csak az ember saját lejáratására jó. Aki kivonul az utcára, az olyan dolog ellen tiltakozik, amit ő maga is hordoz, és a körülmények kicsit más összejátszásának esetében ő maga is exponált volna. Aki utcára vonul, az semmit nem tesz, csak reklámozza tovább azt a váltógazdaságot, amely már oly régóta megfigyelhető, amelynek minden ciklusa egy rendszer születésével kezdődik, majd következik a tündöklős fázis, utána pedig a kiégés és a bukás. Orbán Viktor rezsimje is így fog elenyészni, csak az a kérdés, hogy mikor, és az a még sokkal nagyobb kérdés, hogy mi lesz utána. Mert pillanatnyilag nincs kormányképes erő, olyan kezdeményezés Magyarországon, akinek a kezébe szívesen letenném a sorsom. És azért nincs, mert a társadalom még nem nevelt ki magából ilyen erőt, aminek a rám eső része az, hogy én sem tettem meg minden tőlem telhető, én sem lettem az a kondenzációs mag, amelyen egy igazabb világ kikristályosodása megkezdődhetett volna. És amíg mi nem neveljük fel magunkat, egymást, addig ilyen mag nem is lesz. Vagy fel akarunk nőni a történelem által diktált tennivalókhoz, vagy kiírhatjuk az országhatárainkra, hogy kérem szépen, ez itt egy óvoda, és ne tessék érett embert keresni, mert lényegében egy sincs. Felejtsük el azt a legalább ötvenéves téveszmét, hogy majd az állam megoldja a bajainkat, mert az állam nem fog megoldani semmit. Nem képes rá, mert az állam egy belterjes ökoszisztéma, amelyet a saját virtualitásai tartanak fogságban. Ha itt valaki képes valamire, akkor az az ember. Az az ember, akiben még felmérhetetlenül sok letapadt energia van, és akiben azt a felmérhetetlenül sok máig ki nem aknázott energiát valahogy biztosan fel lehet szabadítani. Csak ki kell találni, hogy hogyan, aztán pedig neki kell állni, és csinálni kell. Magunkon kell kezdeni, de aztán olyan inspiratív közeget kell teremteni, amelyben mások is kedvet kapnak ugyanerre. Addig kell égni, amíg nem fog tüzet mindenki a környezetünkben. Olyan széllé kell válni, amely minden kételyt elsodor. Ennyi a teendőnk, se több, se kevesebb... Lehet indulni máris :-)! Hajrá!

Barbárok a xxi. században

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy népszavazás Magyarországon. Hogy miről szólt a népszavazás, az nem volt teljesen világos, de most ezzel ne foglalkozzunk. Mondjuk azt, hogy a népszavazás a menekültekről szólt, arról, hogy befogadjuk-e a szír háború elől idevetődött embertársainkat, vagy inkább hagyjuk, hogy a nálunk gazdagabb országok kínlódjanak velük, hisz nekünk van elég bajunk nélkülük is. Mindenkinek állást kellett foglalni. És tulajdonképpen itt kezdődtek a bajok. Mert az, hogy egy ilyen kérdésben mindenképpen állást kell foglalni, tökéletesen létidegen elvárás bárkivel szemben is, hisz mindenkiben mérhetetlenül sok kettősség rejlik például a menekültekkel kapcsolatban, viszont abban a rendszerben, amelyben élünk, ezeknek a kettősségeknek nincs helyük, fekete vagy fehér, ha pedig egyik se, akkor lenézünk Téged, mert langyos vagy, gerinctelen, pozicionálódásra képtelen. Így lesz a demokráciából egy pillanat alatt kőkemény diktatúra. (Megjegyzem, egy kicsivel normálisabb országban legalább az a lehetőség megvan, hogy valaki a szavazástól való távolmaradásával legalább megpróbálja kifejezni a kettősségeit, de nálunk ezúttal ez a kiskapu is bezárult, mert a távolmaradásos opcióra is került címke.) Szóval ez így elég sz...r (nem szeretek csúnya szavakat írni). Mert van egy rendszer, amely tulajdonképpen egy embertelen dolgot kíván, és amelyben mindenki embertelen kívánalmakra adott reakciókból építkezik. Lehet erre sok mindent mondani, csak azt nem, hogy a mennyek országa immáron megvalósult a Földön. És ha ez így folytatódik, akkor nem is fog, mert ha elnyomjuk az emberben lévő polaritásokat, rendszer konform módon lesöpörjük az asztalról a finom mérlegelések hosszú és érlelő folyamatának összes esélyét azzal, hogy itt és most nyilatkozz, akkor mindenkitől elvesszük azt a sanszot, hogy maga jusson valahova, senkinek a személyisége sem fog fejlődni, kényszerből mindenki be fog állni valamelyik zászló alá anélkül, hogy végigment volna az útján, azon az útján, amelyen felnőhetett volna akár a menekültek befogadására is, de így biztos, hogy nem fog soha, és még csak nem is ő tehet róla. Mindaz, amit a népszavazásunkkal kapcsolatban röviden kifejtek, sajnos egyáltalán nem korlátozódik erre az egy esetre. Egy tipikus, általános jelenséggel, torzulással van dolgunk, amely egész civilizációnkat átszövi, sőt majdnem hogy megalapozza. Agyon vagyunk terhelve egydimenziós, egysíkú, sarkos szemléletekkel, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodunk, és rettenetesen nehezen mozdulunk az egyensúlyok felé, pedig az egyensúlyok jelentenék az erőközéppontokat, és azoknak az energiáknak a munkára fogását, amelyek nélkül, nagyon úgy néz ki, hogy nem fogunk boldogulni. Rettenetesen erős a technikai gondolkodásunk, talán még a filozófiáink is fejlettek, és ezeknek köszönhetően sikerült is egy-két területen nagyon nagyot alkotni, de a szellemi élet más területein, illetve a szellemi élet különböző területei között húzódó összefüggések megértésében olyan gyengék vagyunk, hogy attól sírógörcsöt kapok. Most olvasok egy nagyon érdekes könyvet, egy francia antropológus fejti ki benne, hogy az ember két lábra állása, illetve a két lábon való helyváltoztatási képessége milyen szorosan kapcsolódik a gondolkodás képességének kialakulásához. Egy másik könyv arról szól, hogy az ember az összes emlős között lényegében a legjobb futó hosszú távon, és volt egy kor a történelmében, amikor ennek a képességének köszönhette életben maradását, talán meglepő, de az őskorban vadászat egyik klasszikus módja az volt, hogy az ember addig üldözte zsákmányát, ameddig az utóbbi végül nem bírta, és a fáradtságtól össze nem esett. (Ez immáron nem légből kapott idea, komoly tudományos munkák is állítják.) Viszont a futás egyáltalán nem csak a táplálék megszerzésére irányuló praktikus tevékenység volt, a futás annyira erősen és annyira mélyen kötődik az emberhez, az ember ember voltához, mint egyetlen más lényhez sem, és nagyon meghatározó szerepet játszott, sőt játszhat ma is specifikus szellemi képességeinek kibontakoztatásában. Ezeket a példákat nem teljesség igényével említem, bár érdekes lenne egyszer felleltározni, hogy milyen hasonló különböző szellemi területek közti interakcióknak köszönhetünk emberré válásunk tekintetében nagyon sokat. Valójában itt van a kulcs, az ember végtelen gazdagságában, amely - akárhogy nézzük - egyre pusztul, mert egyre kevesebben érzik, hogy annak a rettenetes eróziónak, amely legyalul minden finom egyensúlyt, elfojt minden szövetesen hullámzó, termő alakulási, fejlődési folyamatot, minden személyes, egyedi összetettséget, arányt, mennyire fontos lenne ellenállni. Mennyire fontos lenne, hogy mindenki vállalja azt a kis mikrouniverzumot, amely ő maga, és annak a kis mikrouniverzumnak a gyönyörű összetettségét ne olvassza bele a körülötte burjánzó lapos, kis igényű, kevés dimenziós szemléletekbe. Környezetünk egyébként nagyon szembetűnően tükrözi a gazdagságoknak, az összetettségeknek ezt a mindenre kiterjedő pusztulását. A bolygónk lassan mindenütt ugyanúgy fog kinézni, ugyanazokat az eszközöket az eszközöket használjuk mindenütt, ugyanazt a Coca-cola-t issza lassan az egész világ, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a rendszereket hozzuk létre az összes országban, hát persze, mert ugyanarra a rugóra jár az agyunk, arra az egyre, amelyre az általunk felépített rendszer engedi, hogy járjon. Még az általunk befolyásolt bioszférán is megfigyelhetjük ezt a tendenciát, a tömeges fajkihalások, a parazita fajok megjelenése és egyensúlyokat borító elképesztő térnyerése pont ugyanazt vetíti, amit az ember magában és a társadalmaiban is generál. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek civilizációnk leszűkítéseire, illetve e leszűkítések borzasztó veszélyeire való ráérzésekből fakadnak, számtalan van belőlük, de sokszor nem elég tudatosak, nem elég következetesek, és emiatt félremennek. Ilyen volt a hippi mozgalom például, ilyen számtalan hagyományőrző törekvés, ilyen a nemi szerepeket feloldó, de természetellenessége miatt villámgyorsan és paradox módon pont a rendszer eszközévé tett meleg igenlés (nem a melegeket bántom, hanem azt a propagandát, amely toleranciának álcázza magát, miközben tudatosan rombol), de ilyen az ISIS és a terrorizmus is, mert vannak ezek az arabok, akik csak azt érzik valahol, hogy bődületes gazság az, ami világméretekben zajlik körülöttük, és kínjukban - mert jobb ötletük nincs - fegyvert ragadva próbálnak véget vetni nekik. Igen, nagyon sok ráérzés van erre a problémára, és nagyon sok válasz rá, de nagyon fontos látni, hogy az egyébként nagyon érthető szembemenés ugyanolyan rossz, mint a vele való együtt haladás. Mert valamit meghaladni egy vele ellentétes előjelű, de azonos minőségű dologgal nem lehet. Valamit meghaladni csak egy magasabb szellemi minőséggel lehet, a személytelen ideológiák ellenében csak a személyes többet lehet állítani. Nem könnyű, egyáltalán nem az, mert az a közeg, amely felnevelt minket, ezt nem akarja. Az a közeg, amely minket felnevelt, azt akarja, hogy elmenjünk valamelyik véglet felé, a különböző polaritások terében csapódjunk valamerre, legyünk liberálisok vagy konzervatívok, legyünk ateisták vagy vallásosak, igent vagy nemet mondjunk jelenségekre, gondolatokra, foglaljunk állást, döntsünk minden létező kérdésben, és ne hagyjuk nyitva semmit. Pedig pont azért vannak a kérdések, hogy dolgoztassanak minket, és pont a gyors válaszok teszik tönkre a személyiség fejlődés hosszú és fáradtságos, de végtelenül szükséges folyamatát. Ha valamit nagyon kéne, akkor az nem valamelyik igazság mellé való harcos hozzáállás, hanem a különböző, sokszor egymással látszólagos ellentmondásban lévő igazságok által kifeszített tér bejárása. Ha valamit nagyon kéne, akkor az alapok újragondolása pont az, a demokrácia terrorizmusba fordulásának felismerése pont az, a demokrácia gyökereinek újra felfedezése pont az. Szokratész kiitta a méregpoharat, a mai demokraták viszont inkább a demokráciát mérgezik meg, mint hogy bármi kellemetlen érje őket. Inkább lezárják a gondolkodást egy csapóval, mert máris a következő jelenetet kell forgatni, nincs idő, rohanni kell, mert azt kívánja a gazdaság meg az a leegyszerűsítő, minden valódi szellemi teljesítményt elnyomó ideológia, kultúrának álcázott barbárság, az az őrült közeg, amelyet mi teremtünk folyamatosan, mert nincs bátorságunk kimondani, hogy a király meztelen, és a kívülről ránk erőltetett helyett azt keresni, amit mi hordozunk belül. Beleprogramozzuk magunkat valamelyik végletbe, és azzal minden dialógusra, minden értésre, minden tisztulásra rácsapjuk az ajtót. Ezt csináljuk a xxi. század elején, mögöttünk egy hiperfejlett technikával, és előttünk egy óriási problémával, mert senki nem tudja, hogy ezt a hiperfejlett technikát hogyan lehetne az ellenőrzésünk alatt tartani egyre kevesebb emberi, szellemi erőforrással. Ám erről a problémáról nem beszélünk valószínűleg azért nem, mert nagyon kellemetlen lenne vele szembenézni. Mert ezzel a problémával csak úgy lehetne szembe nézni, ha magunkkal is számot vetnénk, és mindazzal, amellyel mi is hozzájárultunk e probléma létrejöttéhez. Például az egysíkú, egyvillanású válaszadásainkkal, amellyel lényegében csak a valódi fejlődésünk, a bennünk felnövekedni akaró szeretet elől való meneküléseinkről adtunk fényes bizonyságot.

A jó súlyozás (levélrészlet)

Nem hiszem el, hogy egyetlen embernek is az lenne a dolga, hogy mondjuk a demokráciáért, a kultúráért, a társadalmi haladásért, egy vallás fennmaradásáért vagy bármilyen nemes eszméért küzdjön. Nem hiszem el, mert ezek kicsi célok, amelyek túlhangsúlyozása színtiszta bálványimádás, vagyis a szellemi rend legdurvább megsértése. Mióta élek, ez elől a ficam elől menekülök. Hogy kis célokat tűzünk ki, és ezzel minden szelet kifogunk a vitorláinkból. Azt állítjuk, hogy az a realitás, amit látunk magunk körül, pedig annak a valósághoz igen kevés köze van, mert annak, hogy a világot úgy képezzük le a magunk számára, ahogy azt tesszük, egyetlen oka van, az, hogy még nem értünk el más leképezésekhez, és azért nem értünk el, mert a kis céljainkat felnagyítottuk, és azok most minden mást eltakarnak. És azért nagyítottuk fel, mert a nagy célok kitűzésétől egyszerűen megijedtünk. És ez így is fog maradni, amíg be nem ismerjük a hibáinkat, a gyávaságunkat és a mostani képeink előtt hódolunk leborulva és himnuszokat zengedezünk nekik, hogy ők az egyedül üdvözítőek számunkra. Egy politikai fordulat kikényszerítésében való részvétel lehet nagyon nemes cél addig, amíg egy dekával sem teszel rá nagyobb súlyt, mint amennyit érdemel, viszont abban a minutumban, hogy túlhangsúlyozod, mindent borítasz, és az ilyen borításoknak nem tud jó vége lenni, akár bekövetkezik az a fordulat, akár nem. És ugyanez van egy millió egyéb dologgal is. Mert jól súlyozva, a természetes hierarchiában elfoglalt helyére téve hasznosul és termő, onnan kiragadva magasabb polcra téve viszont rombol. Meg kell ezt értenie ennek a gőgös embernek, vissza kell találnia ezekhez az értésekhez, mert anélkül tényleg mindenkit ki fog irtani, és pontosan a nagy jó szándékával fogja elérni ezt a kifejletet. Nincs olyan közeg, helyzet, ahol más összefüggések lennének érvényben, a jó súlyozás, a szellemi rend szerinti súlyozás alapkövetelmény, a bálványok lefokozása alapkövetelmény mindenütt. Semmi nem indokolhatja az attól való eltérést! SEMMI!

A legkisebb szellemi teljesítmény

Az emberből egyetlen összetevőt kiragadni, az életünk végéig azt fényezni, és az összes többit elhanyagolni, a létező legkisebb szellemi teljesítmény. A világról olyan képet alkotni, amely bizonyos alrendszerek praktikus igényeinek könnyebb kielégíthetősége érdekében egyetlen vagy nagyon kevés számú dimenzióba képezi le a minket körülvevő elképesztő gazdagságot, és a hétmilliárd különböző egyedi emberből összetevődő sokféleséget, soksíkúságot, térbeliséget abba a pár önkényesen kiválasztott dimenzióba, vagyis egy féreglétbe erőlteti, illetve minden oda be nem erőltethetőt likvidál vagy legalábbis levegőnek néz, ez lényegében nem más mint terrorizmus, még akkor is ha gépfegyverre nincs szükség hozzá, még akkor is ha a fejünket vakarjuk és csodálkozunk azon, hogy ezzel fegyveres terrorizmust váltunk ki a világ oly sok pontján, még akkor is, ha azt eléggé el nem ítélhető módon az egészen mást jelentő demokrácia szóval hozzuk kapcsolatba. Egy ilyen leszűkített világkép szerint jót tenni a közhiedelemmel ellentétben félelmetes gazság is lehet, illetve legtöbbször tényleg az, a természetes, személyes létből a látszatok, az elméletek, a tökéletes virtualitásokba vezető út egyengetése, annak az útnak a kikövezése, amelyen már eddig is félelmetesen sokat haladtunk - sajnos - előre. Minderre csak annyit mondani, hogy problémák mindig voltak, és lesznek is, nem más, mint nem venni tudomást a személyes felelősségről, ragaszkodni annak a bölcsőnek a fészekmelegségéhez, amelybe beleszülettünk, és menekülni minden kihívástól és minden veszélytől, amely egy tágasabb, igazabb, valóságosabb világban várna ránk.

Nyári versek

Pontozunk

Ja, azok az örökös le- és felminősítések,
Mert rendet akarunk tenni az inspirációk között,
Mintha nem lenne mind ugyanannak az egynek a része,
És pontozunk, pontozunk, pontozunk állandóan,
Hiszen a pontozás a hatalom maga

Utána meg magyarázzuk,
Hogy nem úgy kell érteni, mert a síkok...
Csak azért, hogy a királyságról ne kelljen lemondani!
Pedig le kell! Mert az utolsók és az elsők egyszer helyet fognak cserélni,
Legkésőbb akkor, amikor majd megcsapja őket a füst szaga

Elég?

Nem tudom, hogy tér, idő, fény szabadság s az elméletek steril távlata elég-e...
Azt hiszem, hogy az embernek - ahhoz, hogy élni s kibontakozni tudjon - történetekre van szüksége

Csak képzet

A tűz csiholásának kényszere csak képzet,
Elég a ránk eső fényt visszatündökölni,
Aki pár körből már kitört, az érzi,
Hogy van még több hasonló kör,
És azokból is ugyanúgy ki lehet törni

Nyomulhatunk bár ezerrel pár kitüntetett irányba,
De ha közben maradunk benne a sok régi kapcsolatban,
Akkor bizony nagyot hibázunk saját létünkkel kapcsolatban

A legnagyobb bűn

Menni kell csinálni kell
Hisz percek se jutnak másra
Nincs idő arctalan versre,
Magtalan gyümölcsre,
Történet mentes elmúlásra

Beleremegnénk ha tudnánk
Hogy hány esély hány élet kenődik szét
Minden nap kőszívünk kőfalán
Hiába a gyávaság messze a legnagyobb bűn
Sőt az egyetlen igazi talán

Személyes valódat

Személyes valódat nézd, hogy játszik, tündököl,
Ne a gondolatrendszerekre fordíts nagyobb figyelmet,
Hiszen mindegyik hazugsággá sűrűsödik egy adott ponton,
Hullámok sodornának el ha lenne idő és lenne tér...
A zátonyokat én is építettem de lassan az összeset visszabontom

Nincs anyagba öntött levezethető valóság
Vetített díszletek közt járunk mert nem merjük hinni
Hogy a lét megértő s ha elindulunk velünk útra kel
Velünk sír és velünk nevet velünk örül
Velünk táncol velünk szenved
Velünk él sőt velünk hal meg ha kell

Van bennünk egy kis szív

Van bennünk egy kis fa
Nőhetne az égig
Van bennünk egy keskeny út
Kevesen járjuk végig

Van bennünk sok kirándulás
Mért nem indulunk el legalább egyre?
Van bennünk egy kiránduló
Mért nem engedjük fel a hegyre?

Van bennünk egy kis szív
Sajnos nem elég bátor
Rejti gondolkodásmódunk
A forma a földi sátor

Földi sátor bár lehetne
Szentélye az égnek
Utak végén erdők mélyén
Tábortüzek égnek

El Camino

Egy pont vagyok a mindenség látóterében
De úttá kell válnom az összes többi pont érdekében

Az emberek csak pontok akik a sivatagban másznak
Nincs utad? Hát járj ki egyet hogy legyen legalább másnak

Ó ha a munkás dolgozna a pap imádkozna a hírvivő pedig futna!
A világ magától rossz irányba tart
Pedig Tőled jófelé is tudna...

Tea vers

Létrehoztam a magam kis formavilágát,
Helyett kapott benne pár bútor, néhány terítő, s egy bögre,
Tulajdonképpen egész takaros kis világ lett,
Kár, hogy itt kell hagyni örökre

Kedvenc teámat szürcsölöm, Darjeeling völgyéből való,
A himalájai népek termelik, reggeltől estig fáradoznak,
Munkájuk nyomán jut nekem e reggeli mennyországjárás,
Mely megfizethető, de csak azért mert ők fillérekért dolgoznak

Most béke van, ám ez inkább csak a látszat,
Harci helyzetek épülnek, s a férfinak dolga, hogy bennük legyen
A játék háborút hagyja, az igazit viszont megvívja,
A Golgotán s nem a Tábor hegyen

Vannak falak, mindenütt nagy-nagy falak
De tanuljuk meg végre, hogy egyetlen fal sem ellenség
Halj meg, támadj fel, s akkor majd át tudsz sétálni rajtuk
Előtte persze képtelenség!

Ha válasznak tekintjük

Még jó, hogy dolgoztunk érte,

Csak az a baj, hogy utána

Az összes hozadékát elszórakoztuk

Hiába szenvedünk, nem lesz áttörés addig,
Amíg a megoldást ugyanazon az úton keressük,
Amelyen magát a problémát létrehoztuk

Viszont ha magunkat válasznak tekintjük
Arra a szándékra, arra a kérésre, hogy éljünk,
Akkor eljutunk majd egy tágasabb, világosabb térbe

Ahol a fájdalom és az öröm virágai együtt tudnak nyílni,
S ahol a világ és az ember között
Egy soha nem látott, új kapcsolat épül... Érj be!

Mit ér híres szabadságunk?

Mit ér híres szabadságunk
Ha már csak béklyók tartják össze
Mit ér a múltunk ha nem tudom
Hogy élni s keresztre feszülni jössz-e

A templomból kimenni nem lehet
Csak kihátrálni csendben
S kint valahogy fénnyé válni
És árnyékká is egyben

Ki mondja meg hogy a világ fog-e
Előbb megtörni vagy mi?
Inkább magunkat kéne osztani
S a világot egészben hagyni

Ez a vers egy szeptemberi szombat kora délutánján született Szerbiában, a Poganovo kolostor előtti gyönyörű, napsütötte réten. Akit érdekelnek a kirándulásom részletei, illetve fényképekre is kíváncsi, az nézzen bele élménybeszámolómba, mely az alábbi címen található:

Élménybeszámoló (link)