Trump és az éghajlat (komment)

Trump és az éghajlat (link)

A légkör egy nagyon bonyolult rendszer (a légkör-óceán együttes meg pláne az), hosszútávú folyamatainak előrejelzése nagyon nehéz, mégis egyre több bizonyíték van arra, hogy az iparosodásnak van hatása az éghajlatra, és valószínű, hogy ez a hatás durvább, gyorsabb változásokat fog kiváltani, mint a természetes éghajlat ingadozások. Ettől persze még igaz, hogy nem minden vészmadárkodás fakad jó szándékból, sok manipulatív elem jelenik meg mind a két oldalon, melyek számára egy ilyen területen bőven akad aratnivaló, sőt legtöbbször a kérdésfelvetés kontextusa sem tiszta. Ugyanis nem az éghajlat változással van a gond, hanem azzal, hogy nem viseltetünk kellő felelősséggel egymás iránt. Az éghajlatváltozás csak egy eklatáns példa arra, hogy ebből a mentalitásunkból milyen következmények fakadnak. Erőforrásainkat a hosszútávú fennmaradás és kibontakozás érdekében kéne hasznosítanunk, s ha ezt nem látjuk be, és tüzelünk tovább, akkor nagyon meg fogjuk égetni magunkat, és lehet, hogy nem az elsivatagosodás fog elrendezni minket, hanem valami más, de tulajdonképpen mindegy is. Nincs az a politika, nincs az a társadalmi berendezkedés, amely a felelősség vállalásnak ezt a szükségességét ki tudná váltani, ne reménykedjen senki abban, hogy valaki majd helyette fog felelősen dönteni. A terelés ebben a történetben az, hogy egy következményről beszélünk, miközben a kiváltó okról kéne. Arról vitatkozunk, hogy a klímahelyzet egyik vagy másik interpretációja mennyire parázza túl vagy alul az éghajlati kockázatokat, miközben arról kéne beszélnünk, hogy az egymás, meg a gyermekeink, meg a gyermekeink gyermekei irányába tanúsított felelősségérzetünk mennyire és minden kétséget kizáróan alul van súlyozva. Csak rajtunk múlik, hogy felcsatlakozunk-e a bulvárra, és folytatjuk a mellébeszélést az elborultakkal, vagy megpróbálunk feltápászkodni, és elkezdünk gondolkodni azon, hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen, és miért is pottyantunk ide a Földre...

A martfűi rém

Azt tanultátok, hogy a gyilkost karddal végzik ki,
a tolvajt keresztre feszítik, a parázna nőt pedig megkövezik.
Én azonban azt mondom nektek, hogy ti sem vagytok
mentesek a gyilkos, a tolvaj és a parázna nő
bűnétől, és amikor testben megbüntetik
őket, a ti lelketek is elsötétül.
Bizony a bűntetteket
soha nem egyetlen férfi
vagy nő követi el.

Valamennyi bűntettet
valamennyien elkövetik.
És aki megfizeti a büntetést, talán a ti
bokátokon függő láncon tör el egy szemet.
Meglehet fájdalmával a ti múló
örömötök árát fizeti meg.
(Khalil Gibran)

A martfűi rém (link)

A filmet még nem láttam, de a fenti cikket már elolvastam. Az a pillanat, amikor a tárgyalás végén a martfűi gyilkos szájából kiszalad a kérdés, hogy "Mi történt velem, mondják meg, kérem, mi?" minden bizonnyal a legmegrázóbbak és a legőszintébbek egyike ebben az egész történetben. Azért megrázó, mert mindenki megpróbál úgy csinálni, mintha nem tudná rá választ, miközben ez a kérdés egyáltalán nem akkora rejtély, mint amekkorának látszik. A társadalmaink ugyanis tele vannak üregekkel, mint az ementáli sajt, csak a sajttal ellentétben, ezek közül az üregek közül néhány időnként beomlik. A lyukakat a hazugságok, az egyént, a személyest, a megkülönböztetettet eltakaró leegyszerűsítések, a rendszer fenntartásához szükséges sablonok, megfélemlítések, össznépi elhallgatások, kábítások, könnyebb utak felé történő terelések generálják azoknál, akik az ilyen elhallgatásokra, hazugságok befogadására, ideologikus együtt menésre átlagosnál nagyobb érzékenységük, tisztább érzületük miatt képtelenek, de akik valamilyen defektusuk vagy egyszerűen a szerencsétlenségük miatt odáig azért mégsem jutnak el, hogy ezen képtelenségük gyökereit megértsék, tudatosítsák és a leszűrt tanulságok alapján valamilyen jót neveljenek ki, jót hozzanak fel magukból. Ebből a hasadásból aztán nagyon könnyen kijöhet egy akár végletekig eszkalálódó konfliktus, amelytől egy adott ponton megpattan bennük valami, és sorozatgyilkosokká, ámokfutó iskolai lövöldözőkké vagy jól szituált európai családi gyökereik ellenére is szírekhez csatlakozó öngyilkos merénylőkké válhatnak. Azt kell mondanom, hogy ezeknek az embereknek a szörnyű tetteiért valószínűleg ők maguk tartoznak a legkevesebb felelősséggel. Azok, akik a maguk kis ártatlan, hétköznapi csúsztatásaikkal, apró kis gonoszságaikkal, kicsinyes, piszlicsáré megalkuvásaikkal részt vállaltak a világ, a társadalmak elszemélytelenítésében, elszeretetlenítésében, azok az embermilliárdok, akik ahelyett, hogy a maguk személyiségét szerzetesi szintű odaadással építették volna, küzdötték volna ki, ilyen-olyan nagyon kicsi előnyökért, (hamis) anyagi vagy félszellemi biztonságérzetért, (hamis) lelki nyugalomért, kényeztetésekért, ego fenntartásért behódoltak x-nek, y-nak, z-nek, valamilyen hatalmasságnak, vagy önálló, becsületes zarándoklat, útkeresés helyett egy valaki által felkínált, tehát számukra biztos, hogy súlytalan és hozzájuk biztosan méltatlan életelvnek, ideológiának, szóval azok az emberek, vagyis mi sokkal nagyobb bűnösök vagyunk, mint azok, akiket a végkifejlet során nagy megkönnyebbülve kivégzünk. Mit szoktam ilyenkor mondani? Uff, én beszóltam??? Igen, azt hiszem...

Jól csak a szívével lát az ember - komment

Jól csak a szívével lát az ember? (link)

Ahhoz, hogy kell-e etika oktatás az iskolában, vagy sem, nem akarok hozzászólni. Ahhoz sem, hogy mi kerüljön bele az etika könyvekbe, ha ez előbbi kérdésre igen a válasz. De ahhoz igen, hogy mivel lát az ember hogyan. Ugyanis bármennyire is idegenül hangzik, mi emberek szellemi lények vagyunk, és szellemi valónk nem csak a gondolkodástól szellemi, és persze nem is csak az egyébként elég fejletlen érzelemvilágunktól, hanem egész lényünk alapvető természetétől, amelybe a fenti kettőn kívül még elképesztően sok minden beletartozik. A teljesség igénye nélkül írok pár példát: bátorság, irgalom, megértés, alázat, türelem, kitartás, odaadás, lemondás. Ezek tényleg csak nagyon egyszerű példák (sokáig lehetne folytatni a felsorolást), valamennyi a bennünk lakó szellemlényhez kapcsolódik, mindegyik messze túl van az érzékszervi észlelésen és az explicit agyműködésen, de mindegyik nagyon emberi kvalitás, ember nem tud megmaradni a földön a bennük való fejlődés nélkül. St.-Exupery műve a szellemi emberről szól, mondjuk úgy, hogy az egyedül létező emberről, és ha ettől elvonatkoztatunk, akkor persze, hogy hanyatt esik minden, és persze, hogy nem fogjuk érteni, vagy csak romantikus klisének fogjuk értékelni ezeket a mondatokat, amelyek a szellemi létezés szintjén mégis csak kulcsfontosságú összefüggéseket írnak le. Lehet olyan kerítést építeni, amelyen belül az idézett mondat nevetséges gügyögéssé változik, csak az a baj, hogy azokon a kerítéseken belül azonnal elkezd pusztulni az élet, és nem is túl sok idő múlva csak egy száraz és élhetetlen telek fog ott maradni. Egy néhány négyzetméteres szellemi sivatag, ahol nem lehet semmi emberit, semmi termőt felnevelni. Pláne gyerekeket nem lehet felnőttekké nevelni...