Patt helyzetek (levélrészlet)

Amíg a világ egészével való kapcsolatunk valódi természetéről nem veszünk tudomást, és nem igazítjuk életünket, magunkat, minden tettünket ahhoz a kapcsolathoz, addig kénytelenek leszünk elméleteket gyártani, és azokat tenni az első helyre, amiből törvényszerűen olyan patt helyzetek alakulnak ki, mint például a levelezésünkben, vagy mondjuk a szír háborúban. Az elméletek nagyon jók, megvédenek minket a személyes kapcsolatok keserveitől, nem kell lemenni a sárba, tiszta marad a ruhánk, a becsületünk, sértetlen az egonk, csak közben nem fejlődünk semmit, nincs út, nincs haladás, elakadás van, elzárkózás van és önféltés. És amíg mi személyesen nem fejlődünk, addig a világ sem fog fejlődni, hiszen a világ fejlődése, a mi személyes fejlődésünk közvetlen folytatása. Erőfeszítéseink az elméletek dimenziójában tökéletesen alkalmatlanok a személyes dimenzióban lévő kötelezettségeink kiváltására. Fontos amit itt csinálunk, de messze nem annyira, mint hisszük, és mellette fontos lenne, sőt a legfontosabb lenne a mi saját személyiségünknek a fejlődése, az viszont nem mehet végbe addig, amíg nem vagyunk jelen a világ és főleg saját magunk személyes valóságában. Ez az a hiány a kultúránkban, amelyet nem old meg semmilyen szelleminek mondott munka, semmilyen gondolkodás, semmilyen tan, filozófia, vallás. Ha ezt nem tudjuk megérteni, nem lesz túlélés, akármilyen nagyszerűek vagyunk is az élet összes többi területén. Felelősségünk az a keserves küldetés, hogy ezt az életünkben rejlő személyes kapcsolatot, hívást, megszólítottságot elfogadjuk és válaszoljunk rá minden pillanatban. Ne a tannak válaszoljunk, ne az elméletnek, ne a mindenféle embercsoportok által támasztott külső kritériumoknak válaszoljunk, hanem annak, akiben mindannyian vagyunk, mindannyian mi magunk vagyunk. Feladatunk, hogy ezt értsük, feladatunk, hogy ebben a találkozásban töltsünk el annyi időt, amennyit csak lehet. Sokkal inkább feladatunk, mint bármi más, illetve a többi feladatunknak is innen kell fakadnia. Kultúránk nagy fogyatékossága, hogy jóformán szavaink sincsenek arra, hogy leírjuk a személyes és a személytelen közti különbséget, kultúránk nagy fogyatékossága, hogy nem is tudjuk elmondani a világgal való élő személyes kapcsolat mibenlétét, viszont ez nem mentesít minket semmitől, sőt annál inkább kötelez minket a számvetésre. Rosszak az alapjaink, el van temetve bennünk a valóság magja, viszont ott van mégis, és ki lehet, és ki is kell ásni. Keserves, nagy munka, sáros, piszkos munka, de egyedül ez a munka tud látást formálni bennünk, egyedül ez a munka tud valódi barátokká tenni minket, ez a munka tudja kiölni belőled és belőlem azt a két kakast, akik csak kukorékolnak, és mind a ketten a sajátjukra esküsznek. Mint a szír háborúban a szemben álló felek!