Fejlett országban felnőni, és utána ott élni nem rossz, de nagy felelősség, és amiatt nehéz, de azért nem bánom, hogy ez a kihívás engem is elért. A civilizáció szintén jó részben, de ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy milyen ellentmondások terhelik, és minket ugyanúgy, akkor nem fog fennmaradni. Vagyis ha úgy folytatjuk, ahogy most csináljuk, akkor nem fog fennmaradni, és az se, ami jó benne, pedig pont amiatt mégis tovább kéne élnie valamilyen formában. Viszont van rossz része is, nagyon rossz része is van, és ha ezt nem mondjuk ki, vagy kimondjuk de utána bénán, széttárt kézzel állunk az utóbbi tény előtt, hogy ez van, ilyen a világ léte, bocsi, de ezen nem lehet segíteni (mert a törvényszerűségek, meg a jó ég tudja még, hogy micsoda), akkor az elődeinknél is sokkal, illetve egyre inkább bűnrészesekké válunk. Mert az elődeink a kevés tapasztalat alapján követték el a hibáikat, mi viszont az egyre több tapasztalat ellenére követünk el még nagyobb hibákat. Tudatosítanunk kell, hogy emberi érettségünk, megvalósulásunk mai foka kevés a hosszú távú életben maradáshoz, tudatosítanunk kell, hogy szükség van mindannyiunk belső fejlődésére, mindannyiunk sokkal tovább lépésére. Sokkal tágasabb vizualitásokat kell elsajátítanunk, mert ha ezt nem tesszük meg, unokáink teljes joggal fognak kárhoztathatni minket. Nem a már ismert, bejárt, kijárt dimenziókban kell még inkább csúcsra járatni magunkat, hanem el kell kezdeni dolgozni azokon a területeken, ahol harmat gyengék vagyunk. A közhiedelemmel szemben ugyanis vannak ilyen területek. Abban a tágasabb vizualitásban meg fogjuk érteni például, hogy a vívmányaink nem szolgáltatnak semmilyen mentséget a gazságainkra, mert a vívmányokat ugyanígy el lehetett volna érni több tíz, több száz millió ember kiirtása nélkül, és az ellenkezőjét sugalló ködösítés már önmagában is egy olyan hazug elkenés, hogy attól a bicska nyílik ki a zsebemben. Nagyszerű gyógyszereink vannak, jó, hogy tovább élünk, persze, ez nem kérdés, de azt nem lehet megmagyarázni, hogy mért kellett ehhez annyi szörnyűséget elkövetni. Illetve meg lehet, az ember akkor ott tartott, és ez így rendben is lenne, ha ma már nem akarna ott tartani. Ha merné azt mondani, hogy tegnap olyan voltam, de látom, hogy az kevés, és most már másmilyen akarok lenni. Ennek a kimondása minden szellemi ember feladata, és aki ezt nem teszi meg, az nem építi a jövőt, hanem rombolja. Mert ha a jövő nem épül fel, illetve leromlik az, ami most van, akkor azért nem a politikusok baklövéseit, nem az egyéni hatalmi ambíciókat, meg az iszlám állam harcosait kell okolni, mert az utóbbiak léte is csak következmény, mindannyiunk sündisznó állásokat építő, bástyákat állító, szellemi energiákat nem felszabadító, hanem megkötő, szűk látókörű, beszari, életszemléletének a következménye. Ez az életszemlélet, és az abból fakadó vakság pillanatnyilag kivétel nélkül mindannyiunkra jellemző, és abból fakad az összes zűr, amelynek egy tisztább szellemiségű közegben eszébe se jutna létezni. A zűr is "civilizációs vívmány", ezt kell nagyon világosan észrevenni. Lehet, hogy egyszer az indiánok is olyan "fejlettekké" váltak volna, hogy nagy hajókkal átkeltek volna az óceánon, és leigáztak volna minket. Lehet, és akkor mondhatnánk, hogy fifti-fifti, de ez csak fikció, viszont amit mi csináltunk, az népirtás volt, és amíg ezt nem mondjuk ki egész világosan, addig nem tudunk túljutni magunkon, és nem tudunk segíteni senkin, mert addig mesterségesen elbonyolított, nyakatekert érveléseink minket magunkat zavarnak össze a legjobban. Bődületes hazugságokban élünk pillanatnyilag, ki se látszunk belőlük, és erre semmilyen mentség sincs. Itt tartunk, innen kell valahova mennünk, nekünk, akik fejlett országokban élünk.
Az csak az itt és most mellékbaj, hogy amíg nem kezdjük el nagyon tudatosan és nagyon következetesen végigjárni azt az utat, amely szemünk elé tudná tárni igazi emberi énünket, és ki tudna vezetni minket a körénk és belénk épült civilizációs hazugság hegyek közül, addig az azokból fakadó torzulások a mi élményeinket, a mi találkozásainkat, a mi kapcsolatainkat, a mi életünket is szennyezni fogják. Addig nem lehet nyugodtan gyönyörködni egy naplementében, addig nem lehet igazán belefelejtkezni egy Vivaldi concerto lassú tételének meghallgatásába, nem lehet felhőtlen nyugalommal kávét inni a városaink főterén, nem lehet önfeledten örülni a testünkre ömlő meleg víznek, és nem lehet ártatlanul megsimogatni egy finoman hajló női kéz lágy ívét. Addig semmi nem fog igazi békét hozni a szívünkben, mert addig minden mögött ott lesz az elüldözöttek, az ártatlanul meggyilkolt sok milliók mérhetetlen szenvedése, és a mi közönyünk, a mi csinált, látszat kívül állóságunk, amellyel elszeparáljuk magunkat az ő nyomorúságuktól, addig hordozzuk azt a terhet, hogy mi sem megyünk a megoldás felé, és mi sem tesszük meg a tőlünk telhetőt, hogy ilyen szörnyűségek ne fordulhassanak elő. Ezért is számot kell vetnünk a zártságainkkal, a zártságainkból fakadó bénaságainkkal, ezért is fontos, hogy soha ne akadjunk meg azon előttünk nyíló úton, amelyen a járás folyamatosan tágítja, újabb és újabb dimenziók felé nyitja ki a látásunkat azáltal, hogy állandóan ráirányítja figyelmünket elmaradottságainkra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése