Felnőni

Minél szűkebb létsíkokra korlátozza magát valaki, annál könnyebben át tudja tekinteni környezete összefüggéseit, de ugyanakkor annál virtuálisabb is lesz a világ egészével való kapcsolata, hiszen annál több miden fog kimaradni a látóteréből. Egy szűk térrészben könnyű ott fixnek tűnő viszonyítási pontokat találni, de azoknak a pontoknak a fix volta igen csak megkérdőjelezhető lesz, mihelyt csak egy kicsit is tágasabb távlatból tekintünk rájuk. A leegyszerűsítésekbe, a korlátok közé csúszás veszélye borzasztó nagy. Általában ragaszkodunk elméleteinkhez, azokhoz a szinte mindig túlsúlyozott koncepciókhoz, melyek jelenségek egy szűk körére érvényesek csupán, de az utóbbi ténnyel nem szeretünk szembesülni, mert egy ilyen szembenézés arra figyelmeztetne minket, hogy milyen kicsik és gyámoltalanok vagyunk, illetve gyávák, hiszen nem merünk messzebbre is tekinteni. Ezért aztán kitüntetett jelentőséget tulajdonítunk az általunk bejárt földrajzi helynek vagy történelmi kornak, illetve azoknak az észleleteknek, amelyeket azon a kitüntetett helyen vagy abban a kitüntetett időben szereztünk, sőt minden ítéletünket és minden döntésünket ezeknek a kitüntetett helyen és kitüntetett időben szerzett észleletek alapján hozzuk meg, amellyel nem hogy közelebb jutnánk a valóság egészéhez, hanem még inkább szakadunk el attól. Ezért mondom, hogy a világ egészével való kapcsolatunkat gyökeresen más alapra kéne helyeznünk. Ezért mondom, hogy bátor szívvel ki kéne lépnünk a különböző falakkal jól megtámogatott és biztonságosnak tűnő, de a valósággal nagyon kevés kapcsolatot mutató gyerekszobánkból, és el kéne kezdenünk felnőni ahhoz a teljességhez, amelyről most még fogalmunk se nagyon van. Ez egy egészen más szemlélet lenne, de attól tartok, hogy nagyon szükséges, ha mi emberek, illetve a gyermekeink, az unokáink, majd az unokáink unokái, és az ő leszármazottaik tovább akarnak élni ezen a Földön, mint a Krisztus utáni xxi. század. Igen, amiről én beszélek az sokkal nehezebb, mert ott aztán tényleg nincsenek fix pontok, illetve minden fix pontról nagyon hamar kiderül fix voltának a relativitása, de éppen ezért van szabadság, mert nem kötnek senkit az előítéletei, és ezért mindenki kreatív és megújuló tud lenni. Ebben a szemléletben az emberrel bármi megtörténhet, meg az ellenkezője is, de nem baj, mert ebben a szemléletben egészen világosan látszik, hogy az Isten szeretőknek, vagy inkább azt mondanám, azoknak, akik szeretik saját életük, saját sorsuk, saját lényük Istentől kapott végtelen gazdagságát, szóval nekik minden a javukra válik. Végtelenül fontos, hogy minden reggel összegyűjtsünk elegendő bátorságot ahhoz, hogy a következő napot ne valamelyik kedvenc elméletünkbe bezárkózva töltsük el, hanem ebben a tágasságban, ebben a vitalitásban, ebben a nagyszerű szabadságban, más szóval úgy is mondhatnám, hogy szeretetben. Nehéz és veszélyes ez a tágasabb közeg, és minden érzékünk, minden ösztönünk berzenkedik az abba való belemerüléstől. Olyan ez, mint a stégen remegő úszó, aki fél beugrani a tó hideg vizébe, de a folytatása is olyan, én még nem láttam olyan úszót, aki megbánta volna, hogy a végén mégis beugrott. Azt a kis harcot önmagunkkal a tó, a tenger vizével való összeolvadásért megéri megküzdeni. Azt a kis harcot a tágasabb, a határtalanabb, a fogalmival, az elméletivel le nem zárt élettérért megéri megküzdeni. Lépjünk ki a klasszikus gondolkodási rendszereinkből, lépjünk ki a kínnal ácsolt, és a teher alatt folyton recsegő-ropogó fogalmi struktúráinkból, nézzünk szabadon és a gyermek, a tiszta és ártatlan gyermek csodálkozásával a világra. Merjük azt látni, ami van, és ne csak azt, ami évszázadok millió félelme és a millió félelemből fakadó eltévelyedésének, félresúlyozott, szennyezett, felnőttes gondolkodásának függönyén árnyképként visszatükröződik. Merjük lefokozni a filozófiáinkat, a vallásainkat, merjük kimondani, hogy gondolkodási rendszereinkhez csak félelemből ragaszkodtunk, életmódunk formai elemeinek jelentőségét csak tunyaságból, restségből kifolyólag nagyítottuk fel. Ha ezt a váltást nem lépjük meg, nem fogunk tudni segíteni senkin a legjobb szándékunk ellenére sem, sőt pont a legjobb szándékaink kétségbeesett erőltetése közben fogjuk kikövezni a pokolba vezető utat. Muszáj, muszáj többet tenni, mint az egysíkú jó szándék, muszáj átlépnünk a magunk állította korlátokat, muszáj felnőni a Lét teljességéhez. Nincsen más út az ember előtt, nem is volt soha, csak általában azt hitte, hogy kevesebb is elég, de ezt a feltevését még egyetlen példa sem igazolta, pedig már sok ezer éve lakja a Földet.