Tágasabb (levélrészlet)

Abban a kontextusban, amelyben felteszed a kérdést, hogy melyikünk látása tágasabb, én nem akarok létezni. Egyszerűen azért nem, mert elméletre elmélettel válaszolni teljesen értelmetlen, hiszen az elméletek csatája végül valóban olyan patt helyzeteket teremt, amelyeknek a megjelenéseit sok fronton nagyon világosan érzékeljük magunk körül minden nap, például a levelezésünkben is mindaddig, amíg azt hisszük, hogy elmélet fordul egy másik elmélettel szembe. Ha az írásaim Számodra egy elmélet szószólói, akkor nem értetted meg, hogy az utóbbi (mondjuk) hat évben mit éltem át. Szavaim mögött nem egy elmélet, hanem egy hús-vér valóság lüktet. Egy történet, egy folyamat, amelynek most egy adott pontjánál tartok, és amelynek majd lesznek egyéb pontjai is. Túl sokat a pontok magukban egyébként nem mondanak, ami igazán lényeges, az az út egésze.

Az emberek könyvtárnyi adathalmazokat dolgoznak fel, és azt képzelik magukról, hogy ezzel szellemi munkát végeznek, miközben az a munka lehet tízszer materiálisabb, mint a kertásás, illetve nagyon gyakran tényleg tízszer materiálisabb is. Hogy még a "szellemi" szót sem tudjuk hová tenni, az tisztán mutatja, hogy mennyire elfelejtettük már azt is, hogy mit jelent létezni. Hogy mit jelent a lét az ember számára. Van egy aranyos könyv, egy indiánok között felnőtt fehér ember meséli el az élete történetét, ő állapítja meg, hogy mi az indiánok és a fehér ember szemlélete közti lényegi különbség. Az, hogy az indián a körülötte lévő világra úgy tekint, mint egy élőlényre, miközben a fehér ember azt hiszi, hogy tárgyak között tölti el élete minden napját. Nagyon érdekes megfigyelés, és mutatja is, hogy mi az alap bajunk. A zártság, amelyből az elméletek halmozásával képtelenség kitörni. Ha bizonygatod, hogy a Te világképed tágasabb, végül is csak azt bizonygatod, hogy Te nagyobb majom vagy még nálam is. A világképek ugyanis szűkek és megnyomorítják az embert, és ezen a szinten teljesen mindegy, hogy mennyire kidolgozottak, illetve milyen szépre vannak pingálva. Ez az a zártság, amelyből egyedül a saját létünkkel való személyes kapcsolat felélesztése, visszaállítása tud kivezetni minket. Ezen a téren mindannyiunknak rengeteg teendője van még, pont azért, mert egy olyan környezetben nőttünk fel, ahol az, hogy személyes kapcsolat a léttel, majdnem értelmezhetetlen, legalábbis az emberek nagy többsége számára. Továbbá igaz az is, hogy a személyes lét kiszolgáltatottságot jelent, bizalmat feltételez, és általában a létünk legmélyéig felkavar minket, vagyis kibillent minket a különböző ál-biztonságok állapotából, és azt nem szoktuk szeretni. Mégis azt mondom, hogy szépen le kell tennünk a halott dolgainkat, a koncepcióinkat, a vallásainkat, a művészetünket, illetve vissza kell sorolni azokat az őket megillető alsóbb szintekre, és el kell kezdeni úgy élni, hogy a találkozás, illetve az életünkben való személyes jelenlét legyen a legfontosabb. Mert a találkozás, a személyes inspirál, kibont, emel, az elmélet, a személytelen viszont lezúz, megállít, blokkol. A személyes előtérbe hozása egy nehéz lépés a már említett okok miatt, és ez a nehézség független attól, hogy azt a mi saját, a társunk vagy a világ egészének a személyes valósága felé kell megtennünk, viszont elengedhetetlen, hiszen a fő torzulás pont akkor támad, amikor a személyes létbe nem kapcsolódunk be. Ebből a torzulásból lesz az elméleteink túlhangsúlyozása, az elméleteinkből pedig egy hiper fejlett, de végtelenül zárt rendszer (civilizáció), amely - főleg ha nem figyelünk - nagyon könnyen totális zsákutcában végződhet. Ennek a civilizációnak a zártságai és torzulásai nem közismert tények, de ennek csak egy oka van, hogy benne nőttünk fel. Ha nem benne nőttünk volna fel, sokkal jobban látnánk az ellentmondásait és az alap baját is. (Mint ahogy például az indiánok mindig is látták, csak csesztünk figyelni arra, amit mondtak, inkább leitattuk őket pálinkával, hogy hülyüljenek meg ők is, és utána könnyen el lehessen venni tőlük az életterüket.) Nem arról beszélek, hogy forduljunk vissza, és másszunk fel megint a fára. Nem arról beszélek, hogy bontsunk le mindent, amit építettünk. Arról beszélek, hogy a körülöttünk lévő világ torzulásait ismerjük fel, és ismerjük fel azt is, hogy ezek a torzulások milyen kapcsolatban vannak a mi saját torzulásainkkal. Mert ha ezt megtesszük, szép lassan, de szinte maguktól helyükre fognak kerülni a dolgok, viszont ha ezt elmulasztjuk, az összes többi erőfeszítésünk is meddő marad. Egyébként erről már nagyon sokat írtam, legutóbb nagyon konkrétan a szabadságom ideje alatt a balatoni levelemben, de nem csak, mert szinte mindig erről írok. Az aránytévesztésről írok mindig, amely az ember belső borulása, és amelyből minden egyéb borulás "táplálkozik". Egy viharos tengeren kár zoknit szárogatni, mert semmit nem fogunk elérni, akárhogy is küszködünk. Először le kell csendesíteni azt a nagy vizet, és utána lehet teregetni. Nem akarok más hierarchiáról beszélni se, mert minden más beszéd csak a ködöt eregeti magából, és zavarja össze a szíveket, a lelkeket, a fejeket. Mindent lehet csinálni, de csak abban a jó rendben, amely a léttel való személyes kapcsolatot helyezi az első helyre, és az összes többi dolgot abból vezeti le. Illetve azt lehet csinálni, amit ez a levezetés megenged, és azt nem lehet csinálni, amit ez a levezetés nem tartalmaz. Rázoomolni valamire, egy önkényesen kiválasztott részletet megcsípni és kiemelni féligazság, amelyről a zsidó ember nagyon bölcsen megállapítja, hogy teljes hazugság. Csak ezeket az aránytalanságokat itt és most nehéz észrevenni, és a nehézség miatt inkább más szinten kezdeményezünk huszadrangú akciókban éljük ki magunkat, mert valamit azért mégis csak csinálni kell, ha már a legfontosabb nem megy. Visszaadjuk a lovagkeresztet, acsarkodunk, szenteskedünk, jónak képzeljük magunkat, pedig ha egy jó lenne köztünk, a világ nem ott tartana, ahol tart. Nem, nem vagyunk jók. Sajnos nem, egyikünk se az, és nincsenek őrült nagy különbségek köztünk, csak az a baj, hogy a különbségekre is nagy előszeretettel szoktunk rázoomolni, és attól persze, hogy nagynak tűnnek. De ez nem egy valódi megfigyelés, ez csak egy érzéki csalódás, mely abból fakad, hogy nem mélyre nézünk, hanem felszínes jegyekből ítélünk, hiszen nem is tudunk máshogy, hiszen felszínes kapcsolatok vannak köztünk, hiszen még saját magunkkal se nagyon találkozunk, akkor pedig hogyan tudnánk találkozni egymással? A rend igénye ott van bennünk, de ezt a vágyat elégetjük az első parázson, persze, hogy akkor nem lesz tűz, és nem lesz húzása semminek. Mindenkinek az élete annyira lesz intenzív, amennyire engedi, hogy saját személyes valósága megérintse. Nem az elméletek, nem a kívülről diktált sirámok, hanem az ő legbensőbb, legszemélyesebb lénye.