Az ember nem racionális lény, a racionalitás hiányát számonkérni rajta pedig nagy balgaság lenne. Az embert ezer millió dolog mozgatja, de ezeknek a mozgatóknak a legnagyobb része mindvégig rejtve marad. Aki meg akarja érteni az embert, annak először is magát kell megértenie legalább egy kicsit. Például meg kell értenie, hogy mások racionálisnak egyáltalán nem mondható cselekedetei miért irritálják őt annyira. Ennek ugyanis általában az szokott lenni az oka, hogy valaki a maga irracionális indíttatásaival sincs kibékülve, harcban áll magával, azzal a részével, aki vágyódik, menne a határokon túlra, törekszik a még ismeretlen, a még bejáratlan, a misztikus felé, de ezt a vágyát illetlennek tartja, elnyomja mégis, mert a környezete azt mondta neki, hogy az ilyesmit szégyellni kell. Így aztán ezek a vágyak félremennek, és olyan pontokon törnek elé, ahol a legkevésbé sem szeretnénk találkozni velük, erről még lesz szó lejjebb.
Egyetemi éveim után elég meglepő módon nem kezdem el azonnal dolgozni, helyette elmentem Franciaországba, ahol egy monasztikus szerzetesi életet élő testvérközösség fogadott be néhány hónapra. Ez a döntésem akkor óriási megütközést váltott ki a környezetemben, nehezen értették meg sokan, hogy mért teszem azt, amit teszek, még én magam sem tudtam rá világos magyarázatot adni. Akkor váltig az volt az érzésem, hogy igazából nem is velem van a problémájuk, egyszerűen az hiányzik nekik, hogy ők ilyen őrültségre nem merték elszánni magukat, nem mertek olyan döntést hozni soha, amely nem egy racionális érvrendszerre, hanem egy halvány intuícióra alapult. Pedig az ilyen döntések végtelenül fontosak az ember életében. Azóta már számtalan helyzetben döntöttem hasonló módon, de egyiket sem bántam meg, még akkor sem, ha külső mércék által megmérve ezeknek a döntéseknek egyike-másika bizony elég kudarcos kimenetelűnek bizonyult. Mert tudom, hogy a külső mércék nagyon viszonylagosak, tudom, hogy az életem sikerét vagy kudarcát nem a külső mércék fogják megállapítani.
Pár napja keresztfiam elküldte Steve Jobs híres beszédét, melyet 2005-ben tartott Satnfordban a végzős egyetemistáknak. Meg kell találnod, hogy mit szeretsz, ez a beszéd egyik vezérmotívuma. És az, hogy az ilyen kutatások egyáltalán nem csak racionális síkokon zajlanak. Az ilyen kutatások során az embernek nehéz, mert maga előtt is megalapozatlannak látszó döntések sorozatát kell hoznia, olyan döntéseket, amelyek nem tudatosan beazonosított esélyekre, hanem leheletfinom belső rezgésekre ad válaszul. Be hugry, be foolish! Ezekkel a szavakkal fejeződik be a beszéd, és ezekben a szavakban egy olyan dolog hangzik el, amely rettenetesen hiányzik ebben a rendkívül logikusan és rendkívül racionálisan megszervezett világból, amely nem ismer el más eredményt, mint azt, ami már holnap anyagi hasznot hoz. Rettenetes, hogy így gondolkodunk, és rettenetes, hogy így ítélünk meg embereket. Rettenetes, hogy semmi másnak sincs becsülete, mint az azonnal pénzre válthatónak, azért rettenetes, mert az ember belül, lényegét tekintve nem ilyen. Az ember belül, lényegét tekintve egy gyermek, aki játszani akar a világ százmillió csodájával, és ha ezt a lehetőséget nem kapja meg, akkor előbb-utóbb eszét veszti. Vagy úgy, hogy minden mást feladva belemenekül a környezete által elvárt és diktált viselkedésekbe, vagy úgy, hogy kiszáll tenger fájdalma ellen és fegyvert ragadva véget vet neki. Amikor az ISIS harcosok motivációit keressük, ne felejtsük el, hogy ők sem racionális lények, ugyanúgy, ahogy a szívünk mélyén mi sem vagyunk azok, de az utóbbit sajnos még kimondani se szabad. A körülöttük lévő világot nem racionálisan ítélik meg, nagyon nem, mert durvára elegük lett azokból a megaláztatásokból, amelyet a bennük lévő irracionálisnak kellett elszenvednie évszázadokon keresztül. Ha egy kicsit értenénk magunkat, akkor egy kicsit értenénk őket is, és egy kicsit értenénk, hogy milyen fájdalmak ágyaztak meg annak a háborúnak és terrorhullámnak, amely minden valószínűség szerint még nagyon sokáig nem fog véget érni. Modern világunk amennyire ésszerű, annyira embertelen is! És akkor csodálkozunk, hogy robbannak a feszültségek, csodálkozunk, hogy nem lehet békésen meccset nézni a francia kávéházak teraszán, csodálkozunk azon, hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal a jelenségekkel, amelyeknek az eredete egyébként világosabb, mint a nap, csak éppen a róluk való beszéd nem rendszer konform. És akkor az egészre rájön az az égbekiáltó hazugság, hogy ez liberalizmus. Rámondjuk ezt a szép szót, hogy szabadság egy olyan dologra, amelynek ahhoz lényegében semmi köze sincs. Itt tartunk a XXI. század elején. Brave, new world!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése