Pár hete, könyve kiadása alkalmából interjú készült Ambrus Attilával, aki valamikor viszkis rablóként vált híressé, viszont ezzel a mesterségével már jó pár éve felhagyott, és jelenleg kerámiázásból él. A könyv egyébként (közvetlenül) egy fillér bevételt sem hozott az asztalára, ugyanis szerzői jogdíjat nem kaphatott érte. A beszélgetés az alábbi kérdés-felelettel zárult:
Az első néhány oldalon felmerül a kérdés, hogy kinek a felelőssége, hogy a főszereplő idáig jutott [börtönviselt bankrabló, aki ismét elkezd bankot rabolni]. Ha nem a fiktív főszereplő válaszol erre a kérdésre, hanem te, akkor mit mondasz?
Erre nincs egymondatos válaszom. Eléggé azt gondolom, hogy mindenki vastagon benne van. Benne van az én hátterem, a szülői hátterem, a személyiségem, tehát eléggé komplex a felelősség. Nem kell ezt firtatni, minden döntés mögött én álltam. Utólag polemizálni, nyavalyogni azon, hogy rossz helyről indultam, hogy rossz mintával rendelkeztem… Az ember a szüleit nem tudja megválasztani. Az egy adott tény, kapsz valamit, és vagy jó, vagy nem. Kétségkívül ők is szerepet játszottak abban, hogy az életem elcsúszott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ők a felelősek, de ők is benne voltak ebben a történetben, hogy az életem így alakult.
Szép és igaz megfogalmazása annak, amit kár lenne letagadni, illetve bármelyik álszent leegyszerűsítés biztosan többet fedne el a lényegből, mint ez az árnyalt mérlegelés. A felelősség kérdésére ugyanis tényleg nincs jó válasz. Másra kenni nem lehet, aki egyszer felnőtt, ilyet nem csinálhat, de egyedül elvinni a balhét szintén lehetetlen, mert az olyan teher lenne, hogy nincs ember, aki meg tudna birkózni vele. És talán éppen ez a mérhetetlenség a legfontosabb benne. Ha ugyanis mérhető lenne a felelősségünk, nagyon valószínű, hogy vissza is élnénk az "eredményeinkkel", mert akkor egy ponton biztosan azt mondanánk, hogy köszönjük szépen, de nekünk ennyi már elég, és megállnánk, mint a cövek. Miközben pont az a vicc, hogy semennyi nem elég, és mindig tovább kell menni. Vagyis ebben a nem mérhetőségben inspiráció van, olyan inspiráció, amely egész utunkon kísérni fog minket, ezért az életünk egyik nagyon meghatározó eleme. Talán csak annyit tennék hozzá Attila szavaihoz, hogy a szüleink sem hibátlan közegben nőttek fel, tehát az ő felelősségük ugyanolyan megállapíthatatlan, mint miénk. Őket is érték sérülések, amelyeket aztán teljesen természetes módon továbbforgattak azokra, akikre lehetett, azokra, akik a környezetükben voltak. Sajnos ez így működik, valaki tesz valami rosszat egy másik embernek, és a hatásai, mint a vízbe dobott kő hullámai, továbbgyűrűznek még a nemzedékek hosszú során át is. Illetve addig, amíg valaki valahol nem állítja meg a gyűrűzést. Na, hát az az igazi teljesítmény, talán az egyetlen, amely méltó az emberhez. Az igaz viszont, hogy az ilyen teljesítmények nem jönnek ingyen, valamit áldozni kell értük. Az életünk egy darabját minimum! Sőt, néha az egészet! Bocsi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése