Európának meg kéne értenie, hogy fejlődése lassan tökéletes virtualitásba fullad. A csillogása egyre felszínesebb, a jóléte - illetve az, ami megmaradt a jólétéből - egyre materiálisabb, miközben az európai ember már jóformán semmi önazonossággal nem rendelkezik. Itt szinte senki sem tudja, hogy mit akar azon kívül, hogy nyugodtan ellenni a maga kis elefántcsont tornyában semmi egyébről, ami a világban még van, tudomást se véve (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Hogy jutottunk ide, milyen előzmények miatt van most ez a szörnyű tehetetlenség, életerőinket mi köti oly rettenetes gúzsba?
Nagyon szépen kérem, hogy ne beszéljünk a gazdasági, a politikai, a társadalmi folyamatokról, mert azoknak a lényeghez semmi közük sincs. Ezek ugyanis csak képek, kivetülések, anyagi manifesztálódásai mindannak, amely a tudatunk síkjain sokkal hamarabb eldőlt. Beszéljünk inkább azokról a tudati devianciákról, amelyek már oly régóta léteznek, és amelyek nagy részét mi magunk is siettünk átvetni mindenkitől, aki csak felkínálta azokat. Mert nem lehet évszázadokon keresztül büntetlenül elsunnyogni bizonyos alapvető ellentmondásokkal való szembenézést. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy az a civilizáció, amely tudományos-technikai szinten hihetetlen eredményeket produkált, úgy jutott el ide, hogy saját nemzettségeiből és más népekből is áldozatok százmillióit szedte, sőt komplett közösségek ezreit, nyelveket, kultúrákat, látásmódokat irtott ki maga körül, illetve teszi ezt még ma is ott, ahol talál magának egy kis irtani valót. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy mi vér tapad azokhoz az eredményekhez, amelytől a mi életkörülményeink is könnyebbek lettek, mint sok, nagyon-nagyon sok más emberé a földön. Nem lehet büntetlenül elhallgatni, hogy milyen szellemi fölénnyel tekintettünk a primitív népekre, sőt tekintünk még ma is olyanokra, akikről holnapután napnál világosabban látszani fog, hogy mi háromszor primitívebbek vagyunk náluk. Az itt zajló totális tehetetlenségnek, elképesztő bénázásnak ugyanis nincs semmi egyéb oka, mint ez a meghasonlottság, a menekülés a számvetések elől, melyet az itt élő emberek és közösségek nagy többsége évszázadok óta gyakorol. Ezt még lehet egy ideig így csinálni (elnézve az idők jeleit azt hiszem, hogy sokáig már nem), de attól semmi nem lesz jobb, illetve minden csak rosszabb lesz. Az a kontinens, amely úgy képzeli el a boldogságot, hogy először felépíti a maga kis kacsalábon forgó palotáját, és aztán majd neki lát, hogy néhány kunyhót felhúzzon a világ más tájain is, soha nem lesz termő. Az a kontinens, amelyik ennyit tud mondani a saját küldetéséről, nem lesz ellenpontja a világban elszabaduló vad erőknek, nem lesz kiegyensúlyozó, békét, rendet, harmóniát teremtő hatalom, és a hordák úgy fognak keresztül gázolni rajta, hogy észre sem fogják venni. Az az ember, akinek az életében minden törekvés saját anyagi és/vagy szellemi biztonságának megteremtésére irányul, soha nem lesz boldog. És az a férfi, aki belenyugszik abba, hogy körülötte bizonyos gazdasági törvényszerűségek irányítják a dolgok alakulását, amelyek neki kicsit magasabb értékű lapot osztottak, mint a világon lakó hétmilliárd ember többségének, soha nem lesz hős, kiszolgálója marad annak a rendszernek, amely benne a majmot felnevelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése