A mulandósággal való szembesülés nagyon lényeges
összetevője minden ember szellemi fejlődésének. Nem azért, hogy
fitymálóan legyinthessen egy nagyot, mondván, hogy minden elmúlik, tehát semmivel se kell törődnie, hanem azért, hogy a helyére
kerüljenek a dolgok az életében. Egy kicsit legalább, mert nagyon úgy
se tudnak. A "primitív" népeknél a férfibeavatás központi mondanivalója
volt a jelölt valamilyen halálközelségben való megmerítése, olykor elég
ijesztő dolgokat is át kellett élniük, de végül mégis csak bátrabbak és
szabadabbak lettek tőle. (Megjegyzem a keresztelés is ez volt, nem csak egy kis locsolás, mint ma, hanem valódi kiszakadás az éltető levegővel kitöltött közegből legalább pár pillanatra, hogy utána a megkeresztelt újjászületve térjen oda vissza.) Nekünk, civilizált embereknek ez a beavatás úgy
hiányzik, mint egy falat kenyér, és ha nincsenek bizonyos elég katartikus események az életemben, akkor valószínű, hogy ezt a hiányt még csak
fel sem ismertem volna. Vagy csak sokkal később, egy esetleges másik
nagy egzisztenciális válság súlya alatt, vagy akkor se, hisz a
szenvedés magában nem elég, kell hozzá valamiféle érzékenység is,
amelyről igen nehéz megmondani, hogy honnan jön és mikor. Nekem
valahogy lett ez az élethelyzet, amely tényleg felért egy kis
beavatással (ha megkésve is), és ebben az értelemben nem tudok eléggé
hálát adni a Jóistennek. Mert a mulandósággal való szembesülés egy nagy
kapu, és aki egyszer valahogy, valamennyire átmegy rajta, az már nem
lesz ugyanolyan, mint amilyen előtte volt. Nem az a baj, hogy valaki a kapun
túli látással szemléli a körülötte zajló eseményeket, hanem az, hogy a
többség semmilyen értelemben nem lebbenti fel ezt a függönyt, mert még
ha érték is nagy fájdalmak, abban valamiért nem tudta fellelni a üzenet
lényegi mondanivalóját. Azok az emberek vannak őrült hátrányban, akik
még el se kezdték a halállal való kibékülést, mert ők tényleg egy
színtiszta káprázatban élnek, és tőlük tényleg nem is lehet elvárni
értelmes, emberi reakciót. Egyébként tőlünk se sokat, mert az út nehéz
része még nekünk is csak most jön...
Nem akarok nagyon
bölcs dolgokat mondani, de a civilizáció egyik legfontosabb mozgatója
nem más, mint a halálfélelemtől való menekülés. Az ember azért teszi
szebbé, kényelmesebbé, "kulturáltabbá" a környezetét, mert amíg azzal
van elfoglalva, addig nem a közelgő halálára gondol. És abból, hogy ez a
fejlődés most már ilyen iszonyatos tempóban zajlik, én nem tudok másra
következtetni, mint arra, hogy egyre jobban, szinte pánikosan félünk a
halálunktól. És ebben a félelemben kényszerítve érezzük magunkat pattanó döntések meghozatalára, pedig ha olykor szükség is van rájuk, azért biztos, hogy nem olyan gyakran,
mint hisszük. Mert nem is vagyunk rá képesek, és amivel az embert a
természet nem ruházta fel, azt nem kell gyakorolnia. Az embert a
természet arra biztosan nem ruházta fel, hogy ebben a végtelenül
elbonyolódott világban pusztán gondolkodással kiismerje magát. Vannak rendkívül eszes emberek, nálam nagyságrendekkel is nagyobb koponyák, de amivel most szemben
állunk, azt a gondolkodás szintjén tökéletes lehetetlenség megfejteni.
Már az alrendszerek is annyira bonyolultak, hogy akárhol érsz hozzá,
fogalmad sincs arról, hogy milyen események láncolatát indítod el vele,
és például hány ember életével játszol. Márpedig az alrendszerek
vizsgálata még nem is elég, hiszen minden mindennel összefügg.
Két-háromszáz éve még megalapozottabbnak tűntek azok az elképzelések,
amelyek a jóra és a rosszra vonatkoztak, voltak jó királyok, voltak
árulók, voltak hősök, voltak gazemberek, könnyebb volt válogatni,
könnyebb volt ide- vagy odaállni, ám mára ennek a relatív
átláthatóságnak tökéletesen befellegzett. És ez már önmagában is egy
nagy figyelmeztetés arra, hogy másként viszonyuljunk a dolgokhoz. Egy
nagy figyelmeztetés arra, amit egyébként millió más dolog is erősít,
hogy az eszmélésünkben, amely tényleg a környezetünkkel való
interakcióinkban zajlik, saját magunkat értsük meg kicsit, mielőtt bárki
mást próbálnánk megérteni. Ugyanis ez a természetes irány, hiszen még magunkról is nagyon homályos vízióink vannak csupán,
és a cselekedeteink nagy része például gyermekkorunkban szerzett, fel
nem tárt sérülések okán keletkező tudatalatti bosszú. Őszintén megmondom
Neked, hogy pár meglepetés engem már ért, pedig
pszichológusnál még nem voltam egyszer se. Szóval szerintem az az ember,
aki magával kapcsolatban nincs a legnagyobb elővigyázatossággal, és
óvatossággal, borzasztó veszélyes, ahogy azt például az evangélium
szépen le is írja azokkal kapcsolatban, akik ezt egyáltalán nem akarták
megérteni (farizeusok), és akik emiatt lényegében teljesen el voltak
tévedve. És aki nem érzi ezeket a veszélyeket, az megy, mint a tank, és borít ott is, ahol messze nem kéne,
hiszen soha senki nem kérte arra, hogy így cselekedjen, csak ő képzelte magának a borítása szükségszerűségét. Borzasztó nagy
baj! A bűnös ember viszont, aki elég jól tisztában van azzal, hogy
mennyire nincs tisztában még magával se, óvatosabban fog eljárni, és
óvatosságának meg is lesz a gyümölcse.
Azzal, hogy a világ ennyire össze
van zavarodva nincs vége semminek, csak nem szabad úgy élni ezután is,
ahogy eddig éltünk. Személyes kapcsolatot kell létesítenünk ismét
magunkkal, belső lényünkkel, mindenkivel, a lét egészével, és nem fog
elmaradni a bő termés. El kell indulnunk azon az egyáltalán nem könnyű
úton, amely elvezet minket az önazonosságig, a tudatosság egy magasabb
fokáig, ahol már nem az ilyen-olyan ránk rakódott kondicionáltságok, meg
a millió félelem fogja meghatározni, hogy mihez kezdünk, hanem a mi
érett személyiségünk egyedi és megismételhetetlen valósága. Nem luxus ez
az utazás, illetve elengedhetetlen, mert azokra a feszítő problémákra,
amelyek lassan tényleg elviselhetetlen teherként nyomasztanak minket,
ezen az úton megoldásokat találhatunk. Ez a XXI. század kihívása, a
ember leválása azokról a gondolkodási sémákról, amelyek eddig talán jó
szolgálatot tettek, de kiégve immár csak ballasztot jelentenek, és
áttérése egy másik, személyesebb közelítésre, amely során találkozhat
magával, a társával, a megszólítható, segítségül hívható léttel, más
szóval Istennel. Mert ez a három találkozás tökéletes egységben van, a
három egy és ugyanaz, és képtelenség bármelyiket is leválasztani róla.
Ezért aztán nincs is értelme annak, hogy a szemlélődő és a cselekvő énünk között szembeállítást végezzünk.
Az önmagával egyre azonosabbá váló ember társadalmi szerepvállalása is
egyre megalapozottabb lesz, döntései pedig egyre inkább belőle magából
fognak fakadni, és nem különböző kívülről köré vont pályák kényszereit
fogják követni. Ennél többet elképzelni se tudok. Viszont kevesebbet se,
mert erre szükség van, ha még sok nemzedéken át akarjuk benépesíteni a
Földet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése