Valójában fogalmunk sincs arról, mi jó és mi rossz. A jó cselekedeteink legnagyobb része egofényező jókodás, nem arról szólnak, hogy valaki kapjon valamit tőlünk, illetve az legfeljebb a felszín, a negyede, a nyolcada, a tizenhatoda, a nagyobb része pedig az, hogy egy pozitív identitás képét öltsük magunkra, mert attól háborgó lelkünk valamelyes nyugalomra tesz szert. Ez az a farizeusi kétszínűség, amelybe lényegében mindannyian nyakig vagyunk merülve, és azok a jó cselekedetek, amelyeket ebben a merülésben követünk el, általában elég szomorú történetekhez vezetnek. Olyan történetekhez, amelyek minden kifutása elveszik, és hiába is csodálkozunk azon, hogy miért. Hát azért, mert egy alapvető torzulásban születtek meg, amelyről nem akartunk tudomást venni, inkább felmagasztaltuk magunkat, a megakadásokat illető felelősségünket meg másra toltuk.
Ebből is látszik, hogy az ember az egyik legszánalmasabb teremtmény, aki valaha létezett. Kutyaszorítóban van, hisz nem teheti meg, hogy lemondjon önmaga odaajándékozásáról, viszont a tisztának induló tett legtöbbször teljesen bemocskolódik, hisz a jobb kéz nagyon is tisztában van azzal, hogy mit csinál a bal. A tettünk nem önzetlen, a glóriánk fényesítése nagy jelentőséget kap, és ha nem vigyázunk még fényfüggőkké is válhatunk, amely állapotunkat játszi könnyedséggel ki tudja használni bárki, ha ráérez e gyenge pontunkra.
Mi lehet akkor tenni? Az első és legfontosabb a hústépésig is elmenő kegyetlen őszinteség önmagunkhoz. Nincs az a rossz, amit ne lehetne és ne kéne elmondani magunkról. Mert nincs az a sötét zug a lelkünkben, amelyet hazugság rétegekkel büntetlenül be lehetne takarni. A külvilág pont az ilyen hazugság rétegeket árulja ékes szóval, a belvilág viszont utasítsa el valamennyit, mert rettenetesen veszélyes üregek jönnek létre így, és azok az üregek egyszer törvényszerűen be fognak omlani.
Ha ez megvan, akkor jöhet a következő, a rend, sőt a találkozás, az önmagunkkal, a másik emberrel, a világ szellemi valóságának egészével való találkozás felé vezető zarándok útra való lépés, illetve az azon való járás. Nem fog minden azonnal kivilágosodni ettől, de rögtön le fog dönteni minket egy egészséges erőtlenség, amelyben elveszítjük hamis magabiztosságunkat, és amelytől nagyon lassan elkezdhet kialakulni bennünk egy korábbinál sokkal finomabb, árnyaltabb, valódibb belső érzékenység. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem fogjuk megtudni azonnal, de azt érezni fogjuk, hogy most már tényleg haladhatunk a válasz felé, mert van terünk, távlatunk, amelyet korábban pont hamis magabiztosságunk, a meneküléseink során magunkra szedett egonk takart ki egészen. A régi kép szét fog törni szilánkokra, de egyre határozottabban fogjuk érezni, hogy a szilánkokból szép lassan majd össze lehet rakni egy sokkal szebb és sokkal gazdagabb tartalmú újat. Érezni fogjuk, hogy talán most először valami tényleg történik az életünkben, egy olyan esemény, amelyre eddig nem is gondoltunk, mert egy plasztikusan, foghatóan, minket megérintő módon feltűnő folyamat, vagy inkább jelenlét elkezd dolgozni rajtunk. És a legszebb az, hogy ebben a jelenlétben tényleg megváltozhat a világgal való kapcsolatunk. Ebben a jelenlétben már nem kell egomentő jó cselekedetek tucatjait végbe vinni nap, mint nap ahhoz,hogy legyen egy kis lelki békénk. Megfordul az irány, mert ebben a jelenlétben a lelki béke sem szigorú követelmény, mert itt már csak egy dolgot kell csinálni, menni, mindig menni előre, akkor is, ha süt a nap, és akkor is ha pokoli viharok csapkodnak körülöttünk. Mert minden kell nekünk, illetve a körülöttünk tomboló élet teljessége sokkal jobban tudja nálunk, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk, és azt adja nekem, neked, neki, nekünk, mindenkinek, amitől tényleg előbbre jut, efelől nyugodt lehetsz. Az a kérdés, pedig hogy mi a jó, és mi a rossz, ebben a kontextusban jelentőségét veszti, illetve nagyon unortodox módon válaszolódik meg. A jó az, ami kijön az utadból, illetve abból, hogy mész rajta, a rossz pedig az, ami az utadtól való eltérésekből, a meneküléseidből fakad. Nincsen más abszolút kritérium rendszer, ha a teljesség igényével lépünk fel, akkor ezt a két szót nem lehet máshogy értelmezni, illetve minden ettől eltérő, leegyszerűsítő értelmezést illetően tisztában kell lennünk azok relatív voltáról, tisztában kell lennünk azok volatilitásáról, mert ha leegyszerűsítő értelmezésekre a jelentőségüknél, a teherbírásuknál nagyobb súlyt teszünk, akkor azok igazságtartalmuk úgy fog összedőlni, ahogy a WTC dőlt össze 2001-ben. Akkor legfeljebb az igazságuk látszata fog fennmaradni, de a látszattal csak hazudni, megvezetni, manipulálni lehet, a látszat csak arra jó, hogy hatalmi törekvéseinket megtámogassa. Menni kell, minden sallangot, minden felesleges ruhát levetkőzve, minden félelmet és minden félelemből fakadó felesleges kötődést felszámolva, menni kell és nem akarni megállni sehol. Nem vágyni ideológiára, nem vágyni fogalmi, logikai tisztaságra, nem vágyni megmagyarázhatóságra, matematikai egzaktságra, nem vágyni semmilyen fix pontra, illetve valamennyi vágy lehet bennünk ezekkel kapcsolatban, de csak valamennyi, mert a vágyaink nem állíthatnak gátat nekünk, magunknak, nem fokozhatják le a személyiségünket, azt az egyedit, akit hagyni kell, hogy saját kibontakozásunk útját járja bennünk. Az az ember, aki így tesz, szabad, a szabad ember pedig fel tud nőni. A szabad ember mindenre a maga helyénvalóságában tekint, nem elméletek szűrőjén keresztül, hanem annak a mondanivalónak a teljes gazdagságában, amelyért az adott tapasztalat meglátogatta őt. Védtelenség, sebezhetőség van ebben a lemeztelenedésben, de azt kikerülni nem lehet, mert ez a lemeztelenedés az ember életének egyik legtermészetesebb fordulata. Aki minden vele megtörténő eseményt a maga valódiságában fogad, annak az élete valódi lesz, az élete minden eseményének üzenetét meg fogja hallani, és előbb-utóbb meg is fogja érteni. Aki mindent leírni, osztályozni, analizálni, dobozolni akar, az soha nem fog még elindulni se, mert az a fogalmi strukturálás, amelynek oly nagy jelentőséget tulajdonít, nem fogja átengedi őt azokon a falakon, amelyeket a civilizációs kényelemért hozott anyagból, de pont ő maga húzott fel.
A magyar irodalomban van egy gyönyörű vers, amely pont erről a fallépésről szól, és olyan világosan, olyan kristálytiszta pontossággal, hogy attól az ember csak elámulni tud. Húgom érettségi tétele volt, nem tudom, hogy leírta-e a dolgozatában azt, amit én fentebb, lehet, hogy nem, de ez nem meglepő, mert 18 évesen még nekem se volt egyértelmű, hogy miről is beszél benne a költő. Most már egy kicsit többet tudok róla, lám, nem telt el értelmetlenül a 36 év azóta...:-)!
Radnóti Miklós: Sem emlék sem varázslat
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése