A legkisebb szellemi teljesítmény

Az emberből egyetlen összetevőt kiragadni, az életünk végéig azt fényezni, és az összes többit elhanyagolni, a létező legkisebb szellemi teljesítmény. A világról olyan képet alkotni, amely bizonyos alrendszerek praktikus igényeinek könnyebb kielégíthetősége érdekében egyetlen vagy nagyon kevés számú dimenzióba képezi le a minket körülvevő elképesztő gazdagságot, és a hétmilliárd különböző egyedi emberből összetevődő sokféleséget, soksíkúságot, térbeliséget abba a pár önkényesen kiválasztott dimenzióba, vagyis egy féreglétbe erőlteti, illetve minden oda be nem erőltethetőt likvidál vagy legalábbis levegőnek néz, ez lényegében nem más mint terrorizmus, még akkor is ha gépfegyverre nincs szükség hozzá, még akkor is ha a fejünket vakarjuk és csodálkozunk azon, hogy ezzel fegyveres terrorizmust váltunk ki a világ oly sok pontján, még akkor is, ha azt eléggé el nem ítélhető módon az egészen mást jelentő demokrácia szóval hozzuk kapcsolatba. Egy ilyen leszűkített világkép szerint jót tenni a közhiedelemmel ellentétben félelmetes gazság is lehet, illetve legtöbbször tényleg az, a természetes, személyes létből a látszatok, az elméletek, a tökéletes virtualitásokba vezető út egyengetése, annak az útnak a kikövezése, amelyen már eddig is félelmetesen sokat haladtunk - sajnos - előre. Minderre csak annyit mondani, hogy problémák mindig voltak, és lesznek is, nem más, mint nem venni tudomást a személyes felelősségről, ragaszkodni annak a bölcsőnek a fészekmelegségéhez, amelybe beleszülettünk, és menekülni minden kihívástól és minden veszélytől, amely egy tágasabb, igazabb, valóságosabb világban várna ránk.