Már megint balhé van, mert lehet, hogy megszűnik a Népszabadság. A történetet nem próbálom meg kibogozni, de azokkal értek egyet, akik szerint ez az ügy számottevő eséllyel inkább politikai, mint gazdasági természetű, és köze van Orbán Viktor hatalmi törekvéseihez, sőt valószínűleg jól korrelál pár más legalábbis gyanús intézkedéssel, amelynek a szálai többé vagy kevésbé, de szintén szerény személyéhez vezetnek. Több jel is utal arra, hogy Magyarországon egy kicsit megfordult a történelem, bár én ezzel a megállapítással azért nem értek egyet, mert szerintem igazán soha sem ment másfelé. És lényegében pont itt van a bökkenő.
A rendszerváltó nemzedékhez tartozom, abban az évben kezdtem el dolgozni, amikor Nagy Imrét újratemették, amikor meghalt Kádár János, aztán jött az első szabad választás, az első választott országgyűlés, a Köztársaság kikiáltása, és az államigazgatási reformok egész sora. Új szelek kezdtek el fújdogálni, miközben lényegében nem is értettük, hogy mi történik körülöttünk. Egy csomó minden változott szinte magától, a kisujjunkat sem kellett mozdítanunk értük. Könnyebb lett céget alaptani, kezdtek épülni a plaza-k, a boltokba egyre több jó cucc került, hála a gazdasági növekedésnek közülük több dolgot megfizethető áron meg is lehetett venni, könnyebb lett vezetékes telefonhoz jutni, a kábel tévé hálózatok kiépülésével elképesztő mennyiségű tévécsatorna vált elérhetővé a legtöbb háztartás számára, kaptunk világútlevelet, nyugati valutához lehetett jutni, sokkal könnyebb lett utazni, legalábbis annak, akinek tellett arra, hogy útra keljen, stb, stb, stb. Mindezt az átlag ember örömmel konstatálta, viszont - valljuk be - túl sok mindent nem tett érte. Lényegében úgy zajlott le egy rendszerváltás, hogy az emberek többsége csak csodálkozva nézte, hogy miként cserélik ki a tetőt a háza felett, miközben a műveletben neki magának igen kevés része volt. Vagyis az egész rendszerváltás úgy zajlott le, hogy az nem lett az átlagember szívügye, az átlagember csak lehalászta róla a maga kis hasznát, azzal jól elvolt, és utána elment sörözni meg aludni. És most még csak az átlagemberről beszélek, illetve azokról, akiknek legalább hasznuk volt a rendszerváltásból, és nem arról a sok százezerről, de valószínű, hogy inkább millióról (sőt lehet, hogy a több millió sem túlzás), akiket a rendszerváltás mélyebbre lökött, mint ahol előtte volt.
Az egész rendszerváltás egy politikai, szellemi elit magánakciója volt, és a politikusok az embereket még arra sem méltatták, hogy megpróbálják elmagyarázni nekik eljárásuk mögöttesét, a miérteket és a hogyanokat. Könnyen lehet, hogy azért, mert azokat a mögötteseket ők maguk sem igazán értették, csak sodródtak az aktuális main-stream-mel, örültek, hogy megy a szekér, még tolni se kell, mert akkor - nagy részben pont a különböző rendszerváltások miatt - Európában még ment a szekér, a pilóta játék akkor még növekedési stádiumában járt, és mindenki bizakodott abban, hogy a lufi még sokat tud emelkedni. Aztán kiderült, hogy nem tud, és kiderült az is, hogy addig a lufik eregetésén kívül elég kevés dolgot csináltunk. Kiderült, hogy a társadalom, azon kívül, hogy felélte a svájci kölcsönt (és aztán meg belerokkant), nem igazán idomult a demokráciához, illetve ahhoz, amiről akkor még azt hittük, hogy Európa nyugati felét jellemzi. Erre mondom én azt, hogy a demokráciát nem lehet importálni, nem lehet kívülről ráerőltetni egy társadalomra, a demokráciához, mint mindenhez a világon, fel kell nőni, az embernek emberi kvalitásaiban kell nagyon sokat változnia ahhoz, hogy bármilyen társadalmi berendezkedésben, így a demokráciában is hasznos és építő tagja lehessen közösségének. Ezt kéne egyszer végre megérteni, hogy az ideológia szintjén bármelyik lehet gyönyörű, de az ember nélkül körülbelül egyik sem ér semmit. A kívülről felszedett göncök nem elegendőek ahhoz, hogy boldoguljunk, ha az ember maga nem változik meg, nem változik meg tőle semmi, hiába megy ki az Országház elé kiabálni, hiába beszél úgy, mintha neki semmi része se lenne abban, hogy hol tart az országa, mondván, hogy Orbán, Orbán, Orbán a gaz, és nem veszi észre, hogy Orbán most csak azért lehet gaz, mert előtte senki nem hitte el, hogy itt valaki pille könnyen gazzá válhat, pedig ennek a nem hitünknek semmi alapja se volt, hisz ahol egy baloldal azzal büszkélkedik, hogy a jobb oldalt agyonfikázza, és azt gondolja, hogy ezzel minden szükségeset megtett kis hazája felemelkedéséért, ott annyira nem történik semmi, hogy az kétségbeejtő, és ott, ahol nem történik semmi, a nem történés miatt minden látszat történés csak egy rosszul kitámasztott üreget játszik, amely egyszer törvényszerűen be is omlik, hogy a beomlás által mégis csak történjék valami, például éppen most omlik be egy Népszabadság címkéjű. Szép dolog a társadalmi haladás eszméje, de csak eszme, és ebből kifolyólag édes kevés arra, hogy lényeges áttörést elérjen. Lényeges áttörést az ember tud elérni, ha nekiáll, és elkezdi tenni a dolgát, elkezd szellemi lénnyé válni, és nem csak néhány önkényesen kiválasztott dimenzióban, hanem léte teljességében, az általa lakott tér minden irányába elindul és halad, vagyis dolgozik, munkát végez. Egy országot máshogy felvirágoztatni nem lehet, ha nem sikerül széles néprétegek szívét, akaratát, értelmét, egész emberségét megnyerni egy ügyhöz, akkor a felbuzdulás csak az első szélfordulásig fog tartani. Ezt a történelem már jó párszor igazolta, most éppen mi, magyarok vagyunk az igazolás szenvedő alanyai. A szelekre rá lehet ülni, valameddig lehet rajtuk utazni, de a hosszú és fáradtságos emberré válást a szeleken való utazás nem helyettesíti, mint ahogy nem helyettesítik a különböző ad hoc akciók se, amelyeket bizonyos napi aktualitások váltanak ki olykor, és egy fél hétnél tovább általában nem is tartanak. Ebben az országban is (mint mindenütt) akkor történik valami, amikor valamelyikünk felismer valamit, és abban a felismerésben mozdul. Amikor senkivel sem történik semmi, akkor az ország is egy helyben vesztegel, amikor valamelyikünkkel, bármelyikünkkel történik valami, az egész társadalom lép egyet.
Rendszerváltó nemzedékhez tartozom, és nagyon jól tudom, hogy én is tehetek arról, hogy most itt tartunk. Tudom, hogy szégyenletesen sok időt töltöttem el pótcselekvésekkel, látszatok szépítésével, és szégyenletesen keveset valódi szellemi munkával, valódi emberi haladással. Nem akarom, hogy ez így folytatódjék, szeretnék többet tenni, hasznosabban, emberségesebben, önazonosabban, önmagammal nagyobb egységben tölteni a drága időt, életem hátralévő részét, szeretnék változni, fejlődni sokat. Szeretnék minden este más emberként lefeküdni, minden reggel más emberként felkelni. Szerencsére azok a feladatok, amelyek elvégzésével most foglalkozom ezt a fejlődést nem csak lehetővé teszik, hanem meg is kívánják. És emiatt egy kicsit azért boldog vagyok, mert nem megyek ki ugyan tüntetni a térre, de mégis valódi közéletet élek, mert miközben én épülök, az ország is ezt teszi, és ez egy nagyon komoly, és nagyon felelősségteljes dolog. Rengetegen vetik a szememre, hogy nem elég az, amit csinálok, hogy a diktatúra kiépülése ellen minden eszközzel fel kell lépni. Igen, én is így gondolom, minden eszközzel valóban, de semmi olyannal, amiről üvölt, hogy nem eszköz. A hőzöngős, utcára vonulós ellenzékieskedés például nem eszköz, illetve az csak az ember saját lejáratására jó. Aki kivonul az utcára, az olyan dolog ellen tiltakozik, amit ő maga is hordoz, és a körülmények kicsit más összejátszásának esetében ő maga is exponált volna. Aki utcára vonul, az semmit nem tesz, csak reklámozza tovább azt a váltógazdaságot, amely már oly régóta megfigyelhető, amelynek minden ciklusa egy rendszer születésével kezdődik, majd következik a tündöklős fázis, utána pedig a kiégés és a bukás. Orbán Viktor rezsimje is így fog elenyészni, csak az a kérdés, hogy mikor, és az a még sokkal nagyobb kérdés, hogy mi lesz utána. Mert pillanatnyilag nincs kormányképes erő, olyan kezdeményezés Magyarországon, akinek a kezébe szívesen letenném a sorsom. És azért nincs, mert a társadalom még nem nevelt ki magából ilyen erőt, aminek a rám eső része az, hogy én sem tettem meg minden tőlem telhető, én sem lettem az a kondenzációs mag, amelyen egy igazabb világ kikristályosodása megkezdődhetett volna. És amíg mi nem neveljük fel magunkat, egymást, addig ilyen mag nem is lesz. Vagy fel akarunk nőni a történelem által diktált tennivalókhoz, vagy kiírhatjuk az országhatárainkra, hogy kérem szépen, ez itt egy óvoda, és ne tessék érett embert keresni, mert lényegében egy sincs. Felejtsük el azt a legalább ötvenéves téveszmét, hogy majd az állam megoldja a bajainkat, mert az állam nem fog megoldani semmit. Nem képes rá, mert az állam egy belterjes ökoszisztéma, amelyet a saját virtualitásai tartanak fogságban. Ha itt valaki képes valamire, akkor az az ember. Az az ember, akiben még felmérhetetlenül sok letapadt energia van, és akiben azt a felmérhetetlenül sok máig ki nem aknázott energiát valahogy biztosan fel lehet szabadítani. Csak ki kell találni, hogy hogyan, aztán pedig neki kell állni, és csinálni kell. Magunkon kell kezdeni, de aztán olyan inspiratív közeget kell teremteni, amelyben mások is kedvet kapnak ugyanerre. Addig kell égni, amíg nem fog tüzet mindenki a környezetünkben. Olyan széllé kell válni, amely minden kételyt elsodor. Ennyi a teendőnk, se több, se kevesebb... Lehet indulni máris :-)! Hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése