Ja, azok az örökös le- és felminősítések,
Mert rendet akarunk tenni az inspirációk között,
Mintha nem lenne mind ugyanannak az egynek a része,
És pontozunk, pontozunk, pontozunk állandóan,
Hiszen a pontozás a hatalom maga
Utána meg magyarázzuk,
Hogy nem úgy kell érteni, mert a síkok...
Csak azért, hogy a királyságról ne kelljen lemondani!
Pedig le kell! Mert az utolsók és az elsők egyszer helyet fognak cserélni,
Legkésőbb akkor, amikor majd megcsapja őket a füst szaga
Elég?
Nem tudom, hogy tér, idő, fény szabadság s az elméletek steril távlata elég-e...
Azt hiszem, hogy az embernek - ahhoz, hogy élni s kibontakozni tudjon - történetekre van szüksége
Csak képzet
A tűz csiholásának kényszere csak képzet,
Elég a ránk eső fényt visszatündökölni,
Aki pár körből már kitört, az érzi,
Hogy van még több hasonló kör,
És azokból is ugyanúgy ki lehet törni
Nyomulhatunk bár ezerrel pár kitüntetett irányba,
De ha közben maradunk benne a sok régi kapcsolatban,
Akkor bizony nagyot hibázunk saját létünkkel kapcsolatban
A legnagyobb bűn
Menni kell csinálni kell
Hisz percek se jutnak másra
Nincs idő arctalan versre,
Magtalan gyümölcsre,
Történet mentes elmúlásra
Beleremegnénk ha tudnánk
Hogy hány esély hány élet kenődik szét
Minden nap kőszívünk kőfalán
Hiába a gyávaság messze a legnagyobb bűn
Sőt az egyetlen igazi talán
Személyes valódat
Személyes valódat nézd, hogy játszik, tündököl,
Ne a gondolatrendszerekre fordíts nagyobb figyelmet,
Hiszen mindegyik hazugsággá sűrűsödik egy adott ponton,
Hullámok sodornának el ha lenne idő és lenne tér...
A zátonyokat én is építettem de lassan az összeset visszabontom
Nincs anyagba öntött levezethető valóság
Vetített díszletek közt járunk mert nem merjük hinni
Hogy a lét megértő s ha elindulunk velünk útra kel
Velünk sír és velünk nevet velünk örül
Velünk táncol velünk szenved
Velünk él sőt velünk hal meg ha kell
Van bennünk egy kis szív
Van bennünk egy kis fa
Nőhetne az égig
Van bennünk egy keskeny út
Kevesen járjuk végig
Van bennünk sok kirándulás
Mért nem indulunk el legalább egyre?
Van bennünk egy kiránduló
Mért nem engedjük fel a hegyre?
Van bennünk egy kis szív
Sajnos nem elég bátor
Rejti gondolkodásmódunk
A forma a földi sátor
Földi sátor bár lehetne
Szentélye az égnek
Utak végén erdők mélyén
Tábortüzek égnek
El Camino
Egy pont vagyok a mindenség látóterében
De úttá kell válnom az összes többi pont érdekében
Az emberek csak pontok akik a sivatagban másznak
Nincs utad? Hát járj ki egyet hogy legyen legalább másnak
Ó ha a munkás dolgozna a pap imádkozna a hírvivő pedig futna!
A világ magától rossz irányba tart
Pedig Tőled jófelé is tudna...
Tea vers
Létrehoztam a magam kis formavilágát,
Helyett kapott benne pár bútor, néhány terítő, s egy bögre,
Tulajdonképpen egész takaros kis világ lett,
Kár, hogy itt kell hagyni örökre
Kedvenc teámat szürcsölöm, Darjeeling völgyéből való,
A himalájai népek termelik, reggeltől estig fáradoznak,
Munkájuk nyomán jut nekem e reggeli mennyországjárás,
Mely megfizethető, de csak azért mert ők fillérekért dolgoznak
Most béke van, ám ez inkább csak a látszat,
Harci helyzetek épülnek, s a férfinak dolga, hogy bennük legyen
A játék háborút hagyja, az igazit viszont megvívja,
A Golgotán s nem a Tábor hegyen
Vannak falak, mindenütt nagy-nagy falak
De tanuljuk meg végre, hogy egyetlen fal sem ellenség
Halj meg, támadj fel, s akkor majd át tudsz sétálni rajtuk
Előtte persze képtelenség!
Ha válasznak tekintjük
Még jó, hogy dolgoztunk érte,
Csak az a baj, hogy utána
Az összes hozadékát elszórakoztuk
Hiába szenvedünk, nem lesz áttörés addig,
Amíg a megoldást ugyanazon az úton keressük,
Amelyen magát a problémát létrehoztuk
Amíg a megoldást ugyanazon az úton keressük,
Amelyen magát a problémát létrehoztuk
Viszont ha magunkat válasznak tekintjük
Arra a szándékra, arra a kérésre, hogy éljünk,
Akkor eljutunk majd egy tágasabb, világosabb térbe
S ahol a világ és az ember között
Egy soha nem látott, új kapcsolat épül... Érj be!
Mit ér híres szabadságunk?
Mit ér híres szabadságunk
Ha már csak béklyók tartják össze
Mit ér a múltunk ha nem tudom
Hogy élni s keresztre feszülni jössz-e
A templomból kimenni nem lehet
Csak kihátrálni csendben
S kint valahogy fénnyé válni
És árnyékká is egyben
Ki mondja meg hogy a világ fog-e
Előbb megtörni vagy mi?
Inkább magunkat kéne osztani
S a világot egészben hagyni
Ez a vers egy szeptemberi szombat kora délutánján született Szerbiában, a Poganovo kolostor előtti gyönyörű, napsütötte réten. Akit érdekelnek a kirándulásom részletei, illetve fényképekre is kíváncsi, az nézzen bele élménybeszámolómba, mely az alábbi címen található:
Élménybeszámoló (link)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése