Barbárok a xxi. században

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy népszavazás Magyarországon. Hogy miről szólt a népszavazás, az nem volt teljesen világos, de most ezzel ne foglalkozzunk. Mondjuk azt, hogy a népszavazás a menekültekről szólt, arról, hogy befogadjuk-e a szír háború elől idevetődött embertársainkat, vagy inkább hagyjuk, hogy a nálunk gazdagabb országok kínlódjanak velük, hisz nekünk van elég bajunk nélkülük is. Mindenkinek állást kellett foglalni. És tulajdonképpen itt kezdődtek a bajok. Mert az, hogy egy ilyen kérdésben mindenképpen állást kell foglalni, tökéletesen létidegen elvárás bárkivel szemben is, hisz mindenkiben mérhetetlenül sok kettősség rejlik például a menekültekkel kapcsolatban, viszont abban a rendszerben, amelyben élünk, ezeknek a kettősségeknek nincs helyük, fekete vagy fehér, ha pedig egyik se, akkor lenézünk Téged, mert langyos vagy, gerinctelen, pozicionálódásra képtelen. Így lesz a demokráciából egy pillanat alatt kőkemény diktatúra. (Megjegyzem, egy kicsivel normálisabb országban legalább az a lehetőség megvan, hogy valaki a szavazástól való távolmaradásával legalább megpróbálja kifejezni a kettősségeit, de nálunk ezúttal ez a kiskapu is bezárult, mert a távolmaradásos opcióra is került címke.) Szóval ez így elég sz...r (nem szeretek csúnya szavakat írni). Mert van egy rendszer, amely tulajdonképpen egy embertelen dolgot kíván, és amelyben mindenki embertelen kívánalmakra adott reakciókból építkezik. Lehet erre sok mindent mondani, csak azt nem, hogy a mennyek országa immáron megvalósult a Földön. És ha ez így folytatódik, akkor nem is fog, mert ha elnyomjuk az emberben lévő polaritásokat, rendszer konform módon lesöpörjük az asztalról a finom mérlegelések hosszú és érlelő folyamatának összes esélyét azzal, hogy itt és most nyilatkozz, akkor mindenkitől elvesszük azt a sanszot, hogy maga jusson valahova, senkinek a személyisége sem fog fejlődni, kényszerből mindenki be fog állni valamelyik zászló alá anélkül, hogy végigment volna az útján, azon az útján, amelyen felnőhetett volna akár a menekültek befogadására is, de így biztos, hogy nem fog soha, és még csak nem is ő tehet róla. Mindaz, amit a népszavazásunkkal kapcsolatban röviden kifejtek, sajnos egyáltalán nem korlátozódik erre az egy esetre. Egy tipikus, általános jelenséggel, torzulással van dolgunk, amely egész civilizációnkat átszövi, sőt majdnem hogy megalapozza. Agyon vagyunk terhelve egydimenziós, egysíkú, sarkos szemléletekkel, amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodunk, és rettenetesen nehezen mozdulunk az egyensúlyok felé, pedig az egyensúlyok jelentenék az erőközéppontokat, és azoknak az energiáknak a munkára fogását, amelyek nélkül, nagyon úgy néz ki, hogy nem fogunk boldogulni. Rettenetesen erős a technikai gondolkodásunk, talán még a filozófiáink is fejlettek, és ezeknek köszönhetően sikerült is egy-két területen nagyon nagyot alkotni, de a szellemi élet más területein, illetve a szellemi élet különböző területei között húzódó összefüggések megértésében olyan gyengék vagyunk, hogy attól sírógörcsöt kapok. Most olvasok egy nagyon érdekes könyvet, egy francia antropológus fejti ki benne, hogy az ember két lábra állása, illetve a két lábon való helyváltoztatási képessége milyen szorosan kapcsolódik a gondolkodás képességének kialakulásához. Egy másik könyv arról szól, hogy az ember az összes emlős között lényegében a legjobb futó hosszú távon, és volt egy kor a történelmében, amikor ennek a képességének köszönhette életben maradását, talán meglepő, de az őskorban vadászat egyik klasszikus módja az volt, hogy az ember addig üldözte zsákmányát, ameddig az utóbbi végül nem bírta, és a fáradtságtól össze nem esett. (Ez immáron nem légből kapott idea, komoly tudományos munkák is állítják.) Viszont a futás egyáltalán nem csak a táplálék megszerzésére irányuló praktikus tevékenység volt, a futás annyira erősen és annyira mélyen kötődik az emberhez, az ember ember voltához, mint egyetlen más lényhez sem, és nagyon meghatározó szerepet játszott, sőt játszhat ma is specifikus szellemi képességeinek kibontakoztatásában. Ezeket a példákat nem teljesség igényével említem, bár érdekes lenne egyszer felleltározni, hogy milyen hasonló különböző szellemi területek közti interakcióknak köszönhetünk emberré válásunk tekintetében nagyon sokat. Valójában itt van a kulcs, az ember végtelen gazdagságában, amely - akárhogy nézzük - egyre pusztul, mert egyre kevesebben érzik, hogy annak a rettenetes eróziónak, amely legyalul minden finom egyensúlyt, elfojt minden szövetesen hullámzó, termő alakulási, fejlődési folyamatot, minden személyes, egyedi összetettséget, arányt, mennyire fontos lenne ellenállni. Mennyire fontos lenne, hogy mindenki vállalja azt a kis mikrouniverzumot, amely ő maga, és annak a kis mikrouniverzumnak a gyönyörű összetettségét ne olvassza bele a körülötte burjánzó lapos, kis igényű, kevés dimenziós szemléletekbe. Környezetünk egyébként nagyon szembetűnően tükrözi a gazdagságoknak, az összetettségeknek ezt a mindenre kiterjedő pusztulását. A bolygónk lassan mindenütt ugyanúgy fog kinézni, ugyanazokat az eszközöket az eszközöket használjuk mindenütt, ugyanazt a Coca-cola-t issza lassan az egész világ, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a rendszereket hozzuk létre az összes országban, hát persze, mert ugyanarra a rugóra jár az agyunk, arra az egyre, amelyre az általunk felépített rendszer engedi, hogy járjon. Még az általunk befolyásolt bioszférán is megfigyelhetjük ezt a tendenciát, a tömeges fajkihalások, a parazita fajok megjelenése és egyensúlyokat borító elképesztő térnyerése pont ugyanazt vetíti, amit az ember magában és a társadalmaiban is generál. Vannak olyan kezdeményezések, amelyek civilizációnk leszűkítéseire, illetve e leszűkítések borzasztó veszélyeire való ráérzésekből fakadnak, számtalan van belőlük, de sokszor nem elég tudatosak, nem elég következetesek, és emiatt félremennek. Ilyen volt a hippi mozgalom például, ilyen számtalan hagyományőrző törekvés, ilyen a nemi szerepeket feloldó, de természetellenessége miatt villámgyorsan és paradox módon pont a rendszer eszközévé tett meleg igenlés (nem a melegeket bántom, hanem azt a propagandát, amely toleranciának álcázza magát, miközben tudatosan rombol), de ilyen az ISIS és a terrorizmus is, mert vannak ezek az arabok, akik csak azt érzik valahol, hogy bődületes gazság az, ami világméretekben zajlik körülöttük, és kínjukban - mert jobb ötletük nincs - fegyvert ragadva próbálnak véget vetni nekik. Igen, nagyon sok ráérzés van erre a problémára, és nagyon sok válasz rá, de nagyon fontos látni, hogy az egyébként nagyon érthető szembemenés ugyanolyan rossz, mint a vele való együtt haladás. Mert valamit meghaladni egy vele ellentétes előjelű, de azonos minőségű dologgal nem lehet. Valamit meghaladni csak egy magasabb szellemi minőséggel lehet, a személytelen ideológiák ellenében csak a személyes többet lehet állítani. Nem könnyű, egyáltalán nem az, mert az a közeg, amely felnevelt minket, ezt nem akarja. Az a közeg, amely minket felnevelt, azt akarja, hogy elmenjünk valamelyik véglet felé, a különböző polaritások terében csapódjunk valamerre, legyünk liberálisok vagy konzervatívok, legyünk ateisták vagy vallásosak, igent vagy nemet mondjunk jelenségekre, gondolatokra, foglaljunk állást, döntsünk minden létező kérdésben, és ne hagyjuk nyitva semmit. Pedig pont azért vannak a kérdések, hogy dolgoztassanak minket, és pont a gyors válaszok teszik tönkre a személyiség fejlődés hosszú és fáradtságos, de végtelenül szükséges folyamatát. Ha valamit nagyon kéne, akkor az nem valamelyik igazság mellé való harcos hozzáállás, hanem a különböző, sokszor egymással látszólagos ellentmondásban lévő igazságok által kifeszített tér bejárása. Ha valamit nagyon kéne, akkor az alapok újragondolása pont az, a demokrácia terrorizmusba fordulásának felismerése pont az, a demokrácia gyökereinek újra felfedezése pont az. Szokratész kiitta a méregpoharat, a mai demokraták viszont inkább a demokráciát mérgezik meg, mint hogy bármi kellemetlen érje őket. Inkább lezárják a gondolkodást egy csapóval, mert máris a következő jelenetet kell forgatni, nincs idő, rohanni kell, mert azt kívánja a gazdaság meg az a leegyszerűsítő, minden valódi szellemi teljesítményt elnyomó ideológia, kultúrának álcázott barbárság, az az őrült közeg, amelyet mi teremtünk folyamatosan, mert nincs bátorságunk kimondani, hogy a király meztelen, és a kívülről ránk erőltetett helyett azt keresni, amit mi hordozunk belül. Beleprogramozzuk magunkat valamelyik végletbe, és azzal minden dialógusra, minden értésre, minden tisztulásra rácsapjuk az ajtót. Ezt csináljuk a xxi. század elején, mögöttünk egy hiperfejlett technikával, és előttünk egy óriási problémával, mert senki nem tudja, hogy ezt a hiperfejlett technikát hogyan lehetne az ellenőrzésünk alatt tartani egyre kevesebb emberi, szellemi erőforrással. Ám erről a problémáról nem beszélünk valószínűleg azért nem, mert nagyon kellemetlen lenne vele szembenézni. Mert ezzel a problémával csak úgy lehetne szembe nézni, ha magunkkal is számot vetnénk, és mindazzal, amellyel mi is hozzájárultunk e probléma létrejöttéhez. Például az egysíkú, egyvillanású válaszadásainkkal, amellyel lényegében csak a valódi fejlődésünk, a bennünk felnövekedni akaró szeretet elől való meneküléseinkről adtunk fényes bizonyságot.