...én akkor voltam kisgyerek, amikor még a Mint a mókus fenn a fán meg az internacionálé volt a tanévnyitó és tanévzáró ünnepségek zenei alá-feléfestése, 15 naponként úttörő vasutasként teljesítettem szolgálatot, egyébként teljesen önszántamból, és azóta is nagy örömmel emlékszem vissza azokra a közösségi élményekre, amelyek ott értek, pedig az egész azért eléggé át volt itatva azzal a rózsaszínű gőzzel, amelyet pártunk és államunk propagandagépezete állított elő, és eregetett magából. Te ebből kimaradtál, Neked az Unióval lépett be az ideológia az életedbe, én viszont középiskolás koromban valamelyik április 4-i ünnepségen még Rozsgyesztszvenszkijt Rekviemjét szavaltam:
Ne feledd! Ha szállnak
az évek, se feledd azokat,
kik vissza már
sose térnek,
ne feledd!
S ne sírj!
Torkodba fúljon
a könnyek özönje,
bánat özönje.
Légy
a halottak
nevéhez
méltó,
méltó
örökre!
És képzeld el, nem bántam meg azt se, sőt örülök, hogy láttam mást is, mint ezt a McDonalds elvű gyors étkezdét, amelyet most kajálunk, s vedeljük hozzá a Colát anélkül, hogy belegondolnánk abba, hogy mit is
csinálunk tulajdonképpen. Nagyon összetett kérdések ezek, Konsztantin Szimonov Várj reám című verse, amelyet bizonyos nyelvek szerint állami megrendelésre írt, azóta is az egyik nagy kedvencem, pedig közel hatvan oroszországi kiküldetésem alatt volt alkalmam pár dologgal szembesülni. Nem vagyok elfogult semerre, rettenetes gazságok történtek pro és kontra - volt Gulag, volt Auschwitz (és aki a kettő közül csak az egyikről beszél, akkorát hazudik, mint egy felhőkarcoló, illetve tiszta sor, hogy
pórázon vezeti őt valaki), voltak koncepciós perek (a világon mindenütt), volt a szabadságjogok rettenetes korlátozása, és van most az, hogy mindent szabad, ha meg tudod fizetni, ami talán még az előbbinél is nagyobb rabság - csak azt az egyet nem szabad elfelejteni, hogy azokat a problémákat, amelyekkel a kommunizmus nem tudott mit kezdeni, a kapitalizmus sem lesz képes megoldani. Már csak azért sem, mert azoknak a problémáknak a látszattal, meg a közkézen forgó rettenetes téveszmékkel ellentétben semmi
közük sincs a politikai rendszerekhez. Na, ezért mondom, hogy a Csipkerózsika álomból lassan fel kéne ébredni, illetve nem azt kéne ropni, amit a hopp mester dirigál, és nem kéne visszabüfizni folyamatosan azt, amit valaki egyszer lenyomott a torkunkon mondván, hogy a rendszer tehet róla, mert a rendszernek legfeljebb annyi köze van hozzá, amennyi a kondérból kipárolgó gőzöknek a kondér tartalmához, mert a rendszer csak egy hírvivő, viszi a hírét annak, hogy hol tartunk a kondérban, illetve hol nem, mert félünk azokká válni, akik valójában vagyunk, és helyette inkább megfőlünk valamelyik forgalomban lévő ideológia zsírjában, miközben úgy handabandázzunk, mint a három évesek, akik soha életükben nem láttak még zsiráfot. Lehetne erről órákat írni még, ha nem napokat, heteket, hónapokat. Az emberek annyira szeretnék elhitetni magukkal, hogy semmi egyéb dolguk sincs, mint a bűnösök lefülelése, miközben saját borulásaik ezredrészéről sem vesznek tudomást. Ezek nagyon-nagyon szomorú beidegződések, és nem hiszem, hogy ki fogunk tudni lábalni a bajainkból
addig, amíg ezeket a rossz reflexeinket nem hántjuk le magunkról. Mindig-mindig arról szól a történet, hogy ki a hibás, ki miatt vagyunk szomorúak, és kit kell kinyírni a lehető leggyorsabban ahhoz, hogy végre kitörjön a világbéke... Az ISIS vezetőit, Kadhafit, Mubarakot, Szaddam Husseint, Putyint, Orbán, Kövért meg ezt az egész jobbos bagázst, akik miatt az ország ma ott tart, ahol. Mintha az bármin is segítene, mintha nem lett volna már százezer lecke a történelemből arra, hogy minden lecsapott fejre három új felbukkanó jut legalább. Már annyi zsarnokot fejeztünk le, hogy az Amazonast is el lehetne torlaszolni a sok hullával, de a világbéke még nem jelentkezett be valahogy, illetve egyelőre inkább távolodunk tőle. Nincs Európa, el kell felejteni, elbuktunk, ki lehetett volna hozni belőle valamit, de belesültünk az önzésünkbe, mint mindenki más is eddig. Nincs Európa, fel kell ébredni arra a látásra, hogy van egy világűrben kerengő csodálatos kék-zöld színű bolygó, amelyen egy egész különleges, illetve inkább káprázatos véletlen folytán megfogant az élet, az az élet, amelyről még most sem tudjuk biztosan, hogy képesek leszünk-e valamit is kezdeni vele, vagy szépen leöldössük egymást, lényegében pont ugyanúgy, ahogy két horda agyonverte egymást az őskorban. Felejtsük el Európát, könyörgöm, felejtsük el azt, hogy itt valami kiváltság uralkodik, felejtsük el azt, hogy nekünk kacsalábon forgó palotában van a helyünk, miközben a szír menekültek dögölhetnek meg a sárban! Felejtsük el azt a jólétet, amelybe hamarosan bele fogunk fulladni, mert képtelenek vagyunk megosztani belőle bármit is a világ másik 9/10 részével! Felejtsük el azt, hogy itt biztonságban vagyunk! Mért jár nekünk biztonság, mért jár nekünk az, ami
másnak nem jár?! Nem jár nekünk semmi, csak a szánk, pedig az utolsó morzsa miatt is, amelyet benyalunk, össze kéne tenni a kezünket hálatelt szívvel. Mitől vagyunk mi kiválóbbak másoknál? Mik ezek a képtelen, alaptalan vizionálások? Szar, nulla alakok vagyunk, mert rettenetes technikai tudás van a kezünkben, és mégsem vagyunk képesek arra, hogy segítsünk bárkin is. Körülbelül innen lehet kiindulni, és elkezdeni a megoldások keresését. Mert ennek a pozíciónak legalább megvan az a pozitívuma, hogy valódi helyzetünket, vagyis emberi megvalósultságunk eddig elért siralmasan alacsony fokát tükrözi. Ennek a pozíciónak megvan az a pozitívuma, hogy az igazsággal legalább köszönőviszonyban áll. És az már nem valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése