Elballagtak

Múlt pénteken meghitt ünnepségen vehettem részt, ügyes, aranyos, bájos keresztlányom ballagott el egy katolikus gimnáziumból, a barát család az iskolai búcsúztató és a szentmise után a szűkebb rokoni körbe is meghívott, ahol talán még bensőségesebb módon fejezhettük ki örömünket Annácska életének e fontos és szép eseménye kapcsán. Abban a családban ő a negyedik, a legkisebb gyermek, a szülők igazán boldogok lehetnek, hiszen a nagyobbak is mind szépen teljesítenek, és a keresztlányomra sem lehet semmi panasz.

Ugyanaznap hajnalban egy hozzánk közeli kisvárosban egy másik ballagó diák a vasúti sínre feküdt, hogy a közeledő vonat véget vessen földi életének. Tette nem hirtelen felindulásból fakadt, hosszú ideje gyűltek körülötte azok a jelek, amelyekből következtetni lehetett volna a benne érlelődő rettenetes döntésre, azonban ezek a jelek senkiben sem álltak össze pontos képpé időben. Szerenádozni még elment a társaival, utána viszont már nem akart mást.

XXI. századi társadalmunk bizonyos területeken elképesztő fejlettséget mutat, pár perce egy drogériába mentem be, ahol gyönyörűen berendezett polcokon hatalmas árubőség várt rám, a pénztáros hölgy pedig kedvesen, mosolygósan vette el tőlem az általam kiválasztott cikk árát. Utána átvágtam a téren, amely most különösen is vidám arcát mutatja, ugyanis valamilyen fesztivál zajlik zenével, egyéb fellépőkkel, kirakodóvásárral, a szép időben szinte mindenki élvezi, hogy itt lehet. Végül leültem a kedvenc kávézómban, hogy a zsebszámítógépemet és a mobilinternetes modemet használva pillanatok alatt rákapcsolódjak a világhálóra. Vagyis egyfelől hihetetlen fejlettség jellemzi az életkörülményeinket, másfelől viszont szinte észrevétlenül tűnnek el körülöttünk azok, akikben megpattan valami, illetve akik - nyilván teljesen önhibájukon kívül - képtelenek felvenni azt a ritmust, amely a látványos fesztiváli elemekkel díszített felszín alatt könyörtelen és rideg, és nagyon nagy kihívások elé állít például sok olyan fiatalt, akik arra még a legkevésbé sem felkészültek.

Nem tudom, hogy mit lehet erre mondani. Nekem is van három gyermekem, ők is elég ügyesek, nincs sok gondom velük, de aggódva figyelem mégis, hogy mit kezdenek azokkal a nehéz körülményekkel, amelyet a szüleik generációja hagy rájuk. Mit kezdenek azokkal az egyensúly vesztésekkel és azokkal a hazugságokkal, amelyeket egy megborult értékskála szerinti közszemlélet generál köréjük? Mert az az értékskála, amely nem az ember belső személyiségének a kibontakozását tekinti a legnagyobb értéknek, hosszú távon nem old meg semmit, sőt a rövid távú látszat megoldások is csak a hosszabb távú kibontakozások kárára jöhetnek létre. Mit érnek a kezünkben lévő csodálatos eszközök, mit érnek gyönyörű, kerek (és zárt) elméleteink, ha közben nem érti meg senki, hogy egy ifjú férfi lelkében milyen rettenetes férgek marják szét élete utolsó reménymorzsáit is? Vigyázzunk, vigyázzunk, vigyázzunk! Vigyázzunk arra, hogy ne kerüljünk a vonat kerekei alá mindannyian! Mert sajnos nem irreális az utóbbi veszély sem, sőt az ilyen események pont arra figyelmeztetnek minket, hogy az a borulás, amely a vonat alá lök valakit, valóságos, és a vonat alá lökhet másokat is. Ha nem így, akkor máshogyan. Hiszen a vonat alá kerülésnek számtalan formája létezik. Vigyázzunk magunkra, és vigyázzunk a gyermekeinkre, akik hamarosan a helyünkbe lépnek, fiainkra és lányainkra, akik éppen most lépnek ki az iskolából, éppen most ballagnak el. Van, aki reménnyel a szívében érettségizni, felvételizni indul a reggeli napfényben, van, aki reménytelenül, végletekig elkeseredve a vasúti töltés felé veszi az útját a hajnali szürkületben. Mert köztünk nőtt fel az utóbbi is, de velünk élni már nem akar... Neki van igaza?