"...az ész nem ad erőt. Azt csak a szív adhat!" Gorkij gyönyörűen összefoglalja pár szóban azt, amit én csak hosszú évek megfeszített munkájával tudatosítottam magamban. Az emberi élet természetét képtelenség szavakba önteni, nincs elmélet, amely képes lenne leírni, minden létező közelítésnél több, bárhogy is igyekszünk megfoghatóvá tenni, mindig kicsúszik a kezeink közül, mindig titokzatos, mindig kiszámíthatatlan marad, mert felfoghatatlan, befoghatatlan valóság, nincs egyetlen eszme sem, amely ki tudná fejezni, összetettségét akárcsak közelíteni tudná*. Ezért válik ideologikussá minden gondolkodás róla, ezért sánta, sőt hazug, sőt korrupt minden olyan érvelés, amely az emberről tett állításokkal próbál praktikus célokat elérni, ezért nincs ereje a koncepcióknak, ezért szűk minden fogalom, ezért viszonylagos minden, ami elmondható, és ezért bánt nagyon minden olyan leszűkítés, amely fogalmi köré akarja rendezni a fogalmon túlit. Hiszen ezek a leszűkítések a lényeget veszik el az ember életéből, a titkot, a mélységet, a kifürkészhetetlen dimenziók sokaságát, pont azt, amitől az egész borzasztóan gazdag és izgalmas. Ezek a leszűkítések kiherélik az emberi életet, mert az emberi életről úgy gondolkodnak, mintha az néhány vetületével lenne egyenlő. Az életet szeretni kell, szenvedélyes, határtalan szeretettel kell közeledni felé, bárkiben is találkozunk vele, nincs más esélyünk, ez az egyetlen hozzá és hozzánk méltó távlat, ez az egyetlen elegendően tágas horizont, és egyben az egyetlen valódi is....
*János evangéliumának első sorai nem az ember szavait említik, az Ige ott a Teremtő szava, akinek hatalma van létrehozni, létbe hívni, létezővé tenni. Mi is hordozzuk azt a szót, de kimondani nem tudjuk, mert még nem vagyunk magunknál. Még el kell jutni odáig, még el kell jutnunk a magunkkal és a Léttel való teljes egység állapotába. Ha már ott lennénk, ki tudnánk ejteni azokat a szavakat, akkor már prófétálnánk, szavaink hatására betegek gyógyulnának, bűnösök térnének meg, halottak támadnának fel, kezdene helyreállni a kizökkent világrend. Ám hiába kezdünk el beszélni, mindezek egyelőre még nem történnek meg, ami intő jel, figyelmeztet minket arra, hogy még nem vagyunk készen. Derrida kiindulása, hogy minden érv olyan erős, mint a közvetítője, nagyon találó. Igen, mert hatalommal az szól, aki belső hangját már megtalálta, és szavai szíve bőségéből fakadnak. Mindannyiunk feladata az odáig való növekedés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése