Akkor mi? (levél)

Egyébként pedig tényleg agylobot kapok attól, hogy összeraboljuk a fél világot, vagy a háromnegyedét, vagy a kilencven százalékát, kiirtunk annyi kultúrát, hogy száma sincs, elveszünk annyi életteret, hogy belehal a Föld, felborítunk annyi egyensúlyt, hogy lassan minden összedől, és utána kificamodott, nyakatekert filozofálgatások végén odakonkludálunk, hogy bocsi, de ez egy összetett jelenség. Bocsi, ez nem egy összetett jelenség, hanem egy gazság, meg egy zsákutca. Hihetetlen gyönyörűségek jöttek létre Európában, abban az Európában, amely elképesztő mértékben kizsákmányolta a egész világot, beleértve saját fiait és lányait is. Hihetetlen szellemi fejlődés zajlott le, olyan dolgokat találtunk ki, hogy az ember elájul, de az is hihetetlen, hogy milyen áron, és az is, hogy mennyire beárnyékolja az összes gyönyörűséget például az a mellékes körülmény, hogy tulajdonképpen most is egy pilóta játékból tartjuk el magunkat, mert többre nem vagyunk képesek. És az meg pláne hihetetlen, hogy ezekkel az alapellenmondásokkal mennyire nem akarunk szembenézni. Hogy ezeket a hazugságokat próbáljuk elmismásolni, elbújtatni olyan megvezetésekkel, hogy a "jelenségek"... Meg az iszlám! Na, az aztán a non plusz ultrája az agylobnak, mert az már tényleg akkora gazság, hogy olyat még nem hordott a Föld a hátán, és tudom, hogy mit beszélek! És ebben a levesben mindannyian benne főlünk, és valamilyen különleges bűbáj, rontás,  átok folytán senki nem akar kievezni belőle. Borzasztó az, amit művelünk, borzasztó! És mi lenne, ha ezt belátnánk? Mi lenne, ha tudnánk elfogódottságok nélkül, kiegyensúlyozottan nézni a műalkotásainkra, tudva, észben tartva, hogy hányan haltak meg értük. Mi lenne, ha ezt tudnánk, és elérzékenyülnénk legalább? Mi lenne, ha ezzel a tudattal hallgatnánk zenét, olvasnánk könyvet, és nem azzal, hogy a mi civilizációnk a csúcsok csúcsa. Mi lenne ha belátnánk, hogy kiengedtünk egy szellemet a palackból, amellyel most nem tudunk mit kezdeni, mert lassan teljesen beborít minket a gőze? Mi lenne, ha ezeket az alapvető felismeréseket megtennénk. Legalább látnánk, hogy mik vagyunk, legalább leszállnánk a magas lóról, legalább kigyógyulnánk a félistenség káprázatából, amellyel etetjük magunkat évszázadok óta. Legalább belátnánk, hogy ugyanolyan senkik vagyunk, mint az összes többi, és minden látszat ellenére, képtelenek voltunk, és még most is képtelenek vagyunk feltalálni a spanyol viaszt, és beállnánk a sorba azok közé, akik ezt a képtelenséget már régóta tudják magukról, illetve soha eszükbe se jutott, hogy az ellenkezőjét gondolják. Nem tudom, hogy hogyan lehetne máshogyan, nem tudom, mert én is ezer szállal kötődöm ehhez a rettenethez, de keresem a kiutakat, és keresni fogom az életem végéig. Legalább annyit tegyek, ha már mást nem tudok. Legalább hordozzam magamban a legyilkolt, tönkretett, megnyomorított milliók, tízmilliók, százmilliók fájdalmát, sikolyát. Legalább egy kicsi utat tegyek meg visszafelé, az egyensúlyok felé, legalább magamban, ha máshol már nem vagyok képes rá. Ahogy Radnóti mondta, hogy "magamban élem át már mindazt, mi hátravan", az a Radnóti akit a mi felvilágosult Európánk végighajtott a köves úton, ott írta ezt a sort is, a semmi határán, az a Radnóti, akinek az utolsó verseit, amelyekben meggyötört lelkéből tényleg minden feltört, egész véletlenül találták csak meg, úgy kellett kiásni a földből. Legalább hadd higgyek abban, amit Plutharkhosz mond, hogy amit magamban elérek, az megváltoztatja a világot, mert ha az se, akkor mi?