A tulajdonságok nélküli emberről azok írnak, akik rettenetesen félnek a haláltól, és ezért kénytelenek folyamatosan kreálni azt a tévképzetet, hogy a szellemiségek között minőségi különbségek vannak, és az övéké az így létrejövő skála egy magasabb fokán helyezkedik el, természetesen. Na, ebből a tévképzetből épült fel az a siralomház, amelyben most leledzünk. Ennek az építkezésnek az elején az a kérdés, amelyről most beszélünk, még fel sem merült. Görögországban a stadion szentély volt, a szentély pedig stadion. Mindenki nagyon világosan tudta, nem is kellett elmagyarázni, hogy sport, vallás, gondolkodás, színház, építkezés, kézművesség, földművelés. ezek ugyanannak a belső dolognak a különböző kifejeződései. A tulajdonságok nélküli ember nem létezett, mert mindenki tudta, hogy nincs. Most sincs, csak vannak olyanok, akik azt hiszik, illetve azt a képet vetítik fel, hogy létezik. (Megjegyzem, az Egyház pontosan ugyanezt csinálja, amikor az eredendő bűnt, meg az ember rosszra hajló természetét kukorékolja.) És aztán ezt a vetítést - sajnos - sokan elhiszik, magukra veszik és simán tönkre mennek tőle. Vagy tönkretesznek másokat, indiánokat, eszkimókat, pápuákat, hindukat, arabokat, mert többre tartják a maguk civilizációját, a maguk kultúráját, a maguk vallását, a maguk szellemi teljesítményét a másik emberénél. Amire egyébként sem logikai, sem tapasztalati érv nem kínálkozik, de ők mégis megteszik. Rámondják arra, amit a másik ember csinál, hogy az nem szellemi teljesítmény, vagy nem olyan rendű, mint az övéké. Miközben az igazság az, hogy minden ember szellemi lényként van jelen élete minden pillanatában, és erről még ha akarna, akkor se tudna lemondani...
Hogy a sport mért szellemi teljesítmény, azt már leírtam. A küzdősportok különleges jelentőségűek, mert minden fizikai összecsapás csak kívülről fizikai, a lényeges dolgok odabent játszódnak le, abban az inspiratív, katalizált felfokozottságban, amely a másik nélkül nem jöhetne létre, és ezért a küzdő felek - látszólagos szembenállásukkal ellentétben - tökéletesen egymásra vannak utalva. (A vicc az, hogy ez még most is ugyanúgy működik, mint a görögök stadionjaiban, még most is, amikor a sport sokak szerint már rég nem szól másról, mint a pénzről meg az üzletről. Ha két cselgáncsozó egymásnak feszül, az még most is pont ugyanaz a küzdelem, ami kétszáz éve volt, ha két birkózó megmérkőzik, abban ők ugyanúgy küzdenek, mint hajdanán, Olimpiában a poros birkózó udvarokban az elődeik. Ezt a mozzanatot szerencsére dollármilliárdokkal sem lehet kivásárolni a sportból.) A futás nem küzdősport, illetve nem ilyen értelemben az. Nagyon nehéz erről beszélnem, mert nagyon mélyen van bennem is a futás gyökere, hadd érzékeltessem egy picit azért. Nyáron rengeteget kerékpároztam, augusztus végén egyik reggel felültem a bicajomra Nyíregyházán, és este kilenckor megérkeztem Szentendrére, a húgom lakása elé. Pontosan 300 km-t kerekeztem aznap, de ha valaki ott a ház előtt azzal várt volna, hogy akkor most irány a Dobogókő, biztos elmentem volna vele, mert az egész napos kerékpározásba jóformán el se fáradtam. Aztán október végén volt egy hasonló élményem, bár az nem volt olyan hosszú, de legalább annyira megfogott, Miskolc-Mátraszentimre a Bükkön és a Mátrán át. Az egyik legszebb kerékpárosút Magyarországon, meg az egyik legnehezebb is, de úgy végigmentem rajta, mintha motor lett volna a kerékagyban. (Most már léteznek ilyen kerékpárok, nem is olyan nagy csoda, elhúz melletted a 80 éves bácsi 30-cal ellenszélben, és nem érted, hogy mért nem tudsz vele lépést tartani :-)! Na, akkor vált teljesen bizonyossá bennem az, hogy a kerékpárt nagyon sürgősen le kell tenni, és nincs kifogás, futni kell, pedig a futás akkor még színtiszta kínszenvedés volt. Ha én egy versenylóvá akartam volna válni, hajtom tovább a bicajt, mert piszok jó formában voltam, de éreztem, hogy annak ott véget kell vetni. A futás most már kicsit könnyebben megy, a térdem tényleg meggyógyult, de a Balaton körbefutása nagy falat, és biztosan nem lehet megcsinálni úgy, hogy az ember ráfeszül. Ki kell alakítani azt a nagyon finom egyensúlyt, amelyet nemrég egy Zoli barátomtól kapott idézet ír le: "Megragadni, ami adódik, anélkül, hogy erőltetni akarnék bármit is." Na, ennek az egyensúlynak a megtalálása, kiküzdése például szellemi teljesítmény, nem is kicsi. A futásról egyébként köteteket tudnék írni, és csak páran érzik, hogy mekkora szellemi tartalom van mögötte, viszont ők nagyon jól. Talán már egyszer mondtam Neked, hogy az ember fel tud fejlődni futásban odáig, hogy az emlősök nagy részét lehagyja, legalábbis hosszú távon, voltak futó népek, akik úgy ejtették el a zsákmányt, hogy addig futottak a vad után, üldözve, hajtva, míg az össze nem esett a fáradtságtól. Az az ember, aki reggel elindult vadászni, és végigfutotta az egész napját, és délután diadalmasan leölte az antilopot, amely akkor már mozdulni se bírt a kimerültségtől, hallatlan szellemi teljesítményt vitt végbe. Csak mi ezt a szellemi teljesítményt már nem fogjuk fel, és egyáltalán nem értékeljük, és írunk olyan baromságokat, hogy egy marslakó azt sem értené, hogy egyáltalán mitől tudunk mi még létezni. Nem csak Te, én is, mert jobbat én sem tudok, de közben azért próbálom kidörzsölni a csipát a szememből. Ahogy növök fel, úgy érzem, hogy alapvető kérdések vannak figyelmen kívül hagyva, és azt is, hogy az egész gondolkodásunk, az összes ítéletünk olyan aránytalanságokkal van megterhelve, hogy mindenki attól üvölt körülöttünk fájdalmában. Ki kell látni ezekből az elfogultságokból, ki kell látni, és meg kell érteni, hogy a számunkra kellemetlen jelenségek összességét pont azok a torzulások generálják, amelyekről most beszélek, és azért mondom, hogy nem Orbán, meg nem Putyin, mert az falra hányt borsó, amíg nem értjük, hogy az egész honnan lett, és hova visz minket. Magyarországon most nem történik semmi különös, egy réges-régóta egyensúlyát vesztett, és ezért halódó civilizáció igyekszik talpon maradni Európában, de ha alapjaiban nem tud megújulni, akkor x évtized múlva el fog tűnni a Föld színéről, ahol x egy elég kicsi valós szám, mert be fogják darálni bizonyos hatalmi körök, akik már most is ezen dolgoznak gőzerővel. Ez történik mindenütt, még Németországban is, Angela is adja lejjebb, az osztrákok is kerítést építenek, mindenütt minden csukódik be, rosszak a tendenciák, gyilkosabb a verseny, el nem hiszed, hogy az én cégemnél is mi minden változott meg csak azalatt a 17 év alatt, amióta ott dolgozom. De nem ezekre a hatalmi körökre, meg a tendenciákra kell ujjal mutogatni, mert attól nem lesz jobb semmi, hanem magunkra, mert a változtatás lehetősége bennünk van, nem bennük. Először nekünk kell megváltoznunk, mert ez a dolog úgy tényleg nem működik, hogy én nem akarok változni, csak a másik legyen olyan szép, amilyennek szeretném látni őt. Nem nem működik, soha és semmilyen relációban nem is működött, kár rá időt, energiát és szót vesztegetni. A fantazma, hogy ez lehetséges még mindig él sokunkban, de az attól még egy kapitális méretű átverés. Belátom, hogy csábító, belátom, hogy egobarát, csak nem életszerű, illetve végtelenül életidegen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése