A női egyenjogúság folytatása (levélrészlet)

Emberek sokasága állítja, hogy a világot hagyni kell arra menni, amerre akar, és nem kell beleszólni a dolgaiba. És ez részben igaz is, hisz, aki nem megy el, soha nem fog visszatérni, ahogy azt a tékozló fiú és a testvérének a története gyönyörűen példázza. Tehát, hagyni kell elmenni, igen, én is azt mondom, még akkor is, ha belefacsarodik a szívem abba a töménytelen mennyiségű pusztításba, amellyel magunk, egymás és a környezetünk, a bolygónk természeti rendje ellen vétünk. Hagyni kell elmenni, sőt nekünk magunknak is végig kell járni ugyanazt az utat valahogy, hisz mi magunk se vagyunk kiválóbbak a többieknél. De közben tudni kell, hogy ez az egész egy személyes jelenlétben játszódik le, nevezhetjük sokféleképpen, én a legjobban úgy szeretem mondani, hogy saját személyes lényegünk jelenlétében, aki sír értünk, minden nap kimegy a mezőre, és kémleli a látóhatárt, mert visszavár minket nagyon. (Mondhatjuk Istennek is, csak azzal az a baj, hogy az Isten szóhoz a legtöbb embernek egy rajta kívül álló valaki asszociálódik, az a misztérium, hogy Isten és a mi belső lényegünk milyen mélységes egységben van egymással, gyakran elsikkad.) Tudni kell ezt jelenlétet, és néha azért lehet írni olyan blogbejegyzéseket is, mint az, amelyiket Te most továbbküldeni készülsz, hiszen valóban áthat miket az elmenés és a visszatérés feszültsége, és ebben a feszültségben szikrák is kipattannak. Számomra az előbb vázolt kettősség egyben a szabadság kvintesszenciája is. Szabad vagy, de nem azért, hogy a szabadság egy szintjén megakadj, hanem azért, hogy azon keresztül eljuss a szabadság egy minőségileg magasabb fokára. Mondhatnám azt is, hogy kapunk egy külső szabadságot azért, hogy azt a rettenetes poklot végigjárva, amelyet a külső szabadság jelent, eljussunk egy egészen másmilyen szabadsághoz, a belső szabadsághoz, az Atyához visszatérő fiú szabadságára, aki utána már nem akar elmenni sehová.