Amikor a télen fűtött, nyáron hűtött irodámból lemegyek a minden szigetelést nélkülöző lemezfalú raktárba (ahol a kinti hőmérsékletnél télen jóval hidegebb, nyáron jóval melegebb van), mindig azt érzem, hogy ott dolgozó raktárosaink iskolázottságuk és fizetésük tekintetében talán nem, de sok más téren, például emberi megvalósulásuk tekintetében jóval előrébb járnak nálam. Kicsit vadak, de amilyen körülmények között élnek és dolgoznak, szükségük is van arra a vadságra. Az országnak ebben az északkeleti szegletében soha nem álltak igazán jól a dolgok, és ez nem annyira rajtam, sokkal inkább rajtuk csapódott le. Fizikai állományban lévő munkatársaim többsége nehéz sorsú, sok viszontagságban, nélkülözésben felnőtt ember, otthont, családot is nehéz körülmények közt alapítottak, de mégis annyi bizakodással és annyi életerővel vannak tele, hogy akár meg is irigyelhetném tőlük. Azok a helyzetek, amelyeken keresztülmentek, megedzették őket, olyan tapasztalatokat szereztek, amelyeket én nem, biztos, hogy sok mindenről többet tudnak nálam. Radnóti szavaival élve a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő bátorsága tükröződik rajtuk egy kicsit. Rajtuk, akikkel én nem vagyok egy súlycsoportban.
Ezek az érzések még erősebben ébrednek fel bennem akkor, amikor az Európát "elárasztó" háborús menekültekre gondolok. Menekülni az ágyúzások elől, ott hagyni majdnem mindent, otthont, sokszor családtagokat, belemenni a nagy semmibe, annyi rettenetes fájdalom és nyomorúság után gumicsónakokkal nekivágni a háborgó tengernek, az ismeretlennek egy jobb élet halvány, nagyon halvány reményében... Hol vagyunk mi azokhoz az emberekhez képest, akik mindezeket átélték, végigszenvedték, és akik mindezekben a fájdalmakban megmerítkezve erősekké és eltökéltekké váltak. Ha bennünk, európai emberekben csak ötöd akkora tűz égne, mint bennük, ha csak ötöd akkora elszánás lenne a szívünkben, mint amennyi az ő szívükben van, a városok főterein minden éjjel örömünnepet ülhetnénk. Mi sok finomságot, kimunkált tudást, dédelgetett érzést hordozunk, ők viszont olyan erővel és olyan tartással járnak-kelnek köztünk, amely nem terem minden bokorban. Viszont, ha egyszer már megtermett, nem is romlik meg könnyen, mert a menekültek a romlások jó részén már réges-rég túl vannak. Amit ők végigküszködtek, azt lehet, hogy mi soha nem fogjuk megjárni, mi soha nem fogjuk az ő látásuk mélységével szemlélni a világot. Elképzelni se tudjuk, hogy hogyan tudnánk életben maradni annyi hányódás után, amennyit nekik el kell viselniük, és - mindegy, hogy bevalljuk-e vagy sem - nagy terhet jelent nekünk, hogy ez így van, nekik viszont már nem, mert sok olyan falnak vannak már rég a túloldalán, amelyekre mi még innen nézünk csodálkozva, mint a boci az új kapura. Megint csak ugyanaz az érzés, amit az első bekezdés végén már leírtam, csak most többes számban és még hatványozottabban: nem vagyunk egy súlycsoportban velük, "könnyebbek", jóval "könnyebbek" vagyunk, mint ők.
És mivel "könnyebbek" vagyunk náluk, segíteni sem tudunk rajtuk. Mert segíteni az tud a másikon, aki emberi magvalósultságban előrébb jár nála. Aki nem ott tart, annak legfeljebb a másik tud segíteni. A szír, az iraki, az afgán menekült tud segíteni nekünk, mert megmutatja, hogy milyen az, amikor az ember úgy igazán akar valamit, és azért mindent megtesz, ami csak létezik. Szóval ezt rögtön el is lehetne tanulni tőlük. Egy pillanat alatt sok gondtól és sok szerencsétlenkedéstől szabadulnánk meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése