A civilizáció, mint kihívás

Borzasztó nagy kihívás számunkra az a civilizáció, melyet - például oly sok véráldozat, emberéletek millióinak elnyomorítása sőt feláldozása árán - magunk köré építettünk. Egy csomó jó dolgot ad ez az élettér, nem kell éheznünk, nem kell fáznunk, időnk egy részét fordíthatjuk másra is, mint az elemekkel való folytonos küzdelemre, melyet őseink a puszta életben maradásért vívtak, viszont közben szépen, észrevétlenül olyan virtualitásokba csúsztunk bele, amelyek teljesen kiölnek belőlünk alapvető érzékenységeket, és sok tekintetben állatibb szintre süllyesztenek minket, mint ahol valaha is voltunk. Mi lehet a megoldás erre a skizofrén helyzetre? Ezt a civilizációt itt hagyni nem igazán lehet, mert ezer-millió nagyon mélyen gyökerező szállal kapcsolódunk hozzá, viszont az sem megy, hogy megfeledkezünk minden másról, a vérünkben, az ereinkben ősidők óta csörgedező vágyakról, amely minket nem látszólagos, steril közegek, lefojtott, elsorvasztott életérzések felé irányítanak, hanem valóságos élmények, igaz érzékelések, mély találkozások, valódi lélek-tapasztalások átélésére sarkalnak. Ebből a kettősségből óriási feszültség származik, amelyet először is tudnunk, értenünk kell, mert ellenkező esetben egy csomó bennünk, emberekben lejátszódó folyamat előtt értetlenül fogunk állni, a folyamatok által létrehozott jelenségeket pedig teljesen félre fogjuk magyarázni. Tudnunk, értenünk kell, hogy milyen térbe kerültünk, és azt is, hogy ebben a térben milyen erők cibálnak minket. Ha elzárkózunk a tudás, az értés, a körülöttünk lejátszódó jelenségek okainak gondos feltárása elől, ha megelégszünk felszínes, ideologikus, előre gyártott, nem belül megérlelt, hanem kívülről ránk szuggerált válaszokkal, ezek az erők egyszerűen szét fognak szedni minket, fel fogják morzsolni az életünket, a társadalmainkat, fel fognak morzsolni minden vívmányt, amelyre most oly büszkén tekintünk, de amelyeken bizonyos hajszálrepedések már régóta igen jól kivehetőek. Nem értjük, hogy honnan van az a gonoszság, amely a ISIS-ben, meg a párizsihoz hasonló merényletekben tör utat magának? Persze, hogy nem értjük, mert nagyon nehéz kimondani, hogy belőlünk. Annak a civilizációnak az ellentmondásaiból, amelynek mi most - úgy mond - haszonélvezői vagyunk. Pedig, ha ezt nem mondjuk ki, és praktikusan csak annyit teszünk, hogy még több katonát és rendőrt küldünk az utcákra, akkor semmi más nem fog történni, mint ami eddig is történt, csak egyre fokozódó mértékben. Vagdalkozni fogunk magunk körül abban a hitben, hogy az majd megoldja a helyzetet, miközben benzinnel locsoljuk a tüzet, és aztán ámuldozunk, hogy mért nem alszok ki tőle. Lehet ezt csinálni, csak semmi értelme, illetve tovább rontja azt, ami már most is rossz. Aminek értelme lenne, az az ember maga felé fordulása, mert ott mindenki megtalálhatná a szükséges útmutatást. Mi ugyanis kis mikrokozmoszok vagyunk (vagy lehetnénk), és mindent lejátszunk (vagy lejátszhatnánk) magunkban. Mindannyiunk élete felteszi ugyanis az összes kérdést, és meg is adja rá az összes választ. Csak nekünk általában fontosabb a mi saját kis egonk, a saját kis biztonságunk, a saját kis szelleminek mondott, de azért nagyon földszagú rögeszmegyűjteményünk, mint az, hogy az igaz kérdések felé vezető szálakon elinduljunk. Pedig mindennek az utóbbiról kéne szólnia, hiszen nem azért születtünk meg, hogy parancsoknak engedelmeskedve programokat futtassunk magunkon (nem állunk messze attól, hogy mikrocsipeket ültessünk vagy ültettessünk magunkba), hanem azért, hogy emberségünkben fejlődjünk, bontakozzunk ki. És nem holnap, meg holnapután, mert nincs sok idő, mert már most is nagyon benne vagyunk a viharban. Sokan beszélnek arról, hogy a harmadik világháború már elkezdődött. Lehet, hogy ez így egy kicsit túlzó, illetve teátrális kijelentés, az viszont egészen biztos, hogy félelmetesen sok olyan ellentmondást hordozunk, amelyekről félelmetes, hogy mennyire nem akarunk tudomást venni. Ha ez nem változik meg nagyon gyorsan, akkor ennek a történetnek nem lesz jó vége...