A klímaváltozás áldozata lett (link)
Hát igen! Az év elején küldözgetünk egymásnak egy kis powerpoint file-t, cuki jegesmedvék pózoltak a képeken, az általuk bemutatott hangulati elemek az újévi jókívánságaink kísérői voltak. Már akkor mondtam, hogy ez nagyon szomorú, mert ezek a cuki jegesmedvék, vagy ha nem pont ők, akkor egyes társaik hamarosan el fognak pusztulni, ugyanis a globális felmelegedéssel kapcsolatos környezeti változásokat például a jegesmedvék viselik el nagyon nehezen. Vagyis előáll az a legalábbis groteszknek mondható helyzet, hogy egyfelől örvendezünk, hogy milyen aranyosak ezek a fehér macik, másfelől világosan tudjuk, hogy nem leszünk képesek megmenteni őket, sőt a jegesmedve nevű fajt sem a kipusztulástól.
Illetve az a nagy kérdés: hogy valóban tudjuk-e? Vagy nem tudjuk? Vagy tudjuk, csak nem akarjuk tudomásul venni mégse? Vagy azt gondoljuk, hogy majd csak lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Hát, pont olyan még tényleg nem volt, de a közelében már elég sokszor jártunk, és azért az is eléggé letepert minket. Félelmetes védekező mechanizmusok vannak bennünk, amelyek valószínűleg szorosan összefüggnek a fajfenntartás követelményével. Úgy nehéz gyereket nevelni, hogy az embert közben egy küszöbön álló világméretű összeomlás gondolata foglalkoztatja nagy súllyal, így aztán inkább elfordul ezektől a nagyobb léptékű realitásoktól, és úgy tesz mintha azok nem is léteznének. Menekülttáborokban is születnek gyerekek a semmire, a legnagyobb szörnyűségek közepette is felüti a fejét a megmagyarázhatatlan, azt is mondhatnám, hogy semmilyen logikát vagy levezetést nem tisztelő életösztön, ez az egész olyan, mintha az életösztönünk próbálna kitakarni bizonyos látásokat a szemünk elől csak azért, hogy legalább holnap legyen még valaki, ha már a holnaputánról ezt már nem tudjuk biztosra állítani. Az élet tehát nyomul, azt is mondhatnám, hogy erőszakosan, durván védi magát, vagy legalábbis a rövid távú céljait, annyira, hogy azért még hosszabb távú jövőjétől is eltekint sokszor.
A rövid távú cél mindig materiális, a hosszabb távú cél mindig szellemi, illetve minél hosszabb távra tervez valaki, annál szellemibb lesz az általa használt közelítés. A két sík között nincs alá- vagy fölérendeltség, de feszültség van, nem is kevés, viszont egyensúlynak is lennie kéne, de az mára teljesen kitörlődött, még az igényéből sem maradt meg egy morzsa sem, sőt még azt sem tudjuk, hogy mit jelent egyáltalán az egyensúly szó. A rövid távú cél a túlélés, a zsákmány elejtése, hogy legyen holnap. A hosszú távú cél a közösség rendje, hogy legyen jövő. A rövid távú cél a vadász és a szakács felelőssége, a hosszú távú célt leginkább a nép véneinek, a sámánoknak, a varázslóknak kell a szemük előtt tartaniuk. Az elsőért dolgozunk látástól mikulásig, a másikra nem is gondolunk, illetve aki gondol rá, azt legalábbis hibbantnak tartjuk. Vannak vadászaink és szakácsaink, de nincsenek szellemi embereink, akik kapcsolatot tartanának a világ szellemi valóságával (mert akiknek az utóbbi lenne a dolguk, azok is csak vadásznak). A két síkból az egyik jelen van, sőt olyan dominanciával van jelen, hogy az szédület, a másik viszont réges-rég elsorvadt, írmagját sem találjuk már. A két sík között feszültség van, de attól még, sőt pont attól ennek a két síknak együtt kéne működnie mégis, mi több, mindannyiunk tudatában jelen kéne lennie mind a két pólusnak, és mindannyiunknak személyesen is abban az erőtérben kéne élnünk, amelyet ez a polaritás kifeszít. Nem tesszük, és így aztán tényleg nem tudom megmondani, hogy mi lesz a jegesmedvékkel, sőt sok egyéb állatfaj és növényfaj sorsa is rendkívül bizonytalanná válik szép lassan, illetve még azt sem tudom, hogy ember meddig fog élni a Földön. A rövid távú céljaink kimaszkolják az összes többit, a mában élünk, persze totálisan félreértve a Carpe Diem szót, mert az a ma nekünk nem egy élő valóság, nem egy árnyalt, összetett, végtelenül sokszínű gazdagság, hanem csak egy néhány irányra lekorlátozott, lecsupaszított virtualitás, melynek az élet mában megmutatkozó teljességéhez semmi köze sincs. Ha ezt így folytatjuk, tényleg egyre groteszkebb dolgokat fogunk művelni, egyre groteszkebb újévi kívánságokat fogunk küldözgetni egymásnak, szépen egymás képébe fogunk mosolyogni, miközben valahol mindannyian tudni fogjuk, de bevallani mégsem merjük majd, hogy az a mosoly halott, mert egy kihaló faj egyik utolsó mosolya lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése