A legnagyobb naivitás azt gondolni, hogy a civilizált világ problémái a lét egészével való kapcsolataink gyökeres átalakítása, személyiségünk legmélyét is érintő tudatfejlődések nélkül megoldhatóak. Talán van valamennyi jelentősége annak, hogy alternatív energia források felkutatásán fáradozunk, vagy növényeket nemesítünk, hogy a szennyezéseknek jobban ellenálló és nagyobb hozamú haszonnövényeket tudjunk termelni, de ha közben azt gondoljuk, hogy ilyen rendű akciók elegendőek a továbbéléshez, ha közben azt gondoljuk, hogy az energiaválságot vagy a világ népességének táplálását jelentő problémák megoldása felé ezekkel a lépésekkel jelentőset mozdulunk, akkor többet ártunk, mint amennyit használunk, hiszen szellemi energiáinkat ilyenkor nem a kezdeményezés valódi jelentőségének arányában szánjuk az adott területre, kis hatékonyságú, felszínes akciókra koncentrálunk sokat, és alaptalan reményeket vetítünk fel, amelyekkel sokkal lényegesebb szükségszerűségek sokaságáról tereljük el magunk és mások figyelmét. Talán van valamennyi szerepe annak, hogy a közélet egyes fórumain felemeljük szavunkat bizonyos igazságtalannak tűnő ítéletekkel szemben, viszont ha közben nem gondoljuk azt, hogy az igazság egy hallatlanul mély, mindeddig még senki által sem kiismert, végtelenül gazdag összetettség, akkor beszédünk az általunk elkövetett elhanyagolások mértékével egyenes arányban lesz felszínes, igénytelen, sőt demagóg, összességében pedig erőtlen, lényegében nevetséges, miközben pont arról teszünk ékes bizonyságot, hogy mindenféle irányú visszacsatolások ezreinek létezésével nem vagyunk tisztában, illetve hagyjuk figyelmen kívül azokat az egyszerűség kedvéért.
Civilizációnk egyik fontos felhajtóereje volt és van még mindig az az elbizakodottságunk, amellyel elsiklottunk és elsiklunk az általunk létrehozott rendszerek összetettsége és abból fakadó sebezhetősége felett. Aki ennek a felhajtóerőnek a további alkalmazása mellett teszi le a voksát, vagyis mostani szorult helyzetünkből előre menekül, ezeket az összetettségeket, és így aztán a rendszereink sérülékenységét is csak tovább fokozza. Lehet, hogy egy-két részproblémára ideiglenes megoldást talál, de súlyos árat fizet érte, mert közben a létrendet homályosítja el, vagyis az életben maradás hosszú távú esélyét rombolja. Az ilyen túlsúlyozott igyekezetekre, jó szándékokra mondhatjuk nyugodtan, hogy a pokolba vezető út kikövezését jelentik. Rengeteg szépnek, nemesnek látszó kezdeményezés fordul meg azokon a belső nüanszokon, amelyekkel e kezdeményezéseket valaki túl szép színben tünteti fel ahelyett, hogy egy jó arányrendszerben helyezné el, egy olyan kiegyensúlyozottságba, ahol szerepét, súlyát, valódi jelentőségét nem haladja meg, és mélyebb, lényegesebb, személyesebb növekedéseket nem fojt el. Azoknak a belső, személyes növekedéseknek ugyanis hallatlanul nagy jelentősége van, hiszen pont azok jelenthetik a valódi ellenpontot az egyre bonyolultabb, egyre nehezebben kiismerhető, egyre irányíthatatlanabb, egyre öntörvényűbb hálózatok és a gyorsuló, előbb-utóbb teljesen követhetetlenné váló, sőt már lényegében most is követhetetlen, minden emberséget kiölő és minden szépet felégető pörgéssel szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése